Túl sok mindent nem írtam meg eddig ahhoz,
hogy ezentúl megengedhessem magamnak
akár egy félmondatnyi naplóbejegyzés
elmulasztásának is a fényűzését.

(1990. szeptember 8., szombat)

Valami a szavak természetéhez

„Felsorakoznak előttem a szavak. / Biceg a sánta, botorkál a vak, / helyét keresve élre áll a stréber, / miközben fél szemmel rám sandítanak, / s csak állnak előttem feltartott kézzel…” Egy verset kezdtem volna imigyen, de szerencsére még idejekorán rájöttem e helyzet képtelenségére. Mert a szavak valójában nem ilyen engedelmesek. Nagyobb a valószínűsége ugyanis egy fordított helyzetnek… amikor a szavak vitába szállnak veled és nagy hévvel tiltakoznak, ha olyan helyzetekbe/mondatokba akarnád belekényszeríteni őket, melyekkel alapvetően nem értenek egyet, melyek idegenek tőlük. Ilyen helyzetekben csak egyet tehetsz: ha hallgatsz rájuk… és – akár feltartott kézzel is – engedelmeskedsz nekik… Hidd el, nem akarnak rosszat… és különben is: okosabbak nálad. (1990. december 12., szerda) 

Csillagfény  

Karácsony. Csend. Egyedül várom a kisdedet. Csillagfény verődik vissza a fenyő hajáról. (1990. december 24., hétfő)

Hangerő 

A kamaszkorom őrületei közé tartozó Pink Floydról tartja a fáma, hogy – pályájuk elején? – „egyik angliai koncertjükön a színpad közelében levő tóban a nagy hangerőtől elpusztultak a halak” Hm. Az viszont mindenképp elgondolkodtató, hogy a közép-európai országok szocialista mocsarában vergődő, mára rendszerváltóvá lett nemzedékem – az 1945 körül s után születetteké – az ő, s társaik zenéjétől kezdett eszmélkedni... Amitől – magunkban hordva azt – ezúttal nem a koncertjuk-közeli tó halai pusztultak el, hanem az őket (is) tagadó eddigi rendszerünk múlt ki... Remélhetőleg véglegesen, a halak pedig immár vígan ficánkolnak újra... (1990. december 25., kedd)

Gyanakvás   

Egy jelmondat a legutóbbi Velencei Biennálé Arany Oroszlán díjas művészének, Jenny Honlzernek az Amerikai Egyesült Államok pavilonját körbefutó fényfeliratai közül: „Finom a különbség az információ és a propaganda között.” Olyannyira, hogy irtózván a prop. valamennyi formájától, gyanakodva írok le már minden mondatot... (1990. december 25., kedd) 

Hitel   

Írószövetségi közgyűlés a Vigadóban. Kavargás, kóválygás, ide-oda (ehhez-ahhoz) csapódás. Baka Pista mellé verődöm, beszélgetünk, eddigi kiadója, a Szépirodalmi megszűnt, új kötetével, a Farkasok órájával szülővárosa, Szekszárd segítette ki – azt adja, eljuttatnám-e Szlovákiába is; mindenesetre odahaza rá is vetem magam nyomban. Pistát a versei nálam kezdettől, vagyis már a Magdolna-záporától fogva kor- és nemzedéktársaim (leg)elejére teszik, példát adva rá, hogy a tragikum is felszabadít(hat)ja a lelket, a zártságon belül is lehet szárnyalás (illetve szárnyalhat a vers) – csupa felkavaró, megrázó vers és ciklus ez a kötete is (mint a Liszt Ferenc éjszakái, a Yorick monológja, Az Apokalipszis szakácskönyvéből, a Farkasok órája, de pokol-mélyről valók a Sztyepan Pehotnij-versek is). Ami viszont magát a közgyűlés egészét illeti... még jó, hogy az ilyen egyberándulásokat a Bakához hasonló emberek, illetve minőségek – ha kisebbségben is, de – még mindig hitelesítik... (1992. október 27., kedd)

