Vasárnap reggel tisztán és ünneplőben mentünk a templomba, néma menetben, a házak kiürültek, a vonuló utca hízott, egy-egy elkésett kakas kukorékolt. A férfiak a jobb oldalon, az asszonyok a bal oldalon zengték a zsoltárokat, az egyetlen színes folt az Úr asztalán bólogató ölnyi kardvirágcsokor volt. Ezek az előző nap még a szomszéd kukoricása szélén álltak sorfalat, amikor átosontunk a kertek alatt, hogy megdézsmáljuk a szilvafa éretlen termését.

A helyzet egy kicsit jobb lett a nagy járvány idején. A kofferes ember majdnem egy évig nem jött, az üres lakásokban csend volt, a lakók fellélegeztek, éjszaka aludtak, napközben egymással pöröltek. Aztán újrakezdődött minden. Az öreg Feri bácsi, aki hatvan éve lakott a házban (ebből negyven évig házmester volt), lottózni kezdett, hogy elköltözhessen. Nem sokkal később elköltözött, végleg. A fia, a Kisferi akkor indult útnak. Azóta várták vissza a lakók.