Tizenhat perc

Péntek volt, még dél sem.

Biciklivel indult a városközpont felé. Tudta, hogy útközben bárhol belefuthat egy csoport emberbe. A vasútállomásnál erre biztosan számítani lehetett. Az elkerített, romban álló épület előtti térre hosszú hónapok óta naponta hoztak virágokat, plüssöket hagytak ott, mindig égett néhány szál gyertya, ha elaludt, meggyújtotta egy arra járó, akinek még volt ereje a tragédia helyszíne mellett elhaladni.

Biciklijével 11:52 után érkezett a bíróság és a köztelevízió régi épülete közötti kereszteződéshez. Ekkor már a Spens[1] előtti lámpáig álltak két tömött sorban az autók. A leghátsók dühösen dudáltak az előttük vészjelzővel villogókra, mentek volna tovább, siettek. Az első autó utasai kiszálltak, a járművük mellett álltak meg lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel, ahogyan velük szemben, az átkelőn gyülekező emberek.

A jobbra forduló sávban egy rendőrautó parkolt, szinte elveszett a hullámzó tömeg árnyékában. Ez utóbbi, látszólag, a higgadtságával nőtt a jármű fölé, mint ahogyan a környező utcákban az ostorfák zöldje bevonta az épületek szürkeségét. Az emberek némán álltak, a tömeg egyre tömöttebbé vált az úttesten, a járdákon, a mellékutcák torkolatában. A rendfenntartók oldalról figyelték a helyezkedő csendet, a dudák fokozatosan elnémultak, leálltak a járművek motorjai. A biciklisnek úgy tűnt, az autók várakozó állásba helyezkedtek, csak egy BMW fordult vissza hirtelen a duplasávon,[2] csikorgó gumikkal, és elhajtott az ellenkező irányba. A két rendőr közönyösen nézte, könyököltek a járőrautó ablakában. Kíváncsi fejek fordultak feléjük, a biciklis is kérdőn nézett rájuk, vajon most mi a parancsuk. De a rendőrök mozdulatlanok maradtak, így mindenki megnyugodott, és a saját gondolataiba merült.

Az egykori tévés épület mögötti utcában, visszafogottan hömpölygött az autósor – ők elkerülték a zárlatot.

A biciklis a lábára állította járgányát az árnyékban, több másik mellé. Ő is az útkereszteződés felé fordult. Hagyta, hogy a testek között formálódó csend őt is bevonja az együtthallgatásba.

A járdákon az emberek egyenes háttal álltak, többségük az útkereszteződés felé fordulva, sokan lehajtott fejjel néztek maguk elé. A gyalogátkelőhely négyzetének minden oldalán férfiak és nők, idősek és nagyon sok huszonéves. Tömött sorfal alakult ki a felülről nézve szabályos mértani lap vonalán, középen kisebb űrrel. Mintha megbeszélték volna, egymástól egyenlő távolságban találtak helyet maguknak. Arccal a forgalommal szembe fordultak, mereven tartották a feliratos táblákat. Kisebbeket és nagyobbakat, kézzel írottat és nyomtatottat. A vastag, vörös és óriás, fekete betűk beszéltek helyettük: vádoltak, követeltek, számonkértek, szembesítettek. Felkiáltójelek nélkül. Ponttal. És csenddel.

A járdán állók lazábban helyezkedtek el. Ki jobbra, ki balra fordulva számolta magában a perceket. A biciklis teljesen beleolvadt a környezetbe, ő is csendesen mintázta a körülötte lévők testtartását, és fokozatosan követni kezdte annak a két férfinak a mozdulatait, akiket a többiek is figyeltek. Két jól öltözött középkorú alak volt, fehér ingben, világos szövetnadrágban. A táblákat tartó fiatalok közül alig észrevehetően váltak ki.

Újabb gyalogosok szivárogtak a környékről. Egy részük ott maradt hangtalanul, kitöltötték a még meglévő űrt. Hallgatták a csendet, ami törékenyen kúszott a lábak között, testtől testig terjedt, faltól falig, péntektől péntekig, és fokozatosan behálózta a négyszázezres várost.

Voltak érkezők, akik lábujjhegyen kerülték ki az embereket. Ők továbbmentek a maguk dolgára. Lassan. Senki nem szólított meg senkit. Volt, aki megbámult közben néhány tüntetőt, belenézett az arcokba, hátha ismer valakit közülük. Ha így is volt, tovább ment. Az arcok azonban nyíltak voltak, őszinték, öntudatosan reménykedők és beszédesek – akartak valamit. De voltak köztük várakozó és kíváncsi tekintetek is.

Zöld motoros érkezett a bíróság felőli utcából.

– Kérem, engedjen el!

A tömött emberfal tövében fékezett le. Dél múlt pár perccel.