Valamit világunk határairól

Elkészült az Új Forrás novemberi száma, melynek tetemes részét a kísérletező (experimentális), ill. konkrét költészetnek szántunk. Az ennek szentelt bevezető blokkunk kiváló, több vonatkozásban is forrásértékű anyagát főleg Mányoki Endrének köszönhetjük, aki itt közölte Kötésig az irracionálban című alapos és Magyarországon ritkaságszámba menő tanulmányát, kiegészítve az 1960-as évekbeli cseh kísérletező költészet tízoldalnyi, idehaza máig ismeretlen – vagy nem kellőképpen ismert – példaanyagával, továbbá ez európai rangú művészeti ág két, ugyancsak 1960-as évekbeli s szintén európai ismertségű cseh művelőjével, Jozef Hiršallal és feleségével, Bohumila Grögerovával, 1988 novemberében Prágában készített interjújával (s lefényképezhette, illetve lemásolhatta a cseh experimentális költészet birtokukban levő átfogó, tiltott antológiájuk kéziratanyagát).[1] Magam az ő s társaik nevével még közvetlenül indulásomkor, 1967-ben vagy 1968-ban, a pozsonyi Irodalmi Szemlében találkoztam – bizonyára Tőzsér Árpád szerkesztő úr kiterjedt érdeklődésének, minden újra, kísérletre fogékony figyelmének köszönhetően – a nevükkel, néhány munkájukkal, s aztán magam is elkezdtem járni ezekért a pozsonyi, akkor még az 1960-as évek csehszlovák „nyitásának” szellemét tükröző, szabad légkörében lélegző, konszolidáció előtti könyvesboltokat. Elég az hozzá, hogy Hiršal – akit Mányoki szellemesen és minden bizonnyal pontos találattal „minden idők legangyalibb irodalmi kőtörőjének és törvényhozójának” nevez –, Grögerová, továbbá a náluk valamivel idősebb Jiří Kolář, valamint a náluk fiatalabb Vácal Havel (máig kevesen tudnak a színművei melletti, ekkoriban írt kísérletező költészeti munkáiról, az Irodalmi Szemle ezekből is közölt annak idején valamit), Ladislav Novák és további társaik érlelődésem fontos lépcsőfokaivá, továbbá világlátásom, költészet- és világszemléletem alakulásának a későbbiekben már kikerülhetetlen, nélkülözhetetlen, máig megtartott elemeivé váltak. Az egyik idevágó, nagy felfedezésem volt a cseh konkrét költészet Experimentální poesie című, összefoglaló antológiája, amelyet addig csak könyvtárban böngészhettem, mert megjelenése után a pozsonyi könyvesboltokból is azonnal szétkapkodták, s melyet azután 1970-ben, a szenicei tüzérezred könyvtárába beosztott kiskatonaként, idő előtti szerencsés leszereltetésemkor magától értetődő módon – levonatva kevéske zsoldomból annak árát s megfizetve a könyv „elvesztéséért” kiszabott büntetést is – megtartottam magamnak. E történetről a minap kis naplójegyzetet is elkövettem (lásd október 9-én), melyet végül Mányoki Bandi mostani összeállítása elé is leadtam bevezetőnek az Új Forrásnak. (Persze azóta már az én könyvtáramból is továbbvándorolt valahova, illetve ottfelejtődött valakinél.) Bandi, akit még az 1970–1980-as évek fordulóján mint a Mozgó Világ – a „régi Mozgó!” – szerkesztőjét ismertem meg, tárgyát elsősorban társadalomtörténeti (társadalomfilozófiai) megközelítésből szemlélő tanulmányában félelmetes és hátborzongatóan pontos, hű képet fest az 1970-es évek végi – de még az 1980-as évek elején is többé-kevésbé érvényes – s a politika által manipulált és a közízlés és közvélekedés által befolyásolt magyarországi irodalmi állapotokról és viszonyokról, felvillantva az 1968-at követő csehszlovákiai ideológiai-társadalmi visszarendeződés utáni kiábrándító prágai és pozsonyi irodalmi-könyvtári tapasztalatait is, nem hallgatva el ugyanekkor azt a segítséget sem, melyet kiszemelt tárgyának tanulmányozásához néhány, a hatalommal és előírásaival, tilalmaival dacoló cseh és szlovák könyvtárostól, irodalmártól mégis kapott. S természetesen beszél arról a segítségről is, amelyet a Magyarországon a szóban forgó évtizedfordulón végbemenő „csöndes, rosszízű revolúciócska” megértéséhez az európai s ezen belül a cseh experimentális és vizuális költészettől kapott, mely Magyarországon (eleinte) „néhány jól-rosszul nevelt fiatal költőtől” indult, akik „ahelyett, hogy öles léptekkel” haladtak volna előre „a via stanzán, és más, hasonlóan kövezett utcákon, »tévutakra« mentek kóborolni”, és elárasztották a szerkesztőségeket gyanús kéziratlapjaikkal, melyeken „Képversek, dülöngélő sorok, szabálytalan ritmusok, pauszpapírokról tompa ceruzával kisatírozott »letraszett« betűk, beragasztott magazinfotó-darabkák és még ki tudja mennyi formalizmus hemzsegett”. (Ez a „csöndes és rosszkedvű ízlésfordulat” kapott azután később a megjelenése utáni vitákkal szentesített Ver(s)ziókban nagyobb teret, mely térfoglalással végül Magyarországon is legalizálódott, miként az avantgárd – ahogy Mányoki lényegbevágóan mondja – „csöndben, titokban Kelet-Európa lelkévé változott”, ugyanis az az említett esztendőkben itt „a szabadságnak bár virtuális, de lényegileg egyetlen mentsvára, közös eszméje maradt” [kiemelés tőlem – T. L.], s „A civil, az autonóm, a közös, a szabad, a levegős, az esélyes, a gazdag [a szerző, M. E. kiemelései], a méltó mind-mind benne találta meg önmaga értelmét és igazolását”.        

Mányoki anyaga(i) mellé Szombathy Bálinttól kértem összefoglalót, panorámaképet az ugyancsak az európai élvonalba tartozó, második világháború utáni jugoszláv kísérleti költészetről, amiről innen-onnan már korábban is voltak némi ismereteim. Emlékszem például az Új Symposion 1960–1970-es évekbeli idevágó anyagaira, összeállításaira és mellékleteire (például Miroljub Todorović szignalista költészeti kisantológiájára már 1971 októberéből, Szombathy A konkrét költészet útjai c. háromrészes mellékletsorozatára 1977-ből, a lap Vizuális kultúra különszámára 1978-ból, benne pl. – emlékszik-e még rá valaki? – Sziveri János A közegek szabadsága című invenciózus és alapos tanulmányára a vizuális kultúráról, s megvan persze – már későbbről – Szombathy Művészek és művészetek c., az újvidéki Forumnál megjelent könyvecskéje is, de például az az időben még ugyancsak jugoszláviai magyar Sebők Zoltán írásai, sorozatai, könyvei is beépültek e tárggyal kapcsolatos művészeti, művészetelméleti és művészetfilozófiai alapismereteim közé, s már 1982-es első könyve, a Médiumok és művészetek is megtalálható volt akkor még dunaszerdahelyi könyvtáramban.[2] Ő elsősorban (nyelv)filozófiai alapon közeledett a konkrét, illetve a vizuális költészethez, s kiindulva Wittgenstein ama tételéből, hogy nyelvünk határai egyúttal világunk határai is, úgy látja, hogy a „vizuális költészeti kísérleteket egyaránt értelmezhetjük világunk széttöréseként és világunk határainak kiszélesítéseként is”, s a wittgensteini tétel megfordításával (azaz „világom határai egyben nyelvem határai is”), egyúttal a „konkrét-vizuális” költészet „álnyelvének” buktatóira, zsákutcáira is figyelmeztet.

