Joli fürgén ment végig a hosszú teremben. Az utolsó varrónő negyedórája távozott, véget ért a második műszak. Csönd telepedett a békéscsabai épületre, csak távoli ajtócsapódások, és a ruhagyár kapuja felé tartó dolgozók beszélgetésének tompa zaja szűrődött be a vaskeretes, rideg ablakokon keresztül.

Igyekezett, Tibi fia már várta a gyár óvodájában, az emeleti kultúrterem mellett.

Benyitott az öltözőbe. A gyerek állig beöltözve ült egy aprócska padon. Csizma, kabát, sál, sapka, kesztyű. Mint egy törpe eszkimó. Joli elmosolyodott a látványon. Fia észrevette, és egész testével fordult felé, a sok ruha miatt fejét nem tudta mozdítani. Nehézkesen fölállt, mint egy berozsdásodott robot, odatipegett, és Joli lábához simulva fölnézett rá. Legalábbis ez volt a terv. Sapkája megakadt a vastag sálon, és az arcába csúszott. Egyujjas kesztyűjével odanyúlt, és ideges küzdelembe kezdett, hogy újra lásson.

Belépett a gondozónő indulásra készen, dagadó vászonszatyorral a kezében.

‒ Itt vagyok ‒ mondta Joli erőltetett mosollyal.

Az óvónő kabátujját nehézkesen fölhúzva nézett a karórájára.

‒ Késő van, elvtársnő.

Az ötven körüli, testes asszony sok éve istápolta a dolgozók porontyait. Joli tisztelte a korát, egyébként sem akart veszekedni.

‒ Tudom, sajnálom, ellenőriznem kellett a gépeket.

‒ A többiek már rég elvitték a gyerekeiket.

‒ A művezetőjük vagyok, nekem kell zárnom. Ötvennyolc gép van odalent. Siettem, ahogy tudtam.

‒ Csak maga a pluszmunkáért pluszfizetést is kap. Én nem, mégis itt dekkolok lassan húsz perce.

Joli erre nem válaszolt, de állta az óvónő számonkérő pillantását. Aztán úgy döntött, visszatámad.

‒ Mióta van a gyerek kabátban? Kipirult az arca.

‒ Ahogy meghallottam magát, gyorsan felöltöztettem.

‒ Értem.

Most Joli nézett szemrehányóan. Teljesen nyilvánvaló, hogy fél perc alatt képtelenség egy négyévest és saját magát teljes téli harci díszbe vágni, márpedig az emelet lépcsőjétől az óvoda termének bejárata húsz-harminc lépés csupán. Jolin átvillant a gondolat, hogy szembesítse a nőt a hazugságával, de nem látta értelmét. Csak húzná vele az időt, és tovább táplálná a felé irányuló ellenszenvet, aminek óhatatlanul Tibi issza meg a levét. Összeszorított szájjal fogta kézen a gyereket, és egy lélektelen köszönöm a türelmét, elvtársnő frázist kipréselve elhagyták az öltözőt.

Bosszankodott. Bosszankodott, amiért kénytelen ennek nap nap után kitenni magát és a fiát. Nem minden óvónő ilyen vérmes, de a többiek is húzzák a szájukat. Meg kellene alázkodnia, smúzolnia, elnézést kérnie szüntelen, csak azért, mert rendesen elvégzi, amit rábíztak? Bosszankodott, hogy férje legalább olykor Tibiért jöhetne korábban, de nem teszi. Ott vagytok egy fedél alatt, majd megvár a gyerek, mondta, amikor legutóbb előhozakodott ezzel. A férje szerint a századeleji családmodell az igazi, bármit is mondjon Kádár elvtárs. Háztartás, gyerek: asszonyi dolog.

Tibi nyűgösködött, orra alatt két fényes csík jelent meg.

‒ Gyere, fújjuk ki ‒ mondta Joli, és előkotort egy zsebkendőt a kabátjából. Leguggolt, és gyakorlott mozdulattal fogta mutató és hüvelykujja közé az apró orrcimpát. A gyerek kissé hátravonta a fejét, aztán mereven tartott felsőtestével előre dőlve erőset fújt a zsebkendőbe. Joli már a hangból hallotta, hogy másnap megint küzdenie kell az óvodában. Beteg gyereknek otthon a helye, vetették mindig a szemére. Hiába magyarázta, hogy Tibi mandulás, ezért taknyos állandóan, ez senkit nem hatott meg.

