Áradó emlékezet
Sajtos Orsinál a vers már nem akar versnek látszani, mert túl sok mindent szeretne egyszerre magába fogadni: csillagot és sejtet, Krisztust és karsztvizet, szerelmes ölelést és kozmikus kataklizmát, anyai testet és feltámadást, Pugliát és az emberi lélek legbelső, térképezetlen barlangrendszerét. Mintha nem is írná a verset, hanem valamilyen nagyobb, láthatatlan vízrajz egyik medrét követné. Sajtos Orsi Áradó vizek című kötete nem annyira elbeszél valamit a világról, mint inkább megpróbálja átfolyatni önmagán a világot. A központi motívum mégsem egyszerűen „csak” a spiritualitás, hanem maga a próbálkozás, ahogy a szerző a természeti, testi, szerelmi és bibliai tapasztalatokat egyetlen, folyamatosan áramló költői univerzummá kívánja összeolvasztani. Már a cím is ezt az áramlást jelöli ki alapgesztusként, melyben a víz egyszerre anyag, emlékezet, megtisztulás, születés és transzcendens közeg. Nem egyszerűen „vizekről” van szó, hanem áradásról: valamiről, ami nem kér engedélyt a partoktól, és amelynek legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy nem tud – és nem is akar – egyetlen jelentésben megmaradni. A víz itt éppúgy lehet keresztvíz, magzatvíz, könny, tenger, folyó, eső, karsztvíz vagy a tudat metaforája. A vers pedig e különböző halmazállapotok között közlekedik.
Sajtos Orsi lírájának egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy a természetet nem háttérként használja. A rét, a fa, a víz, a madár, a virág, a kő, a felhő és a csillag nem csak kellék, hanem gondolkodó anyag. A Magvető például egyszerre templomi és biológiai képzetekből építkezik: az oltáriszentség, a gombaspórák, a humusz, a csíra és a feltámadás ugyanannak a körforgásnak a különböző nevei. A költői én nem kívülről szemléli ezt a világot, hanem belekerül, szinte sejtszinten. A halálból „új élet terem”, s a lírai én maga is „csírakezdeménnyé” válik. És ez a kötet egyik legfontosabb alapképlete: a metafizika biológiává válik, a biológia pedig metafizikává.
Magvető
Akinek van füle a hallásra, hallja.
(Márk 4. 9)
néha üres templomba érkezek
akolszagú napok ketrecét
hátrahagyva
némán hanyatlik testem
az imapadba hol
térdeplő lényem
dialógusba kezd
gombaspórák fonják körül
zsolozsmám neszét
fluoreszkáló jelek villannak
magvetésnyi hónapok mutatják meg
az oltáriszentség mágiáját
a megszűnő gravitációban
csak a felhajtóerő lesz
a megtapasztalás
leomlanak a vaskos kőfalak
tájidegen bádog ereszdarabba rúgok
mielőtt végképp felocsúdok
felfedem biográfiám
ismerem a Magvetőt
ismerjük egymást mind
akik viselősök vagyunk a
bennünk élő példázattal:
életfogytig tartó édes teher
ázott humusztakaró lesz
nekem is fekhelyem
bennünk az Örökkévaló
halálunkból új élet terem
én is csírakezdeménnyé válok –
tavasszal mindig Hazatalálok
Sajtos Orsi szereti összeengedni a modern tudomány nyelvét és a szakrális beszédmódot. Spektroszkóp, foton, molekula, gravitáció, mikrobiom, hippokampusz és aorta kerül egymás mellé oltáriszentséggel, angyalokkal, zsoltárral, Emmausszal, hierarchiával és feltámadással. Ez a találkozás néha szándékosan szürreális, néha játékos, máskor pedig valóban lenyűgöző. A Légzés például az érzékelés fiziológiájából indul, az illatokon és az emlékezeten keresztül pedig lassan eljut a gyerekkorig, a testbe íródó időig. A tudományos terminológia itt nem ellenfele a spiritualitásnak, hanem annak másik nyelve. És ez a kettősség teszi különössé a kötet hangját, mintha a szerző azt mondaná: miért kellene választanunk az agy és az angyal, a molekula és a misztérium, az anyag és a lélek között, amikor valójában ugyanabban a testben laknak? A Karsztvidékek ölében című versben a barlangi képződmények már-már embrionális formákká válnak: a karszt „magzatvízként” csordogál, a kristályvirágok pedig a születés misztériumát őrzik.