Összeállításunkhoz kapóra jött, hogy menet közben Bohár András épp Szombathy Bálint, ugyancsak témánkba (is) vágó legfrissebb, 1991-es könyvéről (Új idők, új művészet) kínált ismertetőt, amit természetesen azonnal be is soroltunk szóban forgó lapszámunkba. Bohár „a »helyi« művészet és a világtendencia egyidejűségének” 1970–1980-as évekbeli jugoszláviai mintáit és példáit tekintve annak vizsgálatát sürgeti – ezzel kicsit ráerősítve Mányoki Bandi kiindulópontjára, töprengéseire is –, „miért alakultak ki inkább szinkron folyamatok az egyik helyen, és miért voltak a késések a másik térségben”, s ebbe mennyiben játszott bele a „politikai-társadalmi berendezkedések különbsége”. S ez egyúttal magyarázatot is adhat arra vonatkozóan (vagy gondolkodóba ejthet a tekintetben), hogy az 1960-as évek második fele Csehszlovákiájának szabadabb és nyitottabb politikai-társadalmi légkörében nemzedékem miért tudott magyarországi vagy romániai magyar társainknál frissebben rákapcsolódni (ráhangolódni) a szlovák, a cseh és a lengyel hatások mellett az avantgardizmus jugoszláviai vagy nyugati magyar (új symposionista és magyar műhelyes) példáira, mintáira, kísérleteire.  (1992. november 21., szombat)      

Látvány           

Vasárnap délután, Margitsziget. Hirtelen adódott lehetőség; már régen volt alkalmam az ilyen hétvégi semmittevésre. Még pénteken is egészen másképp nézett ki minden. Mi több, el is utaztam Dunaszerdahelyre, ahol azonban kiderült, hogy fölöslegesen, mert sem a lakással, sem az imprimatúrával nem tudtam dolgozni,[3] ezért szombaton reggel néhány perc leforgása alatt döntöttem: inkább visszajövök Bpestre, semmint Dunaszerdahelyen, a Csallóközben húzzam meg magam a hétvégén. Így hát egy padon ülök most, néhány lepusztulóban levő fa árnyékában. Tavasz van, napsütés, emberek, kutyák, madarak; a sokféle zaj egyetlen monoton, formátlan zsongássá áll össze, melyből időnként ki-kiválik egy-egy élesebb gyerekhang, kutyaugatás, madárrikkantás. Olvasnék, de le-le kell tennem az újságot, könyvet, s minden figyelmemmel arra összpontosítanom, hogy a bennem levő feszültséget, már-már az újra és újra elhatalmasodó szorongásomat valahogy leküzdjem, háttérben tartsam. Az utóbbi időben – néhány hónapban, egy-két évben? – egyre nehezebbé vált bennem az élet; „Érzékelni valami elbizonytalanodást Önnél” – állapította meg két-három napja az SZTK-s idegorvos, akire egy váratlan ötlettel, talán félórával a rendelés vége előtt rányitottam az ajtót. Gyógyszert kellene most is bevennem; az éjszakai Xanax hatása már elillant belőlem, a Rudotel gyenge, azon már túljutottam, Seduxent viszont nem merek bevenni a Xanaxszal, mert a kettő együtt mindig erősen belenyúl az agyamba.

Lepusztulóban egyébként a Sziget is. Legalábbis a még néhány évvel ezelőttihez, illetve az emlékezetemben élőhöz képest. Vagy csak életemnek egy jobb(?), kiegyensúlyozottabb(?), aranykoribb(?) szakaszában láttam szebbnek, s most csak a depressziómat vetítem ki rá? Mert depressziósnak tűnik valahogy az egész sziget is. Mögöttem fürdőruhás nő napozik hason fekve a zöld fűre terített kék törülközőjén, sárga zebracsíkok pásztázzák egyrészes fürdőruháját. A színes látvány, amit nyújt, éles ellentétben van azzal a mozdulatlansággal, mellyel most bezárkózott kicsinyke életébe. Alig néhány méterre tőlem, mégis milyen messze! Odamehetnék hozzá, megérinthetném. De nem érintett-e ő meg máris? S ennyi nem elég? A világot nem feltétlenül kell valóságosan birtokba vennünk ahhoz, hogy a mienk legyen. Mint ahogy enyém már ez a zöld fűre terített kék törülközőn révülten napozó nő is sárga csíkos fürdőruhájában. S lehet, most s így az enyém igazán! Ha odamennék hozzá és megszólítanám, lehet, el is veszíteném. A világ úgy is a mienk lehet, hogy nem birtokoljuk a legkevésbé sem. Elég, ha csak építkezünk belőle. Mint most én, ebből a tüneményes látványból is: zöld, kék, sárga... s máris szebb minden. Félre a Xanaxszal, pokolra a Rudotellel, okafogyottá vált a Seduxen! A világ tele van látvánnyal. Tele van velünk. Mert a látvány is mi vagyunk. A látvány észrevétele, látása. S érzem, lassan kezd a monoton zsongás is újra szétválni madárcsicsergésre, ezerjelentésű kutyahangra, beszédmuzsikára...

