Második kész

El fogom veszíteni, állapítom meg.

Egyszerűbben tört fel belőlem, mint kéne. Viszonzom Belián pillantását, a szemöldöke egy pillanatra összerándul.

Talán már el is vesztettem.

Belián kiveszi a kezemből a cigit, letüdőzi az utolsó slukkot, kicsippenti a maradék parazsat, ledobja a csikket az erkélyről. Megsértődött a zöld küllőkre, hogy kitúrták a kedvenc rigóit, azt akarja, akadjon a torkukon.

Mögém sétál, letérdel a járólapra, halomba húzza a papírlapokat. Amikor földet ért a dosszié, szétnyílt a kapocs, kész szerencse, hogy Janka ezt már oldalszámozta. Belián halkan sziszeg, hátát törökülésben a falnak veti, nekiáll visszarendezni.

Az egyik zöld küllő a nyárfa oldalában ereszkedik, óriástermetű a verébhez szokott városi szemnek, belevágja a csőrét a korhadó törzsbe, és lejjebb karmolja a kéregnyúlványt. A madár a fa halálát jelzi, a nyár ledolgozta az évei javát, előtte még otthont ad ennek a magyarszínű családnak, a természetnek van a legjobb humora.

Rágyújtok, gyújtanék, a neonsárga vihargyújtó a sírba visz. Miért nem vérzik az ujjbegyem, ha ennyire fáj? Az ölembe pottyan a strasszköves pót, vajon mikor vette elő. Vaktában a lapok felé dobom a sárgát, Belián keze mellé, és meggyújtom a meggyűrt szálat. Hiányzik az íz, amit egyetemen szívtunk, a mentolos, pukkantós kék számított menőnek, már a márkára sem emlékszem. Nőként teljesen beégett, aki nem tudta elsőre elharapni.

– Jó, határozottan – mondja Belián.

A zöld küllő leér a fa tövébe, csőrével lyukat váj a földbe. Imádja a hangyákat, bárcsak felzabálná az összeset, mielőtt idén is a parketta alatt vernek tanyát. A párja is felbukkan, nem emlékszem, honnan tudni, melyik a hím vagy a tojó. Kizárt, hogy csak harminccentisek volnának, hatalmas mind a kettő, mint egy-egy sólyom. Fogalmam sincs, mekkora egy sólyom, de hogy nagyobb, mint egy galamb, az biztos. Vajon a gondnok őket is légpuskával akarja távol tartani a háztól? Biztosan.

Lilásak az ujjvégek a kezemen, a lepattogzott babarózsaszín körömlakkal hátborzongató látvány.

Mióta a zöld küllő leért a földre, abbamaradt a kopácsolás. A főút irányából érkező forgalomzaj nem versenyezhet a papírzörgéssel. Egyre ritkásabb, Belián már nemcsak egy-két mondatot olvas, olvassa. Második kész regény, persze még a helyesírási korrektúrakör hátravan, de a lényeg megvan. Sztori, karakterek, nyelvi játék, szimbolika, bölcsész-sznobkodós ízléssel, drámai ív, kreatív narráció, Janka megcsinálta.

Nehéz megrajzolni, amikor a papír lapozáskor hajlik, a rátűző fényben áttetsző egy pillanatig, a betűk billogként izzanak. A kéz a legnehezebb, látszon a kapkodás lendülete, de közben valamilyen kedvesség is, hogy vigyáz az érzékeny textúrára, árnyékok és bőrhibák.

– Add ide – kéri Belián, felém nyújtja a kezét, nem felém, a cigit akarja.

Diószínű rigó ugrál a küllők mellé, Belián bezzeg pont most nem figyel. Mennyire aljas, hogy fekete rigónak hívják, a fajtájából a komplett női nemet kizárhatnánk név alapján. Feketének rajzolnám, csak azért is, kékeszöld fénynyalábokkal a tollain, a küllők hátát is azzal emelném ki az avarból. Talán a küllők is mindketten nőstények, összegyűltek távol másoktól, mindenkitől.

Belián nem ereszti le a karját, én nem adom át neki a szálat. Oldalt fordulok, a füstöt felé fújom, majd vissza a madarakhoz. Milyen furcsa, hogy sosincs erre macska, meg hogy egy iskolaudvaron ennyiféle faj él. Csepel a múltban rekedt, ilyen téren a jobbfélében.