Kisétáltak a lámpákkal halványan megvilágított Illésházi utcára. Éjjel fél tizenegy volt, hideg és szélcsend. Rajtuk kívül alig egy-két alak lézengett a járdán. Joli fölhúzta a gyerek orra hegyéig a sálat, fölegyenesedett, és nagyot sóhajtott. A szájából kigomolygó leheletét a lámpafény még sűrűbbnek, áthatolhatatlannak mutatta. De nem csak az övét. Tibi nem tűrte meg a sálat, ő is füstölögni akart. Először némán tátogva csodálkozott rá a látványra, aztán kifújásait már furcsa torokhanggal kísérte. Sokáig játszott így, újabb és újabb páraszobrot alkotva. Csöppet sem érdekelte, hogy az orra megint vastagon folyik. Nem szipogott, a száján vette a levegőt. Megálltak, Joli újra a zsebkendője után nyúlt.

A gyerek fölött elnézve a ruhagyár kivilágított termeit látta. Takarítottak a laborban és a szabászaton, de égtek a lámpák az előkészítőben is. Ott dolgozott az anyja. Ő vitte be a gyárba annak idején. Törzsgárda tag volt. Kitűzőt és oklevelet is kapott még a tízéves jubileumon. Ő abban az évben ‒ 1950-ben ‒ kezdte az iskolát, amikor az üzem a régi Hubertus épületében megnyílt. Emlékezett, milyen izgatott lelkesedéssel ment az anyja a gyárba. Valamit beindítani, a nulláról felépíteni, egy maroknyi lelkes emberrel alapítónak lenni… nagyszerű érzés lehetett. Sokat mesélt akkoriban, hiszen nemcsak a lánya volt, hanem a legjobb barátnője is. Beszélt a kollégákról, Blahut elvtársról, az első igazgatóról, a kezdetben elrontott munkaruhákról. Észre sem vette, de Joli vérébe csöpögtette a jövendőt, mint bizonyos szempontból az élet értelmét. A fertőzés hatott: Joli is ezt a pályát választotta.

Tibi kicsusszant a keze alól. Szája újult erővel gőzölgött. Nem nézett hátra, csak ment, pedig tudta, hogy anyja nem követi. Nem érdekelte. Önfejű volt. Joli elnézte a kis inuit távolodó, pufók alakját. Életre való lesz, akit nem lehet csak úgy ide-oda tenni. Amivel ő most szülőként megszenved, az előnyére válik felnőttként. Határozott lesz, aki érvényesíteni tudja az akaratát. Olyan, mint az apja vagy a nagyapja. Istenem, ő is olyan lesz?

‒ Éhes vagyok! ‒ rántotta vissza Tibi a jelenbe.

Éhes, gondolta Joli. Az ő gyomra is megkordult. Mostanság ritkán érezte tisztán az éhséget. A gyerek vagy a munka mindig elvonta a figyelmét, és csak akkor tört rá elemi erővel ‒ gyakran órákkal később ‒, amikor már a konyhában állt. Mintha a gyomra tudta volna, hogy mindjárt ételhez jut. Feltört egy gyermekkori emlék, amikor igazán üresnek érezte a hasát.

Elemista volt. Mint minden egészséges gyerek, állandóan evett volna. Édesanyját is azért kísérte lelkesen akkoriban a piacra, mert imádta a füstölt portékák illatát. Aznap, a tízórai szünetben egyszerre parasztkolbász kigőzölgése telítette meg a tanterem levegőjét. Az egész osztály elnémult, és mindenki felszegett orral nézett körbe.

‒ Érzitek? ‒ kérdezték egymástól, és fürkésző pillantásokat vetettek az egyik fiú felé. Nem először hozott olyan finomságot, ami máshol még ünnepi asztalra is ritkán kerül. Az apja ügyvéd volt, jól éltek. Joli bezzeg cukros tejbe áztatott kenyeret kapott csupán. Könnyű eledel egy örökmozgó gyereknek. A fiú nem foglalkozott a vágyakozó pillantásokkal. Csak falt jóízűen, egyik karikát a másik után nyelte. Nem kínált senkit. Sosem kínált, és ezt a többiek tudták róla. Irigykedtek, de békén hagyták. Kicsit tartottak tőle, mert az apja gyakran megfordult az iskolában, és úgy beszélt mindenkivel, mintha az alkalmazottja lenne. Udvariasan ugyan, de mindig utasított. A fia nem esett messze a fától, és ez a felsőbbrendűség úgy lengte körbe, mint aznap a kolbászillat.