Valóban ennyi kellene csak a világhoz?

Miért? Mi más még? Hiszen a világ ennyi.

Ennyi a minden.

Vagyis: ennyi minden. (1993. április 25., vasárnap)   

Dzsungel  

Nagy Gazsitól kis könyvheti füzetke, a Fölös ébrenlétem, barátsággal ajánlva. Érdekessége, hogy csak a tavalyi esztendőben írt és megjelent verseit tartalmazza (harmincat) – vagyis egy esztendő termését. Ugyanekkor ennek is legfőbb jellemzője: a páratlan szemléleti egység és a formai sokféleség kettős(ség)e. Ami egyúttal Gazsi rég kialakult, határozott, kemény karakterét és sokfelé nyitottságát, nyíltságát, formai útkereséseit, mozgékonyságát is jelzi egyszerre, azt, hogy soha egy pillanatra sem hagyja magát megállni, belemerevedni valamely formába, elkényelmesedni. Van viszont a versei elé írt előszavának egy mondata, amely nagyon is egybecseng az én utóbbi időbeni töprengéseimmel, nyomasztó tapasztalataimmal. Ebben Gazsi környezetünk, mindennapjaink, valóságunk egyre inkább „elvadulni látszó szellemi dzsungelét” emlegeti, mely a költőket, írókat is egymás ellen fordította, a klikkesedést életszükségletté, életstratégiává, a dzsungelharcokat a mindennapok részévé tette, az értékek kohéziós ereje helyett a széttartó, sőt egymással szembemenő érdekeket tolta előtérbe. S pontosan ez az, ami engem is megdöbbent (elborzaszt), és arra késztetett, hogy az Új Forrásban tegnapi szerkesztőségi ülésünkön egy olyan interjúsorozat ötletét vessem fel, mely ha képletesen is, de „egy asztalhoz” ültet olyan alkotókat, akik a való életben, ellenkező oldalakra vetődve, már nem ülnének le egymás asztalához. Mivel pedig a szerkesztőségben mindegyikünk így gondolkodott, és Imre[4] is igen szenvedett e megosztódástól, megosztottságtól, rögtön neki is ültem, hogy összeírjak vagy tucatnyi, másféltucatnyi nevet, akikkel el is kezdhetném a munkát…[5] (1994. június 3., péntek)

Önfaragó  

Vasadi Péter tegnapelőtti levele a Mindenki aranyat sejtről írt, Új Forrás-beli reflexiócskámhoz. Nyugtájában többek közt a következők olvashatók: „…köszönöm személyes »testközeliségedet« szellemiekben, észrevételeidet, az általános »szellemképet«, amelyet költészetem fő erővonalairól rajzoltál, egyáltalán, írásaim iránti intim érzékenységedet”. S úgy látszik, jegyzetkémet Rába Györggyel is megvitatták, aki viszont azt emelte ki, hogy milyen „szerencsés” – és nem megszokott, rutinos – „kézzel megragadott idézeteket” tartottam fontosnak kiemelni Pétertől. Miként ő is, mármint Vasadi, hasonlóképpen izgalmasnak tartja „különös, egységes, mégis hangsúlyos szaggatottsággal megírt, szép” verseskönyvemet, melynek versei, írja, mert kipróbálta (!), „hangosan olvasva modern klasszicitást involválnak”, míg „utolsó fejezetei pedig valami személyes (s talán új) egyszerűsítés felé (talán 20–25 soros), egytömbös versek felé vihetnek el Téged; erre talán az időszűke is kényszeríthet; úgy érzem (!), nem járnál vele rosszul”. Mit mondjak? Péter most is, itt is pontosan fogalmaz, s jól érzékeli azt, hogy alkatilag-szellemileg milyen „közelinek” érzem egyik magamhoz a költészetét, írásait, gondolkodását. S hasonlóképpen fontos sarokkő számomra pályakezdésem, azaz Férfihangra című kötete óta Rába György költészete; írásom kapcsán Péternek tett megjegyzése egyúttal a mester egyetértő bólintását is jelenti számomra. Végül pedig az is elgondolkodtató, amit Péter mond az „egyszerűsítő”, egytömbös verselés Hármaskönyvből elősejlő lehetőségéről, bár ez (egyelőre?) inkább az ő, általam is rokonszenvesnek látott saját programja, semmint hogy azt pillanatnyilag feltétlenül célszerűnek gondolnám egy az egyben magaméként is vallani. Viszont feltétlen megtiszteltetés a legapróbb megjegyzés, illetve észrevétel is a magamfajta önfaragó számára, ha az Rába és Vasadi tanár uraktól érkezik… (1994. október 21., péntek)