Feltámad a szél, a cigit a kőkorlát tövéhez tartom, ne érje. Bárcsak szétfújná a lapokat.

– Jobban ír, mint te rajzolsz – közli ma-két-cukrot-kérsz-bele hangsúllyal.

Nem kérdezi, csak kijelenti, kinyilatkoztatja. Talán a teológus kontextus miatt jönnek ezek a szavak, talán gondolatban máris lopok Jankától.

Magam mögé dobom a cigit, még ég. Én nem célzok olyan jól, mint Belián, hátha majd most. Cserépfal-koppanás, surrogó pamut, bőrcsattanás, kilencvenkilós puffanás. Szüntelen papírzörgés, dosszié fémkapcsán sikló lapok.

Utolsó előtti szál, pedig hazafelé vettem ezt a dobozt, pár napra beoszthattuk volna.

A papírzizgés mindent elnyom, hasogat a fejem, szinte kívánom, olvasson inkább. A gyújtót a dobozba teszem, azt is hátradobom, megreccsen a karton, ahogy elkapja a levegőben. Matatás, öngyújtókattintás, beharapom az ajkam, így is maradok, míg sóhajjal fújja ki a füstöt.

Eltűntek a zöld küllők, vajon mikor. Visszataszító az avar nélkülük.

A szél elül egy időre, a füst lustán dagadozik a fejem felett. A forgalom csitul az iskola túlfelén, éjszakai béke napvilágnál, áprilisi télhangulat. Megint beharapom a szám, a fogammal csipkedem a repedt bőrt.

Belián becsapja a dossziét, serceg, ahogy odébb tolja a kövön. Halkan dobolni kezd a térdén, felismerem a dallamot, napok óta visszhangzik a fejemben. Dúdolja is, én fütyülni szoktam, de most nem.

Micsoda giccs, rosszul vagyok magunktól. Felhúzom a térdem, mélyebbre süllyedek a fröccsöntött fotelban, szorosan ölelem magam.

A dal végén abbahagyja a dúdolást.

– Megígérted – szól, ujjai tovább kopogják a ritmust.

Talpcsattogás, a fotel támlája meghajlik a súlya alatt. Becsukom a szemem, arcomat a málladozó beton felé fordítom, hogy véletlenül se. Áthajol felettem, szélárnyékba kerülök, ahogy elnyomja az utolsó cigit a hamutálban, felegyenesedik, a csikket a küllők fája felé pöcköli. Kettőt rácsap a fotelre, csendesen sétál be a lakásba.

Törökülésbe kényszerítem magam, a szemem sarkából akaratlanul is a dossziét keresem a járólapon, de bevitte magával.

Erőből nézem a fákat, ahogy cibálja őket a szél, nem csoda, hogy ennyire fázom.

Koppan a könyöke az erkélyajtón, egyszer nem tud anélkül kijönni, mennyire béna már. Négy lépéssel mellém ér, a fejemre teríti a legvastagabb takarót, a súlyától meggörnyedek. Elrendezgeti körülöttem, szorosan bebugyolál. Mellém húzza a másik fotelt, kiráz a hideg a kőpadlón sikító műanyag hangjától. Sokáig helyezkedik, nem akarom hallani sem, felhúzom és átkarolom a térdem megint, jól esik a vaksötét lakásmeleg.

Dúdol, ugyanazt a dalt, a combján dobol hozzá két kézzel. Ha vége, újrakezdi. Már nem is zavar annyira.

Rohamosan hűl az idő, az áprilisi tél napnyugta után igazi tél, takaró alatt is reszketek. Belián sarka a kövön dobban, egyik tenyerét a fejem búbjára teszi, megrezzenek tőle.

– Nem fogod elveszíteni. Olvasd fel – utasít.

Kibújok a takaró alól, a rettenetes hideg ellenére komótosan hajtogatom össze az ölemben. Belián előremegy, felrázza a derékpárnát az olvasós fotelben, leheveredik a szőnyegre, lábát keresztbe feldobja a kanapéra.

Követem, az arcába ejtem a takarót, felkapcsolom a kislámpát.