Eördögh Gyuri halálára
Miután egyszer csak úgy döntött, hogy életében először születésnapi házibulit rendez, hősünk olyan lendülettel vetette bele magát a szervezésbe, mintha legalábbis egy kisebbfajta világtörténelmi esemény előkészítésébe kezdene, és ez nem is állt olyan messze a valóságtól, hiszen hősünk egyik legszebb erénye éppen ez a kezdeti, lobogó lelkesedés volt, amelynek árnyoldaláról ugyan a rossznyelvek azt beszélték, hogy ez a lelkesedés nála olyan természetű, mint a nyári zápor, hirtelen jön, nagyot csattan, aztán mire az ember elővenné az esernyőt, már nyoma sincs, és bizony számos jellembeli hiányossága közül ezt tartották az egyik legjellemzőbbnek, tudniillik, hogy amit nagy lendülettel elkezdett, azt csak egészen ritka alkalmakkor fejezett be.
Ez a buli azonban, úgy látszott, a ritka kivételek közé tartozik majd.
Mindenekelőtt felmérte anyagi lehetőségeit, ami egy egyetemistánál, lássuk be, nem valami fényes vállalkozás, inkább olyan számvetés, amelynek végén az ember nem azt tudja meg, hogy mennyi pénze van, hanem azt, hogy mennyi mindenről kell lemondania. Ám hősünk nem csüggedt, hanem számolni kezdett, fejben összeadott, kivont, osztott, szorzott, és közben már azt latolgatta, kik azok, akik eljönnének, ha meghívná őket, mire előkerült egy árkus papíros, amelyre névsort vésett grafittal, és ebből egyszer csak kiderült, hogy van neki úgy ötven olyan ismerőse, akikre bizton számíthat, és ez az ötven ember különösen jó érzéssel töltötte el, mert ráadásul a fiú–lány arány is megnyugtatónak tűnt, ami egy házibuli esetében, különösen egy egyetemista házibulija esetében, egyáltalán nem elhanyagolható körülmény.
Ezek után már csak arról kellett gondoskodnia, hogy a szülők, Bogi kutyástól együtt, azon a bizonyos hétvégén leteperjenek a telekre, mégpedig a jó öreg, fosbarna 105-ös Skodával, amelynek velős motorhangja már messziről jelezte, hogy a gazdája merre jár éppen. Hősünk tulajdonképpen azt is szerette volna, ha a szülők a nyulakat is eltüntetik magukkal együtt (de nem valami cilinderben), ám az apja erről az egyébként teljesen jogosnak vélt igényéről hallani sem akart, és kerek perec visszautasította, valahogy emígy:
– Fiam, te teljesen hülye vagy!
Így aztán az udvar végében kialakított emeletes nyúlketrec maradt, benne a hat süldő tapsifülessel, mindahány fehér volt fekete foltokkal, és ott maradtak vele, mint hat apró, értetlen tanúja annak, hogy miként készül egy mulatságra és miként mulat a magyar ember.
A családi ház egyébként Pesterzsébet egyik jobb részén állt, mármint nem a legjobb részén, mert olyan rész is akadt, de azért nem is azon a fekete fertályon, ahová hősünk alkalmi újsághordóként néha betévedt, és ahol, miközben egyik-másik hívogatóan kitárt kapujú földszintes társasház előtt állt, bizony kétszer is meggondolta, hogy vajon tényleg bemenjék-e, vagy talán jobb volna, ha a lapokat egyszerűen bedobná a kapun, és ő maga sebesen eltűnne a közelből.
Egyébiránt a szülői ház is abból az időből származott, amikor az ilyen közös udvarú lakások természetesnek számítottak a környéken, és hősünk még emlékezett rá, hogy kisgyermek korában az ő vityillójuk is hasonlóképpen nézett ki, a közös épület végében Wil néni lakott, egy szoba-konyhában, fürdőszoba nélkül, és a dolgát a garázs oldalához épített kerti pottyantósban végezte, egy olyan építményben, amelyet a városi ifjak napjainkban már csupán történelmi emlékként tudnak értelmezni, az apja azonban Wil néni halála után sem bontotta le a budit, mert azt mondta, hogy ott valahogy jobban esik neki a nagydolgát elvégezni, mint a benti angolvécén, és ezzel az ügyet a maga részéről lezártnak tekintette.
