Márkiné Füreden

Márki Lajos, noha egy házban dolgoztak, nem beszélt túl gyakran a feleségével. Márkiné Kati fura hangzású lánykori neve ellenére – Mertőinek hívták, lévén apja francia származású – sokkal inkább germános szépséget mutatott: nyúlánk volt és vakítóan szőke, világoszöld szemű, szájának felső széle olyan keskeny, hogy alig lehetett látni, az alsó sem túl húsos; rövidre vágott frizura, hosszú derék, hosszú combok, hosszú pillantások – csak a mondatai kopogtak röviden. Lajos annál beszédesebb volt! Sokat és vidáman fecsegett, könnyedén és magabiztosan, élénksárga kocsiján harsányan kacagva vitte reggelente úszni a főnököt, majd visszatérve a titkárságra, kávéillatban és dohányfüstben, tiszteletteljes figyelem közepette élénken gesztikulálva pletykált és poénkodott. Elmélkedett.

Márkiné Mertői Kati szobája az emeleten, Lajosé egy szinttel lejjebb, a félemeleten helyezkedett el. Persze azért sűrűn, naponta többször is összefutottak. Kati mindig lassú, ruganyos lépteivel vonult végig a folyosón, a képzelt vörös szőnyegen lejtve, miközben a többnyire nyitott ajtajú irodákból és laborokból vizslató vagy lopva kikandikáló tekintetek kísérték.

Fülöpnek nem tetszett különösebben Mertői Kati, amiben jelentős szerepet játszott, hogy Lajos kollégáját régóta és szívből utálta: az intrikus Jágót és a karrierista Rastignacot egyszerre látta benne – a gátlástalan törtetőt, aki kedélyes, öntelt vigyorgással, ravaszul oldalra pillantgatva élvezettel turkál a kollégák régi és újabb viselt dolgaiban. Neje, úgy tűnt, nem különösebben vett részt a játékaiban. Ő a kutatóintézet névtelenebb figurái közé tartozott, a háttérben mozgó, szürke eminenciások szűk köréhez. Fehér köpenye hűvösen semleges engedelmességgel simult formás fenekére, libbent egykedvűen hosszú combjai között. Fülöp rendszeresen találkozott vele a kutatócsoport-értekezleteken, a különféle megbeszéléseken és találkozókon, vagy éppen az ebédlőben, az intézet afféle büféjében. Feltűnt neki, mint minden szemrevaló nő, aki elvileg a „becserkészhető” kategóriába tartozott volna. Csakhogy a munkahelyén akadt éppen elég ilyen, Márkival pedig bőven volt annyi baja, hogy Kati legfeljebb a legutolsók között jusson eszébe. Ráadásul hűvösen önhitt, férje tekintélyének palástja mögül magabiztosan előlépő, finoman lekezelő modora és unottnak, már-már frigidnek ható tartózkodása inkább csökkentette, mint növelte a vonzerejét. A lillafüredi konferencia hírét Fülöp jóleső felvillanyozódással fogadta. Azzal a reménnyel, hogy a közeli jövőben társasági alkalmak körvonalazódnak: új ismeretségek, elképzelhetetlennek hitt történések, s ki tudja, miféle rendkívüli események. A quid obscurum, quid divinum klasszikus felajzottságát élte át. Az „ismeretlen, a bizonytalan, az isteni” kalandor-nagyszerűségét. Maga sem tudta, ilyenkor miért lett hirtelen féktelenül, szinte áradóan, harsányan jókedvű, erőtől, önbizalomtól duzzadó, egyszerre szárnyaló és herkulesi erővel villámló, szélvészsebesen cikázó észjárással bíró élet-fejedelem, világfi, a parkett ördöge, az éjszaka császára, négy vármegye ura (minimum, legalább).

Az ebédlőben a szokásosnál talán egy-két fokkal hangosabban-élénkebben tárgyaltak ezt-azt, két asztallal odébb Márkiné ült vagy három kolléganőjével, hallhatóan ők is a konferenciáról beszéltek, de Lillafüred neve innen is, onnan is szállt a mennyezet felé, az akkreditálások, a kutatási témák és az előadások sűrűn szóba kerültek, de még az utazási útvonalak is – az a hátralévő nyolc-tíz nap gyorsan elillan. Kati egy pillanatra Fülöp felé fordult, de már vissza is nézett asztaltársnőire, és szokatlanul hangosan jelentette ki:

– Azt mondják, elég nagy kan, hát most majd meglátjuk...