Karsztvidékek ölében
Tündének
Fotonok áradnak a mozdulatlanságba.
Időtlen a barlang.
Androgün kristályokat perforál
az esővíz tűhegye.
A cseppkőbölcsődék csendjét megilleti az áhítat.
Lassú transzmutációval növesztenek
a kőcsipkék majd végtagot.
Értünk vállalt sorsuk ez.
Itt lent, a kalcitperemek vidékén,
csak látszólagos az eseménytelenség.
A születés misztériumát őrzik
az üregek kristályvirágai.
Inverz mészkőkarfiolok, mint csillámos hámsejtek,
felpuhítják a járatok falát.
Magzatvízként csurdogál a karszt.
Egymásba fonódó aragonitpamacsok
békés összeölelkezése gyógyítja,
saját világrajövetelünk,
s az eljövendőkét is, amint
visszaáradnak a fotonok
a megelevenülő mozdulatba.
A kötet másik nagy tengelye a szerelem. De ez nem csupán szerelmi líra a szó hagyományos értelmében. A szeretett személy sokszor egyfajta átjáró: rajta keresztül a testből lélek, a személyesből kozmikus, az egyszeriből örök lesz. Az Agapé cím már önmagában jelzi, hogy a szerelem nem pusztán erotikus eseményként, hanem egyetemes, önmagán túlmutató szeretetként jelenik meg. A vers végén a lírai én szinte feloldódik a másikban: „Odacsorgok, s lelkeddé leszek”.
A szerelemnek ez az átlényegítő természete különösen erősen jelenik meg a későbbi, pugliai ciklusban. Itt a táj már nem egyszerűen földrajzi helyszín, hanem emlékezeti és mitológiai tér. Odüsszeusz, Nauszikaa, tenger, kövek, lépcsők, hajnalok és testek kerülnek egymás mellé, mintha az antikvitás nem a múltban volna, hanem valahol a mai ember bőre alatt. A Hatodik ének testből épített palotája, a mediterrán táj és az Odüsszeuszra utaló képzetek egyetlen nagy hazatérési metaforává állnak össze. Ez már elvezet a kötet egyik legmélyebb kérdéséhez: mit jelent hazatérni? Sajtos Orsinál a hazatérés soha nem pusztán földrajzi. Hazatérni annyi, mint visszatalálni a testhez, a szerelemhez, az emlékezethez, az Istenhez, a természethez – végső soron pedig ahhoz a ponthoz, ahol ezek már nem különíthetők el egymástól. Ezért olyan fontos a test motívuma. Például a Kapu című vers egyik központi kijelentése, hogy „A testem nem én vagyok”, majd a vers mégis éppen a test tapasztalataiként jut el az ég és a föld közötti átjáró gondolatáig. A test tehát egyszerre börtön és kapu, anyag és átjáró, mulandóság és emlékezet. Ez a paradoxon vonul végig a köteten.
A költői én folyton szeretne kilépni önmagából, de minden kilépés végül visszavezet valamiféle másik belépéshez: testből lélekbe, lélekből természetbe, természetből Istenbe, Istenből ismét testbe. A Megtart című versben például a misztériumlátás mellé odakerül a porceláncsésze, a reggeli kávé és a micellás víz szinte komikusan profán világa. Itt a transzcendencia nem valami steril mennyei laboratórium: a kávé mellett történik, az ablaknak repülő madár mellett, a virág illatában. És talán éppen ezen a ponton a legrokonszenvesebb ez a költészet: nem akarja szégyellni a hitet. A mai lírában ugyanis sokszor szeretik inkább az iróniát, a kételyt vagy a metafizikai gyanakvást megszólaltatni, mint egyszerűen azt mondani: hiszek. Sajtos Orsi vállalja a hit nyelvét, de közben folyamatosan átalakítja. Bibliai idézeteket, zsoltárokat, Krisztus-történeteket, angyalokat és liturgikus képeket emel be, miközben odaállítja melléjük a fotont, a drónt, a mikrobiomot, a hippokampuszt vagy éppen a micellás vizet. És valójában ettől lesz ez a spiritualitás személyes, hiteles, önazonos... és mai.