Amikor aztán Wil néni átköltözött a másvilágra, a szülők megegyeztek az öregasszony lányával, megvették a házrészt, és ettől fogva szépen kikerekedett az életük, mert immár két szoba, nappali, fürdő, konyha és spájz alkotta kis birodalmukat, mindez a nyolcvanas évek elejének ízlése szerint felújítva, amikor még az ember nem azt kérdezte, hogy mediterrán avagy skandináv, hanem hogy a háromféle kesztölci tapéta közül melyiket válassza, és a nappaliban a Varia szekrénysor hány eleme fér el a fal mellett.
A ház eme állapotában került sor a nagy bulira, a rettenetes kilencvenes évek közepén, abban az időben, amikor az országban mindenki azon dolgozott, hogy valahogyan megragadja a szerencséjét, és ha ehhez kerülőutat, könyöklést, ügyeskedést, ismeretséget vagy valami még cifrábbat kellett igénybe vennie, hát akkor azt igénybe is vette, mert olyan idők voltak azok, amikor az ember nem azt kérdezte, hogy szabad-e, hanem inkább azt, hogy más már megcsinálta-e.
Hősünk persze nem tartozott ebbe a jókora kasztba. Ő annak örült, mint majom a farkának, hogy egyáltalán felvették az egyetemre, és olyan önfeledten lubickolt a semmittevésben, mint ahogyan rajta kívül még oly sok lelkes és hozzá hasonlóan szerencsés fiatal tette, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen milyen kivételes állapotban vannak, mert azt hitték, az élet ilyen, az ember reggel felkel, elmegy az egyetemre vagy nem megy el, aztán hazamegy, vagy találkozik a barátaival, és hajnalig megváltja a világot néhány korsó sör mellett.
Ennek köszönhetően aztán hősünket különösebben nem érdekelte, mi folyik körülötte, és ha valaki arról beszélt, hogy most aztán nagy változások jönnek, ő bólogatott, mert bólogatni könnyebb volt, mint megérteni, mi is történik valójában. Így hát nem is nagyon értette a viszonyokat, de ez akkoriban nem számított különös hibának, mert annyi minden történt egyszerre, hogy az ember sokszor még akkor sem értette volna, ha történetesen odafigyel.
Így kezdődött ez a híres, nem mindennapi házibuli a Báthory utca huszonnyolcban, amelyről aztán még sokáig beszéltek a környező utcákban, sőt talán még azon túl is, mert volt abban az estében valami, ami miatt az ember másnap, miközben a kávéját kavargatta, vagy éppen a szomszédnak mesélte a történteket, mindig hozzátett még egy apró részletet, amitől az egész egyre hihetetlenebb lett.
Kaja-pia volt rogyásig, ahogy az egy tisztességes házibulihoz illik, és becsületére legyen mondva annak a kornak és ifjúságának, semmiféle egyéb ajzószer nem került elő zsebekből, retikülökből, kabátujjak hajtókájából vagy a gyógyszeres polcokról, semmi olyasmi, amit az ember vénába szúr, orrba felszív, vagy kis pipákon keresztül enged szétáradni a testében. Vagy legalábbis hősünk nem tudott róla. Na jó, lehet, hogy Mariska és Gina mégis megjelent a buliban, de szigorúan inkognitóban.
Hősünk, akinek nevét éppen ideje végre kimondanunk: Vince, ezen a május közepi napon töltötte be a huszonkettedik életévét, ami már önmagában is elegendő ok arra, hogy az ember házibulit rendezzen, de Vince ennél többre vágyott: azt akarta, hogy ez az este olyan legyen, amire később is emlékezni fognak. Nos, ez a vágya, bizton állíthatjuk, tökéletesen beteljesedett.
Akkoriban éppen kapcsolatban élt, ráadásul nem is holmi tegnap kezdődött, holnap véget érő kapcsolatban, hanem az első igazán hosszú és komoly szerelemben, egy bizonyos Dóra nevezetű amazonnal, akiről, ha igazat akarunk mondani, meg kell jegyeznünk, hogy kissé molett volt. Bár a molett talán mégis túlzás. Legyen inkább vaskos. Vagy, ha már egyszer itt vagyunk az igazság küszöbén, mondjuk azt, hogy olyan volt, mint egy szépen megtöltött galamb, amelyet az ember nem azért néz meg kétszer, mert különösen ritka vagy egzotikus madár volna, hanem mert van rajta mit nézni.