Szavai belevesztek a vissantásokkal-kacarászásokkal elegy női hangzavarba. Fülöp forróságot érzett a tarkóján és a füle tövén a feléje lövellt pillantások miatt. Attól tartott, kényszeredetten és hülyén vigyorog, de lehet, csak bambán mered az orra elé. A porcukorral gazdagon megszórt lekváros bukta, mint határszéli betonbunker magasodott előtte a tányéron. Kati pár nap múlva kedves-hivatalos hangon felhívta, érdeklődött konferencia-témáik több – így fogalmazott: „átfedési” – kérdése felől, de megkérdezte azt is, Fülöp mikor és hogyan utazik, kiderült, ő már hamarabb ott lesz, mesélt a híres Palota Szállóról és nem felejtette el hangsúlyozni, milyen jó lesz az a pár nap, „nagyon klasszul elleszünk, majd meglátod”. Fölöpnek nemcsak feltűnt ez a szokatlanul meleg-bizalmas attitűd, de erősen furcsállotta is a hangnemet éppúgy, mint az alig leplezett kihívást, amelyek együtt egy majdani meghitt közös együttlét irányába mutattak, mintha legalábbis a legjobb, összeszokott haveri viszonyban lennének (vagy ki tudja, miben, villantak át Fülöpön a hosszú combok meg a formás fenéken megcsavarodó – zöldes szürke – szoknya kontúrjai), igyekezett a lehető legudvariasabb-legkészségesebb és – talán – legkollegiálisabb-legbarátibb hangnemben és stílben válaszolgatni, végül mégis elakadó lélegzettel köszönt el Márki Lajosnétól, midőn az egy –  több mint negédes „szóval akkor várlak ott” –  mondattal tette le a kagylót.

Fülöp még el sem indult, mikor szólt a telefon. Minden bemutatkozás és üdvözlés nélkül Kati közölte, hogy elintézte a szobáját, kettővel van mellette, harmadik emelet. Fülöp letörölte homlokáról a kicsapódó izzadtságot. Ezt már csak egyféleképpen lehetett érteni. A kültelki kamasz első vagánykodó reakciója – megdugom az utált csávó nőjét, úgy tűnt, ér annyit, mint akármilyen hír. A betyáros indítás-reakciók után máris érkezett a hűvös hullám: jó Márki Lajosunk, a nagy karrierizmusban, törtetésben nyilván kellőképpen hanyagolja az asszonyt, pláne, ha ügyleteihez lépten-nyomon egyéb árukat is felhasznál. Ki lehet éhezve ez a szerencsétlen nő, ki tudja, mióta szúrt ki magának, most itt a nagyszerű alkalom, eddig a többi csak álca volt.

A recepción üzenet várta („a kolléganője fontos szakmai ügyben küldi ezt Önnek”), a szálló fejléces borítékjában kitépett egyen-jegyzetfüzetlapot talált: „a délutánunk szabad, gyere át Tapolcára, a barlangfürdőben várlak”. Meglepte, milyen erőteljes, férfias kézírása van Katinak, de a hormonműködés már elemi erővel kezdte leteperni az óvatosságát, főleg, miután átfutotta a szemlátomást sebtében odabiggyesztett utólagos megjegyzést: „A bár irtó jó, majd este meglátod”.

Nem talált rá sem túl gyorsan, sem túl könnyen, de az egyik szikla-szögletben eléje táruló manöken látványára kénytelen volt némán megállni, és csak bámulni, bámulni, bámulni: hosszan elnyúló, igéző szépségű leopárd-macska-nő feküdt békésen hanyatt békés, igazi alig-bikiniben. Minnesängerek célpontja, szőke Gudrune a Niebelungok legvonzóbb énekéből, akinek Siegfried odaadja az ivókürtöt, és mély szenvedéllyel néz rá. De Kati nem vette észre a férfit, elmélyülten olvasott. Fülöpöt – hiába kuncsorgott, vágyakozott és rohangált világéletében fekete vagy legalábbis sötét hajú nők után – ez az északi fejedelemnő lenyűgözte, odaszegezte a sziklafalhoz. Mozdulatlanságában rálesett a könyvre, sikerült elolvasnia a címlapot, Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok. És addig nyújtózkodott-egyensúlyozgatott a vonzó test fölött, hogy egy röpke bekezdést át is futhatott: „Valmont vicomte Merteuil márkinénak. Lám, nincs olyan asszony, aki vissza ne élne egyszer megszerzett hatalmával. (...) Maga is tudja, hogy csak a gyönyör képes felnyitni a szerelmesek szemét.” Uramisten, milyen igaz, villant át rajta hirtelen. „Merteuil márkiné Valmont vicomtenak. (...) Gondoltam, legjobb lesz a feledés fátyolát borítani rá; de maga még mindig emlegeti, ami arra mutat, hogy el van ragadtatva saját rögeszméitől. (...) Ha akarom, azt a szerepet már eljátszhattam volna, hogy egymagam helyettesítsek egy egész háremet; de azt, hogy én háremhölgy legyek, azt soha! Gondoltam, legalább ennyit tud rólam! (...) Szegény vicomte! Tudom, hogy maga nincs rossz véleménnyel magáról, de hát bennem is van egy kis hiúság. Nézem, vizsgálom, figyelem magam, de semmi jelét sem találom, hogy már ennyire lecsúsztam volna. Ha ez tévedés, akkor már előre figyelmeztetem, hogy tele vagyok ilyen téves nézetekkel!”

