Hittem, hogy a kertben megtörténhet bármilyen varázslat

Beszélgetés Kopriva Nikolettel

„Akkor még birtokában voltam a hitnek. Hittem az istent, az ördögöt, a tündért, a boszorkányt, a szellemet, a koboldot.” – meséli gyerekkoráról Kopriva Nikolett kárpátaljai fiatal költő, akinek idén jelent meg harmadik, Talán vagytok című verseskötete. A kötet amolyan folytatása az előző két verseskönyvnek – de most az orosz-ukrán háború történeteit és nagymamáinak szentelt emlékét állítja fókuszba. A költővel a másvilágról, a halálról, a varázslatokról és a hitről is beszélgettünk.

– A legújabb, Talán vagytok című verseskötetedet férjed, Miklóssi Szabó István szerkeszette. Egy ilyen munkafolyamat esetében hogyan tud az ember objektív maradni?

– A kezdetektől nagyon objektíven állunk egymás írásaihoz. Olyankor csak a nyers szöveg létezik, ebben nincs felmentés, elfogultság. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokkal többet segíthetünk a másiknak őszinte meglátásokkal, pozitív vagy negatív kritikával. Ha a vélemény kegyetlen, akkor is fontos kimondani. István szigorú kritikus, a Talán vagytok megszerkesztése építő és tanulságos munka volt. Olykor egy betűn, szón is hosszan vitatkoztunk. Szerencsére értjük egymás nyelvét, ez sokat segített.

– A kötet három ciklusra bomlik – viszont mindhárom részben ott rejtőzik az orosz-ukrán háború okozta szenvedés, sötétség és kilátástalanság. Az első ciklus címében (még háború) pedig utalsz is rá, hogy az olvasókat is felkészítsd. A háború két éve – sőt, már 2014 óta – tart. Te már az előző kötetedben is foglalkozol a témával. Mennyire kellett eltávolítanod magadtól, ahhoz, hogy írni is tudjál róla?

– Máig sem távolodtam el. Amíg tart, addig a jelenem része. Talán csak megemésztésének folyamata változott – ahogy mindent, ezt is meg lehet szokni. Megszoktam, noha rendszeresen szembesülök megdöbbentő, szürreális történésekkel. Az otthon látottak és hallottak valósággal előbugyogtak belőlem ezekben a versekben, egymás után, már-már agresszívan. Előzetes koncepcióm nem volt, de egy idő után adta magát ciklusba írásuk.

– A Kővé zsugorodott ország folytatásaként tekinthetünk erre a kötetre?

– Számomra mindhárom kötet összetartozik. Úgy érzem, ugyanazt a világot írom, tágítom, rendezem, vagy éppen rombolom le, alkotom újra. Hosszabb szünetet sem tartottam közöttük, egyik kötetből csúsztam a másikba.

– Több olyan vers is helyet kapott a Talán vagytok oldalain, amelyekben a háború sújtotta emberek történeteit foglalod össze. Ilyen a villanyszerelő, a festő, az egyetemista, a munkakereső, az orvos, az író, a színész, a rádióbemondó, a mérnök, a bolti eladó és az iskolás is. Miből inspirálódtál: a hírekből vagy esetleg a Kárpátalján élő rokonaid által elmeséltekből?

– A hírekben nem hallani ilyesmiről, ott az emberélet statisztika. A valódi, hús-vér történeteket ismerősöktől, rokonoktól hallottam. Emellett találkoztam néhány kelet-ukrajnai menekülttel is, akik Kárpátalján telepedtek le. Az általad említett ami következik című versben is ilyen történeteket használok fel. Az autóba nem beférő, Alzheimer-kóros nagymamát pincében hagyó családé volt a legmegrázóbb számomra. Családtagokat, ismerősöket is beleírtam. A visszatérő „arra vár, hogy megöregedjen” sor édesanyám szájából hangzott el. Annyira megfogott ez a mondat, hogy rá építettem az egész verset.

– És azért nincs nevük, mert ezek a történetek, ezeknek az embereknek az érzései bárkié lehetnek – foglalkozástól függetlenül?

– Ahányszor hazautazom, ez egyre inkább bebizonyosodik. A történet, az át- és megélés egy, csak kinél így, kinél úgy csiszolódik. 

– A második ciklust nagymamáid emlékének szenteled. Mindkét téma nagyon erős. Hogyan tudnak megférni egymás mellett egyetlen egy kötetben?

– Talán a másvilág miatt. Számomra mindegyik ciklus ekörül levitál, ezen keresztül kapcsolódik egymáshoz. Az elsőben a háború változtat másvilágivá helyszíneket és életeket. A másodikban a nagyanyák lépnek egy másik létformába. Olykor a túlvilág férkőzik valóságunkba állatokon, növényeken, a kerten keresztül. A harmadik, papírváros ciklusban igyekeztem az előzőeknél könnyedebb hangot működtetni. Ám be kell valljam, e tekintetben önző vagyok: azt írom, ami foglalkoztat, ami bennem él, amit mindenképp le kell írjak. Az arányérzékre, a befogadhatóságra ügyelek, de nem követem az aktuális trendeket.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra, amikor még nagymamáid történetei voltak a legfontosabbak?