És ennek, kedves olvasóim, történetünk szempontjából bizony jelentősége van, mert Vince, ha valaki akár csak egyetlen félmondatban is megjegyezte Dóri alakját, rögtön bizonygatni kezdte, hogy ő így szereti, pontosan így, sőt nem is szereti, hanem imádja, mindenével együtt, a gömbölyded tomporával, a nagy, asszonyos kebleivel, az egész erőteljes, hús-vér valójával, és ha Dóri véletlenül elhitte volna mindezt, talán az egész történet másképpen alakult volna.
Csakhogy Dóri nem hitte el.
Ő ugyanis, valahányszor meglátta magát egy tükörben, vagy valaki megjegyezte, hogy milyen szép, csak éppen kissé teltebb, máris úgy érezte, hogy valójában egy kövér koca, egy rettenetes, elhízott nőszemély, akitől mindenki elfordul, amikor belép egy szobába. És mivel az ember a saját fejében sokszor nagyobb ellenséget hordoz, mint amilyet bármelyik ellensége valaha is képes volna elébe állítani, Dóri időnként olyan különös dolgokat művelt, amelyeken Vince egyszerre csodálkozott, bosszankodott és kétségbeesett.
Így történt ezen a nevezetes estén is.
Vince ugyanis azt szerette volna, hogy Dóri ott legyen mellette minden pillanatban, hogy együtt nevessenek, együtt igyanak, együtt táncoljanak, együtt kínálják a vendégeket, és ha valaki leönti a terítőt vörösborral, hát együtt nézzék, hogy most akkor mit lehet ezzel kezdeni. Igazi belevaló háziasszonyt szeretett volna maga mellett látni, olyat, akivel együtt lehet vállalni a házigazdaság minden örömét, nyűgét, részegségét és katasztrófáját.
Dóri azonban egészen mást gondolt a vendéglátásról: fogta magát, és beköltözött a hátsó kisszobába. Ott elhelyezkedett egy fotőjben, és maga köré gyűjtötte udvartartását, amely pontosan három egyetemista lányból állott. Nem voltak különösebben szépek, ezt talán még ők maguk is tudták, de az ember egy bizonyos életkorban már nem feltétlenül szépség alapján választ udvartartást, hanem aszerint, hogy ki hallgatja végig a panaszait, ki bólogat megfelelő időközönként, és ki mondja azt, hogy „persze, Dóri, teljesen igazad van”.
Így üldögéltek hát a kisszobában, körülöttük a sötétség, és Dóri, komolyan mondom, ott töltötte az este jelentős részét, miközben odakint szólt a zene, poharak csörrentek, emberek nevettek, táncoltak, ismerkedtek, és Vince, a házigazda, valahányszor be-bepillantott, csak azt látta, hogy szerelme egy fotőjben ül, mint valami száműzött királynő, akit saját birodalmában puccsal fosztottak meg a tróntól.
Vince pedig próbálkozott. Ó, hogyne próbálkozott volna.
Először csak odament hozzá, megsimogatta, megkérdezte, jól érzi-e magát. Aztán később már kissé határozottabban kérte, hogy jöjjön ki, táncoljanak egyet. Aztán még egyszer. Aztán egy idő után már olyan kétségbeesetten próbálta előcsalogatni a kisszobából, mint amikor az ember egy beszorult macskát próbál kiszedni a szekrény mögül.
Mindhiába.
És ekkor érkezett meg Trixi.
Trixi bizonyos szempontból veszélyesebb jelenség volt, mint egy rendőrségi feljelentés, mert Vince már egy ideje felfigyelt rá, és egyáltalán nem véletlenül hívta meg erre a zenés-táncos mulatságra. Dögös amazon volt, ahogy mondani szokás, és amikor belépett, Vince arca egyszerre felfénylett, mint amikor az ember egy sötét szobában felkapcsolja a villanyt.
