Idegenek

Mindennap várták, hogy megérkezik a Kisferi. Az idősebbek, akik már korán reggel megjárták a piacot vagy a háziorvos rendelőjét, a bejárati ajtók kémlelőnyílásán lestek ki egész nap. Akik még munkába jártak, estefelé becsengettek Ilonka nénihez az első emeleten, és reménykedve kérdezték: megjött már? Ilonka néni ilyenkor csak megrázta a fejét. Ő volt az utolsó lakó, akinek még az utcafronton volt lakása, erkélye is. A hazaérkezők félve tették fel a következő kérdést: és a másik járt itt? Ma az sem jött – mondta Ilonka néni. És akkor egy kicsit megnyugodtak.

Évekkel korábban kezdődött az egész, szinte észre sem vették. Udvarias idegen érkezett, halkan tette be maga után a nehéz, fa bejárati kaput. Napszemüveget viselt, és koffer volt nála. Kovácsékhoz csengetett be, épp csak annyi ideig volt bent, amennyi idő alatt egy kávét megiszik az ember, már jöttek is ki. Először a Kovácsék, majd néhány perccel később az idegen is. Kovács kezében is koffer volt, valamivel kisebb, mint a másiké, Kovácsné cipősarka elégedetten kopogott, ahogy végiglépkedett a gangon, még utoljára. A kofferes idegen közömbösen sétált a távozók után. Aztán nem sokkal később furcsa dolgok kezdtek történni a Kovácsék lakásában. Senki nem látta, hogy bárki is beköltözött volna, de éjszakánként illetlenül hangos nevetés, olykor zene hallatszott ki, hajnalban az ajtó csapódása, a rács nyikorgása.

Ettől kezdve időről időre megjelent halk lépteivel a kofferes idegen. Ilonka néni és Jolika a második emeletről nem tudtak megegyezni abban, hogy vajon mindig ugyanaz az ember jön-e. Volt, hogy elegáns szürke öltönyben érkezett, volt, hogy susogós melegítőben, de előfordult olyan is, hogy farmer és pulóver volt rajta. Ami mindig egyforma volt, a napszemüveg és a koffer. Béla bá’ a harmadikról váltig állította, hogy a koffer alkalomról alkalomra tömöttebb. Volt, hogy Kovácsékhoz hasonlóan becsöngetett valakihez, volt, amikor egy elköltözött bérlő lakásába ment be, és idővel, ha egy-egy idős lakó meghalt, már tudták, hogy jönni fog a kofferes ember. Magától értetődő természetességgel jött és ment az üres lakásokban, majd némi idő elteltével elkezdődött a zajongás, a gurulós bőröndök kerekeinek zakatolása késő éjszaka a függőfolyosó műkövén. A lakók egyre fogytak, az ismeretlenektől zengő lakások egyre szaporodtak.

Egy nap szokatlan gyülekezés alakult ki az udvaron a kukák körül. A takarítónő izgatottan mesélte, hogy neki ugyan a gangot tisztán tartani nem tiszte, de ezek előtt a lakások előtt nem takarít senki, úgyhogy végül fölment. És ahogy éppen az egyik negyedik emeleti lakás előtt söprögetett, tudják, ahol korábban az a lecsúszott színész élt, és itta az olcsó bort, hát ő igazán nem szokott leselkedni, de mivel nincsen függöny az ablakokon, belátott, és először majd megállt a szíve ijedtében, mert azt hitte, üres a lakás, de volt ott valaki. Söprögetett tovább, de azért figyelt fél szemmel, és amit látott, hát olyat még nem látott. A napszemüveges ember lába mellett állt a koffer, kinyitva. Az ember lehajolt, kivett belőle egy maroknyi csillogó port. Ahogy felegyenesedett, az arca elé emelte a kinyitott tenyerét, és elkezdte fújni róla a csillámot. És csak fújta és fújta, és ahogy mindent befújt ezzel a porral, a kopott falakon új festék lett, a szakadt bútorok helyén újak, és mire körbefordult, olyan lett az egész lakás, mint egy katalógusban. Aztán a kofferes ember kijött, udvariasan köszönt a takarítónőnek, és távozott.

A helyzet egy kicsit jobb lett a nagy járvány idején. A kofferes ember majdnem egy évig nem jött, az üres lakásokban csend volt, a lakók fellélegeztek, éjszaka aludtak, napközben egymással pöröltek. Aztán újrakezdődött minden. Az öreg Feri bácsi, aki hatvan éve lakott a házban (ebből negyven évig házmester volt), lottózni kezdett, hogy elköltözhessen. Nem sokkal később elköltözött, végleg. A fia, a Kisferi akkor indult útnak. Azóta várták vissza a lakók.

Kisferi éjszaka érkezett. A kaput nyitva találta. Magában elmormolt egy káromkodást – megint elromlott a mágneszár, a legutóbb is hetekbe telt, mire a közös képviselő megcsináltatta. Besétált a ház udvarába, körüljáratta a szemét a kivilágított ablakokon. Bólintott, látva, hogy vannak sötét lakások is, ahogy annak lennie kell ezen az órán. Még idejében érkezett. Visszasétált a ház kapujához. A mellénye belső zsebéből nagy, míves kulcsot húzott elő, és az évtizedek óta nem használt zárba dugta, mint egykor az apja. Ahogy a kulcsot elfordította, mintha remegés futott volna végig a tagjain. A külső rácsról lepotyogtak a ráaggatott kulcs-széfek. A zajos lakásokban kialudt a fény. Mintha a mindig forgalmas körút morajlása is halkabban szűrődött volna be a házba. Néhány lakó felriadt a hirtelen támadt csendre. Ilonka néni felült az ágyban. Elégedetten dünnyögött: most visszafekszünk, végre kialusszuk magunkat. Holnap kiseperjük az udvart, ennyit igazán segíthetünk a Kisferinek, aztán rend lesz végre.