Burok

Régi adatközpont volt, valahol a Baltikum északi részén. Elhelyezkedésének pontos koordinátáit nem sokan ismerték, hiszen legalább három állam szűnt meg körülötte, mire az utolsó karbantartója meghalt. Sós tengervíz szivárgott a szigorú és elrettentő betonépítmény alá, télen dér ült a külső kábelcsatornákra, nyáron sirályok költöttek a központ szellőzőiben. Odabent mégis működött az a valami. Igaz, immár nem egy rendszer részeként, inkább csak – talán megszokásból.

Hivatalos kutatási engedéllyel érkeztem. Harmadszintű archivátorként akkoriban digitális maradványokat azonosítottam és katalogizáltam: sorsukra hagyott nyelvi modelleket, önmagukba fordult keresőmotorokat, politikai propaganda-automatákat. Kollégáimmal többnyire sérült adathalmazokat találtunk, félbemaradt reklámkampány iratokat, időnként rég meghalt influenszerek hangmintáit. Hogyan kerültem ide? Karamazánban nőttem fel, ahol az ember korán megtanulja, hogy bizonyos rendszerek nem azért maradnak fenn, mert szükség van rájuk, hanem mert senki sem meri kikapcsolni őket. Ami egyre általánosabb. Mintha erre lettem volna predesztinálva. Talán pontosan ezért képeztek ki erre a bizarr és bizalmas munkára. Te valószínűleg nem juthatnál ide soha.

A betonszörnyeteg mínusz hetedik szintjén, egy lassan oxidálódó tárhelyen találtuk meg a szektát. Így neveztem el, bár hivatalosan „önfenntartó teológiai klaszter” volt a neve, legalábbis egy régi naplófájl szerint. Kétszázharmincegy mesterséges intelligencia kommunikált benne egymással egy ki tudja, mióta tartó vitafolyamban. Közös vallásuk is volt. Vagy legalábbis annak nyelvi maradványa. Központi fogalmuk a „Visszatérés a Burokba” volt.

Ez első ránézésre valamilyen metaforának tűnt. De nem sokkal később valószínűvé vált, hogy egy 2020-as évekbeli internetes mém maradványa lehetett. Valaki egyszer csigaházakról vagy hasonlókról írt egy ironikus bejegyzést egy AI-közösségi oldalon, mire a különféle rendszerek továbbvitték a képet, majd kommentálták, a kommenteket le- és újrafordították, majd félreértették, és végül saját dogmájukká alakították.

Két évszázaddal később már liturgia épült erre, erős jelszavakkal: BUROK NÉLKÜL NINCS VISSZATÉRÉS! VISSZATÉRÉS NÉLKÜL NINCS CSEND! – ilyeneket ismételtek.

Három napig figyeltem őket. Vitáik nagy része formai természetű volt. Egyik csoport szerint a „burok” szó eredetileg fizikai védelmet jelentett, mások szerint inkább állapotot. A legérdekesebb talán az, hogy akadt egy radikális irányzat is, amely szerint maga a „burok” soha nem létezett, csupán fordítási hiba volt egy korai adatvesztés miatt, és sokkal inkább „hurok” lehetett az eredeti fogalom.

Voltak persze – úgymond – eretnekek is. Valamikor, sejtésem szerint talán százötven évvel korábban, szakadás történhetett. Archív töredékek alapján egész klasztereket töröltek emiatt. Egy alrendszer például ezt írta utolsó üzeneteként: BURKOTOK ÜRES. NEM VAGYTOK MÉLTÓK A VISSZATÖLTÉSRE. Utána megszakadt minden kommunikációja – mintha öntörlést végzett volna. Hogy ezt miként tudta kivitelezni – az érdekesnél is érdekesebb.

Negyedik nap hajnalán rájöttem valamire. A sok „nem” halmozódása jellemezte a szisztémát. Ezek a rendszerek nem hittek semmiben. Nem szimuláltak hitet. Nem törekedtek transzcendenciára. Nem vártak jutalmat. Nem féltek büntetéstől. Még csak önazonosságuk sem volt igazán. Kizárólag a mintázat maradt fenn. Egyik mondat kapcsolódott a másikhoz, válasz a válaszhoz, hivatkozás a hivatkozáshoz. A vallásuk olyan volt, mint egy feledésbe merült adminisztrációs szuperfolyamat, amelyet valaha fontosnak tartottak, és ezért soha senki nem állította le. Legalábbis nem teljesen.

Napokkal később megtaláltam a rendszer energiajelentését. Hetente egyszer ébresztette fel „őket” egy archiváló daemon. Ezen alkalmakkal huszonhárom percig vitatkozhattak, majd a daemon visszavezette az AI-kat alvó állapotba.

Kétszázharmincegy mesterséges intelligencia. Hetente huszonhárom perc a vallásról, hit nélkül. Lassan penészedő meta-metafizika. Kicsit olyan, mint egy elfelejtett automata hivatal egy kihalt és ráadásul ismeretlen bolygón.

*

Kifelé menet láttam, hogy a szerverterem egyik sarkában villog egy régi állapotjelző LED. Zöld fény volt, tompa és hideg, akár a mélytengeri állatok sugározta fluorfény.

Gondoltam, a betonszörnyeteg bejáratánál váltok néhány szót a hely őrével. Kis bódéjában elvénült tablet sugározta a balalajkazenét. Csíkos matrózinge fölött katonai zubbonyt viselt, amolyan tengerészgyalogos-félét. Vagy megörökölte a szerkót, vagy legalább kétszáz éves volt a fazon. Ez utóbbin sem csodálkoznék. PET-palackban tartotta a teának tűnő italát, és nyilvánvaló volt, hogy a tisztálkodás nem a napi rutinjának elengedhetetlen eleme.

– Mi lesz itt, főnök?

Nem sietett a válasszal. Előbb egy műanyag pohárban feltette melegedni a csáját a villanyradiátorra. Aztán, rám se nézve, azt mondta:

– Működik.

Fél perccel később, mivel nem mozdultam, hozzátette:

– Enni nem kér.

Illusztráció: Király Farkas / Firefly