Onnantól kezdve Vince ideje jelentős részét Trixinek szentelte.
Táncoltak. Beszélgettek. Aztán megint táncoltak. Aztán megint beszélgettek, és olyan jót beszélgettek, hogy az őket figyelő ember azt gondolhatta volna, talán egész életükben erre a beszélgetésre vártak.
De semmi egyéb nem történt. Ezt azért hangsúlyoznunk kell. Semmi.
Mert Dóri ott ült a kisszobában.
Ott ült, mint valami méhkirálynő, akinek a kaptára ugyan sötét és kissé dohos, de azért mégiscsak az övé, és időről időre kiküldte a maga kis fullánkos felderítőit. A három egyetemista lány egyike ilyenkor kireppent a kisszobából, körüldongta Vincét, megfigyelte mit csinál, kivel beszél, milyen közel áll Trixihez, mennyit nevet, hová néz, és aztán visszarebbent Dórihoz a jelentéssel.
A jelentések pedig egyre keserűbb nektárt csepegtettek Dóri szívébe.
Mert Vince, úgy tűnt, teljesen megfeledkezett róla. És nem akármilyen lánnyal beszélgetett, hanem azzal a Trixivel. Mit lánnyal? Egy tramplival. Egy X-lábú libával. Egy olyan nővel, akiről Dóri immár biztosan tudta, hogy Vince nyilvánvalóan bele fog szeretni, sőt talán már bele is szeretett, csak még ő maga sem tud róla.
Közben pedig odakint, úgy éjfél táján, az este kezdett igazán érdekessé válni.
Először is megjelent az egyik szomszéd, aki nem is utcabéli volt, hanem a hátszomszéd, a másik utcából, ami azonban egy feldúlt ember számára nem nagy kerülő, különösen akkor nem, ha úgy érzi, hogy a környék teljes nyugalmát egyetlen huszonkettedik születésnap miatt tiporják sárba.
A férfi megállt, körülnézett, majd közölte, hogy ha azonnal nem halkítják le a zenét, kihívja a zsarukat.
Vince pedig, aki ekkorra már kellően jókedvű volt, kedélyesen elmosolyodott.
– Csak tessék, hívja őket. Ismerősök mifelénk. Párszor már bevitték az apámat.
A szomszéd erre megtorpant. Nem számított erre a mondatra. Az ember általában arra számít, hogy amikor megfenyeget valakit a rendőrséggel, az illető majd megijed, mentegetőzni kezd, esetleg lehalkítja a zenét. De itt most egy olyan ember állt előtte, aki szemmel láthatóan nemcsak nem félt a zsaruktól, hanem szinte családi ismerősként tekintett rájuk.
– Khm... majd meglátjuk! – mondta a szomszéd. – Tíz percet kap. Ha addig nincs csend, jönnek a zsaruk!
– Helyes, jöjjenek csak – mondta Vince szinte boldogan. – És hogy további jó hírekkel szolgáljak: eredetileg nem terveztem több ilyen mulatságot, de most, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk, úgy döntöttem, hogy ezentúl évente megismétlem. Sőt, tartok még legalább három-négyet per esztendő. Csak úgy. Az ön szórakoztatására.
A szomszéd erre olyan vörös lett, mint egy főtt rák, majd sarkon fordult és eltávozott.
Ám alig ért vissza a házba, az egyik barátja megragadta a karját, és a fülébe ordított, hogy túlharsogja a zenét.
– Vince, valami Gyuri vár az utcán.
– Milyen Gyuri?
– Hát az a Gyuri.
– Melyik?
– Az Eördögh.
Vince arca egyszeriben még jobban felderült. Mert Eördögh Gyuri régi barát volt, és Vince nem is remélte, hogy elfogadja a meghívását. Ez pedig igazán nagy megtiszteltetés, gondolta, amint indult kifelé, miközben a szeme sarkából érzékelte, hogy odakint, a fűben, az egymással enyelgő részeg párok között mintha néhány ismerős nyúl ugrándozna ide-oda. Elhessentette a gondolatot, ugyan hogy juthattak volna ki a nyulaik az emeletes ketrecből, és tovább lendült Gyurit üdvözölni.
