Nyelvünk hegyére sókristályszemcsék rakódtak

Kovász

Kaparós sorsjegybe akarják zárni a ránk szabott időt.
Beleharaptak hegyek oldalába, lecsapolták az édesvizeket.
Nyeljük a mikrobiomokkal dúsított folyadékot.
Kanállal vettük be mellé az orvosságot is. Bár tudtuk, 
jó esetben placebo, mégis kértünk belőle. 
Az aszkorbinsav összehúzta  szájunkat, 
nyelvünk hegyére sókristályszemcsék rakódtak. 
Ilyen szomjazni.
Ez a mátrix: mintha őzgerincformában lenne a keltetője. 
Tésztaszerű masszává összeálló napok ragacsos elegye –
Kifelejtették a reszelt citromhéjat, és a vaníliát.
Valaki megszólította Istent.
Valaki tudja a szerelem légnemű halmazállapotát.
Valaki emlékszik az eredendő ízre.
Valaki, aki eteti a kovászt.

Felöltőben 

Opálos sávok rajzolataként, 
mintha labradorit búrát 
tartana valaki fölénk.
A felhő is fűszagú,
és a vizek a kertre estek, 
hogy kocsonyás lett tőle 
ez az üledékes agyagréteg.
Bal kabátzsebembe túrok.
Kiszakadt s foszlik a bélésanyag. 
Ujjammal szétfejtem 
a rakoncátlan cérnaszálakat. 
Egy mély kráter lett így 
a szövet és a szatén között. 
S mint a bűvész cilinderéből, 
innen rántom elő s dobálom 
erre a nedves vattaszerű 
törtfehér égre a betűket.
A rendezőelv-nélküliség lesz 
a motívum vezérszála. 
Szavakká állnak össze a párnás, 
dúskeblű légrétegeken 
ringatózó rovásjelek.
Artézi kutak képmásaiként
lefolyik a kékség.