A vers joga   

Három versem a legfrissebb Kortársban: a Túl a negyvenötön, a Két tétel… és a Permutációk (Tíz párizsi).[6] A Túl a negyvenötönben ilyen sorokkal: „Túl a negyvenötön / lassan aszni kezd a tököm / Bár én hiszem / síromig mered még péniszem”. Nos, mindkét lányom középiskolás, ezért aztán melegen remélem, hogy a dunaszerdahelyi gimisek nem nagyon olvassák a Kortársat (vagy legalább ez a szám elkerüli a figyelmüket). Elképzelem ugyanis, hogy érezhetnék magukat, ha valamelyik osztálytársuk ezzel köszöntene rájuk egy reggel: „Hallom, már aszik apád töke, Kati…”, vagy „Mered-e még apád pénisze, Juli?...” Sőt mielőtt átadtam volna e verset a Kortársnak, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy egyáltalán közöljem-e, azaz tini lányaimra való tekintettel illik-e ilyen verseket, sorokat közzétennem. De végül is nem tudtam megtagadni a verstől a megjelenést, s mivel mindig is humanista voltam – és a vers is külön entitás valamiképpen –, nem tudtam megtagadni tőle – lesz, ami lesz – a létezés, illetve az élethez való jogát: éljen hát, ha élni akar, s ha… élni tud…  (1996. március 13., szerda)

Ádám  

Bisztray Ádámmal találkozom, aki új verseskötetét, a Vakító sirályokat adja „régi barátsággal”. Még Szigligeten ismertük meg egymást vmikor ez évtized elején (én írni s verseskönyvemet összerakni mentem oda, ő a feleségével volt), az egyik este véletlenül egy asztalhoz kerültünk, és kölcsönösen rokonszenvesnek találva egymást, később már keresni kezdtük egymás társaságát, nagyokat beszélgettünk meg ilyenek. Később a Széphalomba is bejárt hozzám meg Mezey Katihoz, mély érzésű, mély gondolkodású, gazdag élet- és élményanyagú, színes nyelvű és beszédű embert ismertem meg benne, aki megbízhatóan írt verset is, prózát is. Különösen Fodor Andrásnak volt a felkaroltja (mint sokan mások), bár beljebb a szélről nem igazán tudott kerülni, de ebben személyisége, eredendő szerénysége, tolakodásra-tülekedésre képtelensége is gátolta, pontosabban, lehet, hogy épp ezekben kereshető ennek fő oka. Nagy Előd róla készült portréfotójához pedig mostani kötete hatodik oldalán – utána lehet nézni – mintha csak Monoszlóy Dezső ült volna modellt.  (1996. április 17., szerda)

Amit látunk  

Lent Kecskeméten, a Könyvhéten. Dedikáció – „öleléssel” – Pintér Lajostól a Rajzok a tél falára belső címlapján. Lajos azok közé az emberek (ismerőseim, barátaim) közé tartozik, akikkel többször is jó volna találkozni: ő tartósan – két évtizede most már – ebben a dél-alföldi városban, én hol Dszerdahelyen, hol Pozsonyban, hol Tatabányán, hol Bpesten, azaz mindig máshol. De akivel pályakezdésünk óta tartósan figyelünk egymásra (kettőnk közül én vagyok a valamivel idősebb, tehát valamivel korábban is kezdtem, mint ő, de figyelmével már antológiabeli, illetve első kötetemmel való jelentkezésemkor megtalált, s az ő Fehéringes folyókja megjelenésének idejére már egyik legközelebbi – magyarországi – nemzedéktársamnak tudtam őt). S bármikor jó volt összefutni, találkozni vele (akár csak véletlenül, akár előre egyeztetve); az egyik ilyen máig emlékezetes találkozásunkkor – még 1981-ben talán – az angyali Pinczési Jutkával volt, s velük meg Varga Imrével darvadoztunk-bolondoztunk négyesben a Bartók Béla úti Bukarest étteremben. Jutkának Lajos mutatott be bennünket, bár a verseit, illetve köteteit már kezdettől, indulásától ismertem és hagytam, hogy közülük több is magával ragadjon (mi több, még a gyermekverskötetének, a Benedek királynak is), s ekkor, azt hiszem, picit bele is szerettem. Ez azonban megmaradt az én titkomnak (Jutkába egyébként a férfiembernek nem volt gond egy szempillantás alatt beleszeretnie, legfőképpen a személyiségébe), ráadásul annak esetleges folytatásáról sem álmodozhattam sokáig, mert nem sokkal később – még mielőtt újból találkozhattunk volna –, harmincöt évesen, súlyos, gyötrelmes betegség után, meghalt...

Lajostól 1989 vége felé közeledve fontos olvasmányom volt – az 1986. évi naplójába is betekintést engedő – esszékötete, A vadszeder útján, mely amellett, hogy a maga eszméletének és nemzedéke eszmélésének szinte a mai napig kikerülhetetlen dokumentuma (kár, hogy azóta sem vállalkozott újabb esszé- vagy naplókötetre, esetleg hogy a kiadói nem vállalkoztak rá), számomra kicsit a rendszerváltó gondolkodás könyve, kicsit a rendszerváltás kísérője is lett. Mostani karcsú, szinte anorexiásan sovány verseskönyve (melynek mindössze harmincöt oldalára jutott csak vers, a többi előzéklap, cikluscím-oldal, illusztráció), a Rajzok a tél falára egyértelműen mutatja, mennyire távoli egymástól kettőnk versvilága, verseszménye, mennyire mások az eszközeink, az irányaink. De azt is, hogy ez alapvetően egymástól elütő versvilágok, verseszmények, eszközök – s különböző irányokból is – mennyire ugyanoda segítik jutni az embert, és milyen rokon-életérzések és rokon-transzcendenciák kifejezésére tehetik őt alkalmassá. Lajossal a verseink bár sokszor távolról és idegenül szemlélik egymást, ugyanazt látják a magukat környező világból, és mindabból, ami ezen túl van…  (1996. június 1., szombat)