Amikor Vince kilépett az utcára, végre meglátta régi barátját egy fekete BMW mellett, fekete bőrjakóban, kigyúrva, kopaszon, olyan megjelenéssel, amelyről az ember első pillantásra nem tudja eldönteni, hogy egy régi barát érkezett-e meg a születésnapjára, vagy valaki, aki azért jött, hogy végleg lerendezzen egy ősrégi tartozást.
Gyurit kiskamasz kora óta ismerte, abból az időből, amikor az emberről még semmit sem lehetett tudni, legfeljebb azt, hogy milyen cipőt hord, meg hogy az anyja hogyan kiabál utána az udvarról, hogy Gyurikám, ne maradj sokáig, mert mindjárt kész a tojásos nokedli. És hát ki gondolta volna akkor erről a kissé kövérkés, jólelkű, anyuci cuki fiacskája képű gyerekről, hogy néhány esztendő múlva olyan ember lesz belőle, akinek a nevét Pesterzsébettől egészen Gyálig csak félhangosan merik kiejteni a kocsmárosok, főleg azok, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból azt képzelték, hogy a saját szakállukra állíthatnak játékgépet a söntés mellé.
Mert játékgépet ezen a zegzugos délpesti vidéken csak Gyuri és bandája telepíthettek. Ez nem törvény volt, annál sokkal több. Slussz-passz.
Vince egykor a helyi lövészklubban ismerte meg Gyurit, aki akkoriban még olyan volt, mint akit Isten is céllövőnek teremtett: fogta a puskát, és mintha a világ minden baja egyetlen apró fekete körben összpontosult volna előtte, meghúzta a ravaszt, és jött a tízes. Istenáldotta tehetség volt, bekerült a juniorválogatott keretébe is, és mindenki azt hitte, innen már csak fölfelé vezet az út, egyenesen az olimpiai dobogóig.
Csakhogy az első edzőtábor után kirúgták.
No nem azért, mert rosszul lőtt volna.
Hanem mert a záróbankett után levarrt egy tizenhat éves kiscsajt a csapatból, és ezt valahogy nem mindenki találta olyan nagyszerű teljesítménynek, mint Gyuri maga.
Egyébként a nőkkel mindig is különös szerencséje volt. Vince ezt sohasem értette. Gyuri akkor még egyáltalán nem számított vagány csávónak, inkább olyan volt, mint egy kissé túletetett mackó, azzal a gyerekes arcával és elálló füleivel, amelyek miatt Vince egyszer azt mondta róla, hogy olyan, mint egy Moncsicsi, csak fekete szemmel. És mégis, valahányszor Gyuri ránézett egy lányra azzal a sötét, cigányos szemével, a lány automatikusan szétpakolta előtte a lábait.
Vince csak állt ilyenkor, és nem értette. Hogy a francban lehetséges ez?
Gyuri pedig valószínűleg maga sem értette, csak csinálta.
Azután, nem sokkal a válogatottól való eltanácsolása után, elkezdődött az a másik élet.
Beiratkozott a Könnyűipari Főiskolára, amelyről azt tartották, hogy ott péntek esténként nem annyira a tanulmányi előmenetel, mint inkább az emberi állóképesség kerül vizsgálatra. Sok sportoló járt oda, és Gyuri is közéjük tartozott, csak közben a lövészetet szépen lassan elhagyta, és thai-bokszolni kezdett. Aztán a bokszoló haverjaival együtt elkezdték őrizni a suli bulijait.
Vagyis kidobók lettek. Aztán valahogy pénzbehajtó lett belőlük. Majd játékgépes ember.
Az ilyen dolgoknak pedig, ha az ember nem vigyáz, megvan az a rossz tulajdonsága, hogy egyikből következik a másik, míg végül egy reggel arra ébred, hogy olyan autó áll a háza előtt, amelynek az áráról korábban csak újságokban olvasott.
Gyurié előtt például egy vadiúj fekete BMW állt.
– Szuper, hogy eljöttél – örvendezett Vince, és eljátszották azt a hosszadalmas banda-kézfogást, amit az ember csak azokkal csinál, akikkel régen együtt lógott, és amelynek a közepén már egyikük sem tudja pontosan, melyik elem következik, de valahogy mégis sikerül a végére jutni.
