Ki az irodalomtudós?
Az irodalomtudós szerepei és feladatai című könyvet mutatták be a PIM-ben, ahol számos érdekes kérdésfelvetés hangzott el az AI szerepétől az olvasás fogalmának átalakulásáig…
Az Irodalmi Magazin új könyvének szerkesztői közül Pataky Adrienn üdvözölte a közönséget ebben a folyóiratok számára zivataros időben, és bemutatta a kiadvány másik három szerkesztőjét: László Laurát, Maczák Ibolyát és Molnár Krisztinát. Megtudtuk tőle, hogy az opus a két évvel ezelőtti konferenciájuk eredménye.
Pataky után Osztroluczky Sarolta bemutatója következett, melyet „párhuzamos olvasásban” készített az AI-jal, amennyiben „infografikákat” generáltatott vele a fejezetekhez. Tette ezt azért, mert a könyvben sok szó esik az AI-ról, méghozzá szerinte konstruktív módon, és „nem boomer szemszögből”.
Eisemann György tanulmányával kezdte az ismertetést, aki egykor engem is tanított az ELTE-n. A professzor szerint az irodalomtudós az az ember, aki a múltat jelenné varázsolja, és azt állítja, hogy jelenleg a „digitális ellenforradalom” korszakában élünk. Kulcsár Szabó Ernő ‒ aki szintén tanárom volt ‒ az alkotók és irodalomtudósok „üzemszerű túltermelése” miatt aggódik, melyet szerinte egy régi szubjektumfelfogás okoz. Rákai Orsolya tanulmányában azt olvashatjuk, hogy az internetes térben nehéz elválasztani a professzionális alkotót a laikustól. Császtvay Tünde szerint minden az ITdata-adatbázis felé halad, míg Buda Attila azt tartja veszélyesnek, hogy a modern adatbázisokba politikai okokból a múltban cenzúrázott művek kerülnek be hitelesként.
Parádi Andrea izgalmas dolgot feszeget, amikor a „technokolonizációt” emlegetve problémásnak tartja, hogy az európai kulturális adatok kilencven százalékát amerikai tech-cégek kezelik, mert ez szerinte veszélyezteti a digitális szuverenitást. Horváth Kornélia úgy látja, hogy az irodalomtudomány terén a kilencvenes években intézményi felvirágzást tapasztalhattunk, míg a 2010-es évektől lassú lejtmenetet. Szilágyi Zsófia az irodalomtudósságot egyfajta szerelemként éli meg, és javaslata szerint az utánpótlás számára ezt a szenvedélyt kell átadni. Orbán Jolán nem kevesebbet állít, mint hogy az irodalomtudomány ‒ főleg a kritikai gondolkozás miatt ‒ a demokrácia alapköve.
Míg Osztroluczky egyenként vázolta a tanulmányokat, addig Thimár Attila a kiadvánnyal kapcsolatos szubjektív, néha kritikus gondolatait tárta elénk a maga lendületes stílusában. Az biztos, hogy nem unatkoztunk. „Ki az irodalomtudós?” ‒ tette fel a kérdést a könyv szerzőinek egységesen akadémikus, tehát egyetemi háttere miatt, és azt hangoztatta, hogy szerinte az is irodalomtudós, aki nem tanított soha, de, mondjuk, egy folyóirat szellemi köréhez tartozik. Ezzel én is mélyen egyetértek.
Thimár arról is szót ejtett, hogy az AI nem csak az irodalomtudomány számára nagy kihívás, hanem az egész világnak, és a fő kérdés inkább már az, hogy mi lesz az emberi civilizációval. Szerinte az a minimum, hogy mindent újra kell definiálni. Például magát az olvasás fogalmát is, mert úgy tapasztalja, hogy az egyetemista fiatalok már nem járnak könyvtárba, csak gépen olvasnak, ami már nem is olvasás: csupán információszerzés egy képernyő segítségével.
A könyvbemutatót Molnár Krisztina kedves szavai zárták, majd a könyvvel a kezünkben hazaindultunk, hogy ne csak információt gyűjtsünk, hanem valóban, a klasszikus módon olvassunk.