Amit a kultúra ad     

Zimonyi Zoli Orpheusának immár 17., ez év tavaszi száma, melyet teljes egészében, ahogy a falumban mondanák, az eeeső bötűtű az utósóig Nemes Nagy Ágnesnek szentelt. 328 oldalon! Egy rendhagyó monográfiányi anyag… (Igaz is, írtak róla már monográfiát? Egyedül Schein Gáboré ugrik be, az is a „mostanában-ból”, tavalyról, négy évvel Nemes Nagy halála után. S ha életében nem kapott ilyet, az is külön tanulmány[ok] kérdése lehetne, hogy miért nem.) Nos, az Orpheus most közli Cs. Szabó László és a Nemes Nagy Ágnes – Lengyel Balázs páros levelezését. Ebben Cs. Nemes Nagyékat francia- s olaszországi útjáról is tudósítja, ilyképpen:  „…Veronától Ravennán keresztül a toszkán hegyekig, láttam Dante, Petrarca és Boccaccio sírját (véletlenül), aztán a Loire felső folyásától a Dordogne-völgyig, amelyhez foghatót alig láttam csavargó életemben. Jaj de szép. Erdély és az Ipoly-völgy… plusz!” Amiben akár a hazaszeretet legteljesebb és legfényesebb megnyilvánulását is láthatnám (és látom is). Majd két évtizedre az őt ki- és megtagadó (szülő)hazájától, az európai kultúra egyik bölcsőjénél s a világ legfestőibb tájainak egyikétől elvarázsolva is a hazai tájak villannak fel benne párhuzamként… a Dordogne-völgyről az Ipoly-völgy! Ha Cs. Szabóról most (bármikor) egyetlen mondatot kellene jellemzéséül mondanom, valami ilyesféle lenne (lehetne) az: bármelyik írásának a kultúra ad szinte beláthatatlan horizontokat, az nyit számunkra bennük felmérhetetlen távlatokat. Ami kétféle értelemben is érvényes: a kultúra nemcsak a világot teszi (teheti) számunkra láthatóbbá – befelé is nyit, a sajátunkat (nemcsak kicsinységünket, hanem értékeinkben megnyilvánuló nagyságunkat) is fénybe vonva teszi (teheti) a világ elé… Szétnézve magam körül, egyre gyakrabban mélázok el a kérdésen, hogy napjaink politikai-ideológiai-(világ)hatalmi átalakulásaiban, küzdelmeiben, erődemostrációiban nem épp e kettőslátásunkat adjuk-e fel, nem épp az vérzik-e most épp el? (1996. június 2 ., vasárnap)

Kohézió

Négy versem a legújabb Új Forrásban, s Szekér Endre is megtisztelt a Harangzúgásban…-ról írt alapos, érzékeny kritikájával. Zalán Tiborról ugyanitt Bohár András, Petőcz Andrásról pedig G. Komoróczy Emőke, majd odébb Géczi János Baráth Feriről szólt, Pintér Lajostól pedig a Tolnai Ottót is játékba hozó e havi naplója… Mit mondjak? Egészen jó ötösfogatot tereltek így egybe Monostoriék (akár egy bajnoki csatársor: Zalán–Petőcz–Tóth–Géczi–Pintér). Mi több, olyan menedzserekkel és pályaedzőkkel, mint Bandi, András, Emőke, Feri és Ottó. S bár más-más utak vagyunk mi öten (tízen), bizonyos meghatározó – legtöbbször nevesítetlen – kohéziós erők működése is tagadhatatlan köztünk… És kell-e mondjam, az embernek legalább olyan szüksége van a különböző kohéziós erőkre, mint a kenyérre és vízre… (1996. december 13., péntek)

Szabályok és érdekek              

Magyar Bálint, az új műv. és közokt. miniszter megköszönte részvételem a József Attila-díj szakmai kuratóriumi munkájában. Magyarán: kirúgott, hiszen az elődjétől, Fodor Gábortól kapott kétéves megbízatásom még nem járt le, illetve az erre az évre még érvényes lett volna. De hát, gondolom, ami az egyiknek jó, ugyanarra a másiknak megvannak a maga érdemesítettjei... És úgy látszik, célszerű lesz ezt megtanulni (-nom, -nunk) a demokráciában is: a legfőbb szabály, hogy nincsenek szabályok... Pontosabban, bár talán lehetnek is, amennyiben nem ütköznek bizonyos mások érdekeivel... S ha, más ugyan kit érdekel? (1997. január 15., szerda)

Humanista    

Filep Tamás jött, a Noran általa szerkesztett Köteles-életműsorozatának új darabját, „kis (anti-)regényét” hozta (Az ügy, avagy Kilépő a Paradicsomból), telitalálatos bonmot-val az ajánlásában: „Ha már nem értünk máshoz, / legalább legyünk humanisták.” Ha könyvet állítanék (írnék) valamikor a nekem szóló könyvajánlásokból, dedikációkból – mondjuk Dedikációk könyve vagy Dedikációk regénye címmel (s mért ne tehetném?!) –, egész biztosan ezt szerepeltetném mottójaként. (1997. március 9., vasárnap)