Tibi sosem tudhatja meg, milyen igazán éhesnek lenni. Joli ezért vállalta a művezetőséget. Egy lelakott albérletben tengődtek, alig jutottak egyről a kettőre. Szerettek volna saját lakást, de a helyzetük kilátástalan volt. Mégis, Joli hinni akarta, hogy nem lehetetlen. Fűtötte az ambíció, hajtotta a cél.

Kilépett, hogy utolérje Tibit. Nyújtotta a kezét, de ő nem fogta meg.

‒ Azt mondtad, éhes vagy, akkor gyere! ‒ szólt, és megint fölkínálta a tenyerét. A gyerek, mintha süket lett volna, fújkálta az arca előtt sűrű köddé váló levegőt, és csigalassúsággal araszolt tovább. Joli türelmét veszítve lenyúlt az egyujjas mancsért, és szelíden magával húzva ösztökélte a fiút fürgébb haladásra. Tibi nem állt ellen, de nem is segített.

Lassan jutottak előre. A nehézkes lépések mintha Joli egész életét sűrítenék magukba. Úgy érezte, egyedül vonszolja a jelent, hogy a jövőből egyáltalán legyen valami. Mintha rajta múlna minden. Ebben volt valami makacs remény, de megállni, kiengedni nem lehetett. A férje… ott volt.

Nem úgy, mint az apja egykoron. A nőcsábász focista. Joli négyéves múlt, amikor lelépett. Az anyja lelkében mély nyomot hagyott, nem is engedett igazán közel más férfit utána. Bizalmatlan lett, megtanulta, hogy csak magára számíthat. Meg az ő édesanyjára, a nagykőrösi nagymamára, amennyire a távolság ezt engedte.

Joli kiskamaszként még átjárt az apja új családjához. Jól bántak vele, de az már nem hatott igazinak. Nem volt az övé. Vendég volt mindig, még ha szívesen látott is, és a vendég az csak vendég. Aztán megszületett a féltestvére.

‒ Bejöhetek a babához? ‒ kérdezte apja új feleségétől, amikor váratlanul betoppant hozzájuk.

‒ Persze, gyere csak, örülni fog neked.

A nő fiatal volt, fiatalabb, mint Joli anyja. Mindig kedvesen fogadta, és egyáltalán nem bánta, ha Joli játszott a kicsivel.

‒ Apa?

‒ Nincs itthon. Meccs van.

‒ A múltkor is meccs volt.

‒ Minden hétvégén. Neki ez fontos, el kell fogadnunk. 

Ő is sokat volt egyedül, de sosem szólt érte. Hogy neki mi fontos, nem nagyon számított. Joliban sorstársat láthatott, aki legalább annyira hiányolja az apát az életéből, mint ő a férjet.

Egyszerre meglazult Tibi keze, majd eltűnt Joli fogásából. Az addig mélázó fiú előrecsörtetett a járdán terpeszkedő, félig befagyott pocsolyához.

‒ Tibi, ne! ‒ kiáltott rá Joli, de elkésett. A gyerek térdét kissé meghajlítva feszült ugrásnak, és anyja tiltásával egy időben rúgta el magát, hogy aztán páros lábbal érkezzen a tócsába. Joli a fröcsköléstől, az elázástól, és a sáros nadrágtól tartott, de más is történt. Tibi lába az itt-ott már hártyásodó jégen megcsúszott, és ahogy páros lábbal ugrott, úgy égnek meredő páros lábbal esett hanyatt. Joli a hátas láttán inkább bosszús lett, mint ijedt, mert a gyerek a vastag, tömött kabátnak, sálnak és sapkának hála nem üthette meg magát komolyan. Tibi mégis velőtrázó ordítással maradt a földön. Joli, bár átlátott a trükkön, ezen most nem tudott mosolyogni. A gyerek saját baját felnagyítva próbálta elsimítani, de legalább elodázni a szidalmazást. Megjátszotta magát, nem is akárhogyan. Tehetsége volt hozzá.

‒ Most moshatom ki az egész hacukádat! ‒ morgott Joli, miközben egyik kezével igyekezett fölsegíteni Tibit, a másikkal a koszos, jeges vízcseppeket tisztogatta a gyerek hátáról, fenekéről. ‒ Egyenesedj már ki, fiam! Ne hajlongj a térdedhez, az le sem ért, te, színész!