– Még emlékszel – mondta Gyuri, és megveregette Vince vállát.
– Még jó, te betyár! Gyere be, igyál valamit. Bemutatom a csajom.
Gyuri már hátrált is.
– Á, nem megy. Várnak Gyálon. Csak beugrottam. Hoztam valamit. Boldog szülinapot, tesó.
És a kezébe nyomott egy üveg olyan whiskyt, amelyről Vince rögtön tudta, hogy az árát jobb, ha nem kérdezi meg.
– Nem kellett volna.
– Dehogynem.
– Na, gyere már, ne kéresd magad!
Gyuri csak állt az ajtóban, és hirtelen egészen másképp nézett ki, mint amikor megérkezett. Megfogta a hasát, és lassan masszírozni kezdte.
– Nem nekem való ez.
– Mi?
– Ez az egész.
– Ugyan már.
– Különben is, szarul vagyok. Napok óta fáj a gyomrom. Asszem, edzésen szétrúgták a májam. Vagy a beleim.
– Nem akarod abbahagyni?
Gyuri ránézett.
– Lehet ezt abbahagyni?
Vince nem tudta pontosan, mire gondol. A thai-bokszra-e, vagy arra a másikra, amiből a fekete BMW lett.
Bent éppen a Repül a bálna szólt, és az emberek teli torokból énekelték, mert az ilyen régi daloknál mindig eljön egy pillanat, amikor már senki sem tudja, ki kezdte, csak azt tudják, hogy most már mindenkinek énekelnie kell. A hangulat a tetőpontjára hágott. Egy részeg srác éppen akkor botorkált ki az utcára, mindkét kezében egy-egy nyúllal, a fülüknél fogva lóbálta szerencsétleneket. Vince nem láthatta, háttal állt a kapunak.
Gyuri egy darabig hallgatta a benti zajokat.
– Jó nektek – mondta aztán.
És ebben a két szóban annyi keserűség volt, hogy Vince egy pillanatra azt hitte, Gyuri mindjárt elsírja magát.
Na, ennek meg mi baja, gondolta. Mit rinyál? Nagy arc csávó, szuper verda, pénz, nők, minden, amit csak az ember kívánhat, és hát ő választotta. Most meg ő irigykedik ránk, akiknek egy vasa sincs?
– Hát gyere, és mulass velünk – mondta végül, de ő maga is hallotta, milyen erőtlen a hangja.
Gyuri legyintett.
– Á, nekem már késő.
És tényleg úgy állt ott, mint akinek valami nagyon késő lett. Vince nem szólt, az egész jelenetet végtelenül hazugnak érezte.
Gyuri még mondott néhány hasonló dolgot, egyre halkabban, és egy ponton már tényleg úgy nézett ki, mintha mindjárt elsírná magát.
Vince nem tudta, hogyan kellene erre reagálnia. Inkább hallgatott. Azt szerette volna, ha barátja elhúz onnan.
Végül Gyuri meglapogatta a hátát, még egyszer lepacsiztak, úgy, ahogy azok szoktak, akik már nem tudják, hogy barátok-e még, vagy csak ismerősök, és akik túl sok mindent tudnak egymásról ahhoz, hogy egyszerűen idegenek legyenek.
Aztán Gyuri beszállt a fekete BMW-be.
A motor halkan, mégis erőteljesen felmorajlott, az autó pedig lassan végiggurult a Báthory utcán, olyan komótosan, mintha nem sietne sehová.
Vince sokáig nézett utána, aztán meglátta a nyulas csávót. Csak lassan tudatosult benne, mi történik az orra előtt. Odament a fickóhoz, és egyetlen lendületes jobbegyenessel kiütötte. A srác elterült, a nyulak rémületükben ki-kirúgva iramodtak el az éjszakában.
Ugyanabban a pillanatban az utca végén velőbe hasító fékcsikorgás hallatszott, aztán fegyverropogás. Géppisztolyok torkolattüzének villanásai festették fényesre a külvárosi éjszaka koromfekete egét.
Aztán meglátta, amint Eördögh Gyuri feléjük botorkált az út közepén, némán tátogva, kezeit a hasára szorította.
Két fekete-fehér foltos nyúl ugrándozott körülötte.
