A lánglelkű

Amikor Jókai már kellőképpen öreg lett,
megkérdezték tőle, cirádás válaszban bízva,
milyen volt Petőfi.

A mester eltűnődött egy percig, végigfutott
elméjén ez-az, de csak egyetlen szóval felelt:
„Elviselhetetlen.”

S nincs ezen mit csodálkozni, mert zseni volt Sándor,
és a tőről metszett géniusz pontosan ilyen:
kibírni nem lehet.

Munkaköri leírásában dőlt betűkkel állt:
próbáljon mindenről különvéleményt formálni,
lehetőleg nyersen.

Állapotbeli kötelességét teljesítve
megvetett minden szabályt, más srófra járt az agya,
örökösen lázadt.

Tekintete szikrát lövellt a kortársak szerint,
céltudatos volt és lobbanékony, úgynevezett
kolerikus alkat.

Környezete számára félelmetes a zseni,
fárasztó és vad, ugyanakkor lebilincselő,
misztikusan vonzó.

Akadnak gyönge költők, kicsi mesterek, kiket
emberként sem zárunk a szívünkbe, mert jellemük
gyarló és taszító;

vannak gyönge szerzők, akik szeretetre méltók;
a kiváló költők egy része mogorva fráter
vagy rémesen hiú;

és ismerünk remek költőket, minő szerencse,
kik barátként kísérnek. Ez utóbbi változat
meglehetős ritka.