– Meseszerű volt. A kárpátaljai hegyek, vizek, erdők erőteljesen jelen voltak benne. A szüleimmel sokat jártunk a természetbe gombázni, barangolni. A hajnalban induló vonat szagát – melyen gyakran zenélő cigányok, csemegét áruló asszonyok, cigarettázó férfiak vonultak át – most is érzem. A közös ünnepek maradandó élmények, ilyenkor az egész család együtt volt, énekelt, beszélgetett. A nagymamáim fontos téglái a múltamnak és a jelenemnek. Nagyszerű asszonyok voltak, különleges történetekkel. Rengeteg élet és élni vágyás volt bennük, máig hihetetlen, hogy ők lettek az első halottaim. Lehet, a korral jár, de egy ideje valamiféle archaizmussal gondolok a gyerekkoromra. Akkor még birtokában voltam a hitnek. Hittem az istent, az ördögöt, a tündért, a boszorkányt, a szellemet, a koboldot. Nemcsak hittem – elevenen léteztek bennem. Elvesztésük után szegényebb lettem.

– A nagymamák mellett boszorkányokkal és különleges öregasszonyokkal is találkozhatunk a kötetben. Néha úgy éreztem magam az olvasás során, mintha egy varázserdő közepébe csöppentem volna, ahol a mesékből ismert energiák és csodatételek, a természet mágiája kerítette volna hatalmába a lírai ént. Ez a fajta illúzió csupán a versek hangulatához tesznek hozzá, vagy van vele egy konkrét célod is?

– A Kővé zsugorodott ország megírása után új motívumokat kerestem. Támaszpontokat, melyekre fel tudok fűzni verseket. A bogár és a madár motívumai voltak az elsők. Aztán szép lassan, észrevétlenül a szövegek egyre több lehetőséget nyitottak meg: boszorkányok, öregasszonyok, kísértetek – a varázslat is helyet kért bennük. Egyre tudatosabban dolgoztam, tértem vissza hozzájuk.  Részévé váltak a háború sújtotta ország, a nagyanyák világának. Hogy mennyire megalapozták a kötet hangulatát, arra csak a kézirat elkészülte után döbbentem rá. Azt hiszem, a már említett gyermekkori hitemet engedtem be a versekbe. Könnyű volt dolgozni vele, mert ismerős világ volt, régről maradt bennem – csak fel kellett ébreszteni.

– Legtöbbször közvetett formában, de előkerül a család és annak szerepe is. Egy ilyen kilátástalan helyzetben, mint a háborúban, (még jobban) meg tud erősödni a család tagjai között kialakult kötelék?

– Ha a magam nevében akarok válaszolni, azt kell mondjam, nem érzek változást. Talán mert a családomban egyébként is jelen van egy elég erős összetartás. Persze jobban értékeljük a találkozásokat, világossá válik, hogy a másik jelenléte egyáltalán nem természetes – hanem kiváltság. A családtagok több országba szakadását, a találkozások körülményességét, ritkulását, a közös ünnepek hiányát kénytelen megszokni az ember. Mindenkinek kialakul a saját élete új otthonában, az válik elsődlegessé. Meg lehet szokni, csak fájdalommal jár. Egy ilyen helyzetben mindenki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, ami/aki az övé. Sajnos hallottam olyanokról is, akiknek megszakadtak kapcsolataik az Oroszországban élő családtagjaikkal, mert azoknak mást mondott az orosz televízió.

– Azt mondtad, amióta Erdélyben, pontosabban Sepsiszentgyörgyön élsz, végre otthon érzed magad. Ez minek köszönhető?

– Lenyűgöz a környezetem szépsége, be kell valljam, az otthonomra emlékeztet. Itt lelke van minden kőnek, akárcsak Kárpátalján, s akármerre indul az ember, szépségbe ütközik. De leginkább talán azért érzem itthon magam, mert önazonosan élek – önmagamba érkeztem haza.

– A kötet versein végigvonuló motívumok közül leginkább a szobor, illetve a szoborrá válás, a kővé dermedés szimbóluma fogott meg. Olyan, mintha a múltat, a jelent és a jövőt egyszerre szeretnéd megörökíteni.

– Amikor elmegyek egy szobor előtt, gyakran elképzelem, ahogy ott áll esőben, szélben, hidegben, melegben, és nézi a környezetét. Körülötte idők, korszakok, emberek és szokások váltják egymást. Kövezete elkopik, madarak, bogarak, mohák otthona lesz. Elgondolkodom, ha tudna mesélni a szobor, mit mondana. Nem véletlenül A boldog herceg az egyik kedvenc mesém. Megindított a kőbe zárt szellem gondolata. A halál, meghalás metaforájaként is érdekesnek találtam, mely ugyanakkor a halál megkerülése: a kővé dermedés, szoborrá válás kiemel az időből, nem enged végérvényesen elmúlni.

– Ugyanakkor a sokszor felbukkanó kert és a rózsabokrok is az örök élet egyfajta szimbólumaként vannak jelen. Édesanyám minden tél végén az édesapám anyukájával álmodik, ahogyan a kertben szagolgatja a virágokat. Ekkor tudjuk, megérkezett a tavasz. Számodra mit jelent a virágos kert?

– Állandóságot és folyamatos változást. Azt is mondhatnám, a változás megnyugtató állandóságát. Lehet ez bármilyen kert, nem muszáj kifejezetten virágos legyen. Némelyiknek egészen különleges atmoszférája van. Kívülállónak érzem magam benne, mintha a természet egy zárt országába lépnék. Gyerekként valahogy így voltam a munkácsi kertünkkel is. Volt valami rejtélyes a barackfák, ribizlibokrok és málnabokrok öntörvényű világában. Olykor az ablakból figyeltem. Vártam, hogy észrevegyek benne valamit, ami nem ebből a világból való. Hittem, hogy a kertben megtörténhet bármilyen varázslat. Ezt az érzést akartam átadni a kötetben is.