– Nem tehetem – nézett rá a válla fölött a megszólított.

A motor csendesen berregett, a bukósisak alól megismétlődött a kérés. A csendben a biciklis is hallotta néhány méterről.

– Kérem! Engedjen el!

– Ha félre állok, akkor hiába jöttem.

– A környező utcák szabadok – szólalt meg valaki oldalról.

– Bármelyiken elmehet – súgták másfelől is.

– Sietek – mondta nyugodtan a motoros.

– Sajnáljuk – morajlott.

– Mi értelme ennek? Nem hozhatják őket vissza… – morgott a bukósisak alól a férfi.

– De a romok még ott vannak – hangzott a biciklis mellől a járdán.

– Nem a maguk dolga – nézett oldalra a motoros.

– De, a miénk is. A magáé is.

– Én a magam dolga után mennék éppen...

– Jóember, menjen másik úton! – a két jól öltözött férfi odaért hozzá.

– Mindig erre járok – húzta le a plexijét a motoros. – Csak most akadályoznak. Engedjenek át! – lassan bár, de megpróbált előbbre gurulni a gépével.

– Akkor legközelebb is közénk hajt – mondta az ott állók egyike, és szembefordult vele, két kézzel megmarkolva a motor kormányát. Farkasszemet néztek.

– Inkább álljon be közénk! – hangzott oldalról újra.

– Igazán megvárhatná velünk még ezt a néhány percet! – súgta egy fiatal lány.

A motoros végignézett a sárga mellényes[3] egyetemistán, akinek a zsebéből egy redar[4] feliratú szalag lógott ki.

– Neked ennyi szabadidőd van? – kérdezte tőle.

– Nekem fontosabb, mennyi lesz ezután – hallotta a lány válaszát a járdán is a biciklis, majd arra lett figyelmes, hogy az egyik férfi megpróbálta határozottan hátratolni a motort. Közben meglökte a vezetőt. Dulakodás kezdődött.

A járdáról némán figyelő fiatalok közül egy kétméteres meglengette hosszú karját a levegőben, mint egy jelzőzászlót. A két rendőr az intésre kiszállt az autóból. Határozott mozdulattal feltették a sapkájukat, megigazították az ingjüket, amíg a dulakodók közelébe értek. A fiatalabbik rendőr visszaintette a tüntetőket a motoros mellől, a másik pedig halkan szólt, közelebb hajolva a bukósisakhoz.

– Kérem – ebből a párbeszédből már csak hangfoszlányok jutottak el a biciklishez. – … a párhuzamos utca… – és a rendőr a bíróság előtt futó utca irányába mutatott határozottan. Nem ért a motoroshoz. Még egy percig higgadtan állt előtte, a biciklisnek úgy tűnt, hangtalanul, de mégis mozgott a szája. A bukósisakon a plexi végül felemelkedett, és a motor némán hátrálni kezdett, majd a rendőrökkel együtt eltűnt az emberfal mögött.

Két perc maradt a megemlékezés idejéből. Az útkereszteződésre visszatért a nyugalom és a tömeg visszarendeződött a helyére. Az emberek elgondolkodtak, az arcok kisimultak, mint borona nyomán a szántóföld. A biciklis tekintete az aszfaltra szegeződött, mintha előtte káprázott volna az elmúlt hónapok némafilmje a blokádokról, az egyetemisták meneteléseiről és kerékpártúráiról, a türelmüket vesztettek agressziójáról vagy érdektelenné válásáról, a csendőrség páncélautóiról, és a békésen telt vagy hangágyúval megzavart csendekről. Állt mozdulatlanul a tömegben, némított telefonnal a zsebében, látta, az emberek időnként egymás arcát fürkészik, aztán csak bólintanak egyszer-egyszer, ahogy felidézik magukban az imént történteket.

A tizenhatodik perc végén halk moraj indult. Kánonszerűen hullámzott végig a tömegen. Valahol az embercsoport közepén született az első hang, körkörösen lengett köztük, szájtól szájig terjedt a levegőben, először ködfátyollá, majd fekete lepellé nőtt, hogy végül lehulljon a földre a tények súlyától. Csak közösségben lehetett megérteni és elviselni azt, ami előbukkant alóla és valósággá omlott össze. Neka počivaju u miru! Nyugodjanak békében! – ismételte meg a biciklis is magyarul. Mindenki keresztet vetett. Ki először a bal vállát érintette meg, majd a jobbat, ki pedig előbb a jobbat, azután a balt.

Alig egy perc múlva élesen felsivítottak a vuvuzelák és a sípok, jelezve a csend végét. A tömeg elvonult az úttestről.

[1] sport- és üzletközpont

[2] kettős záróvonal

[3] láthatósági mellény

[4] ügyeletes