Hölgykoszorú            

Könyvhét, kint a Vörösmarty téren, F. Almási Éva Enciklopédiájának pavilonjánál a Magyar költőnők antológiájának dedikálása. A kötet költő(nő)i közül elég sokan odajönnek, már csak a tiszteletpéldányukért is. S ha már ott vannak, akivel nem felejtem el, dedikáltatom is S. Sárdi Margittal közös antológiánkat, aki annak 1918-ig terjedő részét szerkesztette (természetesen vele is aláíratom a könyvet), s persze kiadónknak, Almási Évának is odanyújtom, aki a következőt rója bele: „A legjobb összeállítónak, szerkesztőnek hálával a leg… kiadó.” Rajta kívül még odajött hozzánk s ellátta ajánlásával, vagy csak aláírásával könyvünket Balla Zsófia, Danyi Magdolna, Egyed Emese, Füzesi Magda, Gál Éva Emese, Juhász Katalin, Kartal Zsuzsa, Mezey Katalin, Petrőczi Éva, Tóth Éva és Zalaba Zsuzsa, de fia, Sebeők János kíséretében még a hetvenéves Sebők Éva is odasétált hozzánk, aki nevemre szóló ajánlásával „a jó érzékű válogatásért” mondott köszönetet. Mondhatni hát, egész hölgykoszorú vett körül ma – legalább egyszer az életben... És lehet-e ennél nagyobb öröme az életben egy férfiembernek? (1997. június 5., szombat)

Egyáltalán

Pomogáts Béla elnöki levele szerint „az 1995-ös választások következményeként” az Írószövetség Választmány felkér „Fodor András barátunk megüresedett helyének betöltésére”. Ti. anno, a legutóbbi tisztújító közgyűlésen épp a Választmányba bekerülhető létszám utáni helyhez elegendő szavazatot kaptam csak, ami azt jelentette, hogy optálásomhoz valakinek ki kellett (lépnie vagy) halnia a megválasztottak közül. Megjegyzem, legrémesebb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy éppen Fodor lesz az! Na ezt azért nem kívántam, mint ahogy egyáltalán, szívesebben maradtam volna kívül a Választmányon, minthogy valakinek (bárkinek) a halála árán kerüljek be. Bocsáss meg, András! S bár eddig mindig jólesett a személyem iránti kitüntető figyelmed, ezt azért most szívesen megúsztam volna... (1997. november 5., szerda)

Ki-, be-          

A Műv. és Közokt. Minisztérium újabb megbízása, hogy a tavalyihohz hasonlóan az idén is vegyek részt a Móricz Zsigmond-ösztöndíj kuratóriumi munkájában. Érdekesség itt, hogy e három évre, azaz 2001-ig szóló megbízásomat ugyanattól a Magyar Bálinttól kaptam, aki korábban kirakott a József Attila-díj szakmai kuratóriumából. Tempora mutantur...? (1998. február 25., szerda)

Könyvkínálgató 

De, vonatozás Nagy Gazsival Szolnokra az ottani Könyvhétre (vagy tíz esztendeje járhattam itt utoljára, az épp a helybeli művésztelepen állomásozó Kopócs Tibor képzőművész barátommal készítettem interjút akkori lapomnak, a Magyar Nemzetnek). Gazsi most a Tudom, nagy nyári délután lesz… című új verseskönyvét adja, s rögvest dedikálja is – „a szolnoki platánok alatt, amidőn szép lányok mondják, mondják…” a magukét, csak sajnos, zömmel nem nekünk, mivel hozzánk barátom (köz)ismertsége ellenére is csak kevesen jöttek. De nem járt (sokkal) jobban Darvasi László sem, talán a nyári, délidei hőség miatt, ő is jobbára magányosan darvadozott könyvei fölött. Én az első ISTER-könyvekkel mentem le, ahogy hiánytalanul velük is jöttem vissza… (1998. június 6., szombat)

A posta közbeszól 

Dávid Gyula július 30-i keletű válaszlevele Kolozsvárról július 8-i levelemre, mely 29-én érkezett meg hozzá (az övét viszont ma kaptam meg), szóval, a postai kézbesítés felgyorsulását illetően Közép-Kelet-Európában egyelőre nem történt semmiféle rendszerváltás. Dávid a Polis 20. századi magyar lírát bemutató (kétkötetes) antológiájába beválasztotta néhány versemet (többek között a Csiki Lacinak ajánlott Úgy néznének ránk-ot is), ezek közléséhez adtam jóváhagyásomat, kérve azonban a korrektúrázás lehetőségét is. Erre azonban, figyelembe véve a posta ilyetén csigatempóját, a szerkesztő-irodalomtörténész szerint már nincsen mód, mert a kötetre kapott támogatások elszámolási határidőit tartaniuk kell, arra pedig igazán nem számított, hogy „ilyen nehezen jönnek vissza a válaszok”. „Sajnos – írja továbbá –, a magyar irodalom oly sokat emlegetett és oly kívánatos egységének egyik akadálya, hogy könyveink egymáshoz szinte egyáltalán nem jutottak el. Ezt most, a kötet összeállítása alkalmával volt módunkban szomorúan tapasztalni.” Hát igen, ez a legteljesebb mértékben így van, ezzel a legteljesebb mértékben egyet lehet (kell) érteni. De legalább már kezdünk tudni egymásról, tenném hozzá még, ha ez sokszor nem is az ún. anyaországunkon múlik, mert a verseink, műveink csak áthaladnak rajta, anélkül, hogy akár valamennyit is elidőznének ott... (1998. augusztus 10., hétfő)