A fiúcska érezte Joli hangjában az enyhülést, sírása csillapodott. Magától nyújtotta az egyik kezét, a másikkal ‒ a becsület kedvéért ‒ még oda-odanyúlt a térdéhez.

‒ Most aztán már menjünk, mielőtt átázol ‒ mondta Joli, és a gyerek legjobb tempójához igazodva haladtak tovább. Időnként oldalra pillantott, Tibi engedelmes bárányként kapkodta szaporán hirtelen meggyógyult lábát. Micsoda színészpalánta!

Eszébe jutott a Budapesten töltött néhány év, amikor a ruhaipari technikumba járt, és a Majer házaspár, az Orczy térhez közeli kollégium vezetői megmutatták nekik a fővárosi művészvilágot. Látták a Bajor Gizi Színészmúzeumot, és minden hónapban színházi látogatás volt a program. Kötelezően.

Az egyik ilyen alkalommal gyalog, egymással izgatottan csicseregve mentek a Népszínház utcán a Nemzeti felé. Csak lányok, a fiúk másik kollégiumban laktak. 1959-et írtak.

‒ Ez a te napod! ‒ kacsintott oda Majerné Jolira, és rámutatott az előttük magasodó, henger alakú hirdetőoszlopra. Ahogy közeledtek a színház felé, egyre több plakát szólt az akkori és a következő havi darabokról. A lányok megálltak, és Majerné rábökött a nagy, fekete betűkkel szedett címre: Budai Nagy Antal, alatta apróbban szedve, Kós Károly drámája.

‒ Nézzétek! ‒ sóhajtott föl Joli a szereposztást meglátva. ‒ Bessenyei Feri!

A lányok fölvihogtak Joli leplezetlen olvadozásán.

‒ Azért a Básti se kutya! ‒ kontrázott az egyik.

‒ Meg Szirtes Ádám! Nekem ő a kedvencem ‒ kapcsolódott be egy másik.

Ezen aztán elvitatkoztak, ahogy a tizenöt éves, kamasz barátnők esetében szokás: egymást túlharsogva, egymásra licitálva. Joli egy ideig hallgatott, aztán bedobta a perdöntő érvet.

‒ Mondhattok akármit, de a címszerepet a legjobbnak adják!

‒ Persze, mert a legjobb mindig Jocónak jut ‒ mondták neki a többiek.

Joli a nevével hadilábon állt, nem szerette a Jolikát, Jolánt, a Jolánkát meg egyenesen utálta. Erre Majer Zoli bácsi ‒ bácsi, pedig alig tíz évvel volt idősebb náluk ‒ adott neki másik nevet: Jocó. Egész ottléte alatt így hívta, de nem csak ő, az egész kollégium. Joli ezért sem rajongott, de nem mert ellentmondani. Lenyelte. Négy évvel később, amikor végzett, és visszament Békéscsabára, akkor kopott csak le róla nagy nehezen.

‒ Jocó ‒ motyogta Joli. Tibi ráemelte a tekintetét, nem tudta, mit hallott, de kimondta ő is.

‒ Jocó. Ki az a Jocó?

Joli csodálkozva nézett a gyerekre. Honnan tudta, hogy ez egy név?

‒ Egy régi ismerősöm ‒ válaszolta némi habozás után.

‒ Idejön?

‒ Nem, ő már… ő már eltűnt.

‒ De idejön? ‒ kérdezte Tibi újra.

Joli máskor zsörtölődött az értetlenkedésen, de most az emlékei hullámán lebegve elcsendesült. A gyerek megérezte, hogy válaszolni fog, és ‒ tőle szokatlan módon ‒ kivárta.

‒ Nem, nem jön, ő Pesten maradt ‒ mondta Joli maga elé meredve. ‒ Örökre.

Tibi nem szólt többet. Csöndben ballagtak tovább. Hamarosan befordultak az utcájukba, ahonnan már látták az albérletet. A gyerek egyszerre csak elengedte Joli kezét, és kacarászva előre szaladt, mintha versenyeznének.

‒ Én győztem! ‒ kiabált vissza diadaltól sugárzó arccal a bedugult orrú náthások hangján, ami aztán szaftos köhögésbe fulladt.

Csak be ne lázasodjon, gondolta Joli. Neki dolgoznia kell, kire hagyja, ha lebetegszik? Nagyot sóhajtott.

‒ Te győztél ‒ hagyta a fiúra.

Aztán elgondolkozott.

‒ Mindig ti győztök.