Hm, mondta volna magában, de Márkiné ebben a pillanatban megmozdult, és az előzmények után meglepően hűvös-hivatalos-szemérmes, halovány mosollyal üdvözölte. Este aztán a bárban egészen a borozásig úgy tűnt, mégsem, illetve mégis. Ám amint táncolni hívta Márkinét, tiltakozása majdnem elemi erejű volt: ugyan már, minek, különben is fáradt, felmegy lassacskán a szobájába, holnap már úgyis teljes konferencia-nap van, jobban tenné Fülöp is, ha nyugovóra térne. A folyosón, mint akinek csak most, hirtelen jut eszébe, Kati a konferencia-előadások még otthon emlegetett „téma-átfedéseit” hozta elő, ezzel kapcsolatosan, a meglévő különbségek „kiélesítése végett”, a differenciák jobban alátámasztatott hangsúlyozására, magyarázta, átvisz most Fülöpnek egy-két anyagot, „adalék gyanánt, ezeket még reggel be tudod illeszteni”. Fülöp nem egészen értette, miért is van minderre szükség és miért éppen most, kérte is, hogy halasszák reggelre, ennek ellenére alig negyedóra múlva – már ágyban volt –, kopogtak. Márkiné Mertői Katin divatos, majdnem földig érő, sötétkék bársony pongyola volt, persze nyakig szorosan felhúzott cipzárral. A szoba közepén, a takaró alól ernyedten pislogó Fülöptől tisztes távolban röviden és tárgyilagosan ismertette a kiegészítendő-beillesztendő dolgokat, puha mozdulattal a komód szélére ejtette a paksamétát, és több mint illedelmesen jó éjszakát kívánt.

Az intézetben a konferencia csak napokkal a megérkezésük után került szóba, teljesen megszokott, mondhatni konvencionális módon. Fülöpnek csak később tűnt fel, hogy a folyosón ketten-hárman összesúgnak mögötte, az ebédlőben Kati kolléganői furcsa, az elismerés és a cinkos rácsodálkozás hamiskás mosolyának árnyalatával méregetik, szobatársnője, Pirók Erzsi meg napról napra furcsább, vizslatóbb tekintettel pillantgat rá, jó adag fojtott-huncut éllel és valami kaján elégtétel-félével. Mikor már nem bírta tovább, rákérdezett. Erzsi a mindentudó beavatottak vehemenciájával replikázott: „Jaj, Fülöpke, ne tedd már magad, tudtam én, hogy nagy franc vagy, de hogy ennyire...? És hogy pont a Márkiné Katit, hát...” Elegánsan elmosolyodott: „Nem mondom, ez azért.... ez már tényleg valami.” „Dehát micsoda, könyörgöm?” „És így...” – kacagott fel Erzsi csiklandósan.

Az immáron a lehető legszélesebb körben elterjedt tény, miszerint a lillafüredi konferencián a szállodában Fülöp bűnös és feneketlen gerjedelmében rátörte a fürdőszoba ajtaját a békésen locspocsoló Márki Lajosné született Mertői Katira, néhány hét elteltével a feledés jótékony homályába vesző események sorába illeszkedett. A nagy nehezen magához térő és minden lehetséges következményre óriási szorongások közepette felkészülő Fülöp ezalatt szinte végig Márkit figyelte: Lajos látszólag mindig és mindenhol pontosan olyan volt, mint máskor, Fülöpöt szinte levegőnek nézte. Azt lehetett hinni, az egész magányos partizán-játszadozás Kati alkalmi akciója volt csupán, émelyítő ízű női szeszélye, semmi több, és bár Fülöpben fel-feltámadt valami halvány gyanú, a múló idő nemcsak megnyugtatólag, de altatólag is hatott rá. A dörrenések ilyenkor mindig sokszorosan erősebbnek, fülsiketítőbbnek hallatszanak.

A szokásos félévi nagy intézeti értekezlet előtt a tanácsterem előterében kavarog a tömeg, okoskodó és rögtönzött kiselőadások, kiszámított viccelődések, udvariaskodó disputák, tűnődő kérdezősködések egyre erősödő kavalkádja. Márki Lajos most is viszi a prímet, népes publikum karéja körülötte, hangos és meggyőző, jópofáskodó és a legeslegjobban értesült, poénjai úgy ülnek, mint stréberek az első padban. Az ikszedik be- és kiszólásnál a nem túl távol álldogáló Fülöp, egyből kapcsolódva az adott – intézeti-szervezési ügyet lazán-oldottan kezelő – tematikához, félhangosan, és váratlanul szinte felharsanva tesz egy kurta megjegyzést. Márki a másodperc törtrésze alatt szinte megpördül a tengelye körül, villámgyorsan Fülöp felé fordul, általános megdöbbenésre (Márki általában nem törődik a produkciói közben az efféle intermezzócskákkal) rámered, karját előrenyújtja, akárha rohamra vezényelné a folyóparton felsorakozott, és a hidat elfoglalni induló egységeket, s így kiált:

– Te meg, ajánlom, jobb ha csöndben maradsz, nehogy én elkezdjek beszélni...!

A hirtelen beálló csöndet valósággal szürcsölni lehet. Egyedül a fura, ritmikusan ismétlődő, monoton koppintások hallatszanak, amint Pirók Erzsi ösztönösen meg-megkocogtatja görcsösen markában szorongatott mobiltelefonját.