Seidő  

Találka Ébert Tiborral, aki Tamási Orosz János barátunk kiadójánál, az Omnis Fabulánál megjelent, még 1996-os, s. k. dedikált kisprózakötetének „mondatkottáival” lepett meg. Szeretem Tibort, bár kissé nyüzsi, de művelt, finom, jó kedélyű úriember, igazi pozsonyi polgár Bpesten (1945-ben a Dunát átúszva menekült el a magyarüldözések elől szülővárosából, ahonnan rengeteg történetet tud, eleven krónikája a már nem létező Pozsonynak). S hát nem mellékesen gimnazistaként tanítványa volt Peérynek is, Szalatnainak is, róluk is számtalan emléket, ismeretet őriz, visszaemlékezéseit róluk közvetlenül is hasznosítani tudom kettőjük magatartásának, személyiségének tanulmányozásában, megértésében, értelmezésében. S nem tehetségtelen írónak sem, különösen prózáit, prózakísérleteit szoktam kedvvel, érdeklődéssel olvasni, ezeknek jelentős része valóban zenei szerkezetű (nem véletlenül, hiszen Tibor maga is zenész volt), s drámáival együtt tervszerűen az abszurd felé hajlanak, ami tovább fokozza sajátosságukat, jellegzetesebbé téve hangütésüket, hanghordozásukat. Ilyenfajta experimentum Pozsony-fantáziája is, a Jób könyve, amely minden erényét egyesíti, s tulajdonképpen a recepciója is igazságosabb lehetett volna hozzá, ha nem számított volna mindenhol kívül-, ill. különállónak, afféle vérbeli outsidernek, és beállt volna valamelyik sorba (zenekarba, kórusba). Talán Tarján Tamás minősítette őt eddig a legtalálóbban (mostani kötete hátlapján olvashatni): „Ébert tegnapelőtt meghökkentően holnaputáni volt, holnaputáni, amit írt tegnap, már tegnapelőttinek ítélték ma, a holnap és a seidő egyszerre akarja megkaparintani, a holnapután pedig majd verheti a fejét a falba, miért szalasztotta el.” És állítom, ehhez is tudomány kell... s nem is kevés. (1999. május 19., szerda)

Ötven 

Ötvenedik születésnapomra Pintér Lajos verses üzenetet küldött Kecskemétről. Íme:

„Tóth Laci ötven.

Magam negyvenhét,

várj meg:

jövök mögötted!

Ölel szeretettel: [s. k. aláírás] 1999 szeptemberében.”

Megvárlak, Lajos, hát persze, hogy megvárlak!... De azért ne siess annyira... Úgy legalább mindketten jól járunk, ha kicsikét megállunk... (1999. szeptember 30., csütörtök)

 

 

[1] Amikor azután a „bársonyos” után 1993-ban Hiršal és Grögerová a prágai TORST kiadónál Vrh kostek (Kockavetés) címmel végre kiadhatták válogatásukat a cseh experimentális költészetből, annak utószavában a Budapestről érkezett André Mányoki [így!] érdeklődéséről is megemlékeztek, aki, mint írják, szemelvényeket jelentetett meg belőle Magyarországon. 

[2] Vele később, Bpestre költözésünk után Géczi János főszerkesztő jóvoltából az Iskolakultúra „pedagógiaközeli” lap szerkesztőiként kerültünk közelebbi kapcsolatba, illetve eszmetársi barátságba, mely egészen Bpestről való el-, ill. visszaköltözéseimig, a 2000-es évek derekáig fennállt (s mint a Kalligram Könyvkiadó budapesti képviseletének, a Pesti Kalligramnak a vezetőjeként a munkakapcsolatunk is megmaradt, lévén, hogy a 2000-es évek elején Zoli két könyvét is a Kalligramnál adta ki).  

[3] Ekkoriban, januártól, régi lapom, a kétnyelvű Csallóköz – Žitný ostrov főszerkesztője is voltam, ahol – mivel hét közben egyéb munkahelyi elfoglaltságaim Budapesthez meg Tatabányához kötöttek – általában a két-három hétvégi napot töltöttem. S párhuzamosan itt – nem kis mértékben a közelben lakó kamaszlányaimra is gondolva – egy kis garzonlakásra is sikerült szert tennem, hogy ilyenkor majd itt meghúzhassam magam. Mindaddig azonban, amíg ennek ügye elrendeződött, hétvégeken a szerkesztőségben dekkoltam…

[4] Értsd: Monostori, barátom és főszerkesztőm az Új Forrásnál.  

[5] A tizenegy beszélgetésből álló sorozat végül Csiki Lászlót, Fodor Andrást, Géczi Jánost, Kukorelly Endrét, Petőcz Andrást, Somlyó Györgyöt, Tornai Józsefet, Tőzsér Árpádot, Vasadi Pétert, Vörös Istvánt és Zalán Tibort szólaltatta meg, és rendhagyó módon az Új Forrás három számában, blokkosítva látott napvilágot (az 1994. évi 9- és 10-esben, valamint az 1995-ös 4-esben). Könyv alakban pedig ez interjúk Szó és csend címmel az Új Forrás Könyvek 25. kötetében olvashatók 1996-ban Tüskés Tibor utószavával, valamint Lator László és Sándor Iván ajánlásával. 

[6] A Tíz párizsinak ekkor még a Permutációk (fő)címet adtam, mert bár volt már egy korábbi versem is ezzel a címmel, akkor még úgy gondoltam, hogy a cím alá akár egy ciklusnyi verset is rendezhetnék.