A Minden című versben ez a törekvés már szinte kozmikus önazonosítássá válik: hang, fény, háború, béke, halottak, Isten és Diabolos egyetlen belső térben találkoznak. A végkövetkeztetés pedig egyszerre misztikus és nyugtalanító: „Minden én vagyok”. A sokirányú poétikai mozgásban gazdag vers ezzel a mindenségbirtoklásnak veszélyes pillanatáig jut el, amikor az én már nem a világnak szemlélője, hanem annak hordozóedényévé válik. A kötet azonban nem csupán fényből épül. A Nem…! és a Sír az Isten a háború, a pusztítás, a lebombázott házak, a kiapadt kutak, a katonák és a civil áldozatok világát engedi be ebbe az egyébként erősen spirituális univerzumba. Itt a természet sem mindig idill: a fák, a bokrok, a vizek és a csillagok mintha tanúkká válnának az emberi erőszak mellett. A Sír az Isten egyik legfontosabb gesztusa éppen az, hogy a transzcendens nem fölülről nézi a szenvedést, hanem együtt szenved vele.
Sír az Isten
(részlet)
Sír az Isten.
Lebombázott házak omladéka felett.
Kiapadt kutak csontszáraz mélyén.
Guruló koponyák szemgödréből.
Sír az Isten a sziklák mozdulatlanságában,
a szomorú hangú hegyek
sziklaszirtjein koccanó ekhó csörömpölésében.
Csak a sínek csikordulnak,
amint a lány gerincéről lecsurog a fénycsík,
s rozmaringpárlat ébreszti a mélytudat koporsóiba
elevenen temetett holtakat.
Csillagok arcába néztem.
A kötet poétikai ereje ugyanakkor nem mindenütt azonos. Sajtos Orsi nyelve időnként annyira erősen vágyik a teljességre, hogy a képek egymásra torlódnak, és a vers szinte fuldoklik a saját metaforabőségében. Foton, glória, angyal, karszt, szférák, mantra, Prométheusz, csillag, fény, víz, lélek, oltár és szerelem olykor egyetlen versszakon belül is egymásnak adja a kilincset. Ez a bőség hol lenyűgöző, hol fárasztó, de a kötet legjobb versei éppen azok, amelyekben ez az áradás egyszer csak megtalálja a maga medrét. Ilyen például a Sűrű, ahol a kozmikus beszéd hirtelen egészen hétköznapi, testi küzdelemmé válik: a beszélő szinte fizikailag kénytelen átrágni magát a túl sűrűvé vált világon. Itt a metafora nem rátelepszik a tapasztalatra, hanem abból nő ki. Ugyanezért különösen erős a Felöltőben, ahol a kabát foszló bélése, a cérnaszál és az ég közötti kapcsolatból születik meg a vers. A költészet itt nem készen kapott szimbólumokat használ, hanem egy zsebben matatva találja meg saját metafizikáját.
Sajtos Orsi költészetében ezért talán a legfontosabb szó nem a „spiritualitás”, hanem az átváltozás. A dolgok folyton átalakulnak egymásba: a víz emlékezetté, az emlék verssé, a test kapuvá, a szerelem imává, a természet templommá, a halál pedig újabb kezdet ígéretévé. Az Áradó vizek végső soron egyetlen hatalmas átjáróvers. Nem akarja eldönteni, hol végződik az ember és hol kezdődik a világ, hol ér véget a test és hol kezdődik a lélek, hol válik a természet Isten metaforájává, és hol válik Isten a természet belső hangjává. Inkább hagyja, hogy ezek a határok feloldódjanak. Ezért lehet a kötet kulcsszava az áradás. Mert az áradó víz nem kérdezi, hol van a folyó széle, elönti a mezőt, beszivárog a földbe, utat talál a kövek között, eljut a gyökerekhez, majd valahol mélyen újra felszínre tör. Sajtos Orsi versei is ilyen búvópatakok: hol a Bibliából, hol az antik mitológiából, hol a tudományból, hol a szerelmi tapasztalatból, hol egy mediterrán tájból törnek elő, de végül ugyanabba a nagy vízbe igyekeznek. A költő pedig – mintha egyre kevésbé volna kedve ellenállni – engedi őket. És talán ez az Áradó vizek legszebb alapmotívuma: néha nem nekünk kell megtalálnunk a hazafelé vezető utat; elég, ha hagyjuk, hogy az áradó víz emlékezzen helyettünk.
Sajtos Orsi: Áradó vizek. Hungarovox Kiadó, 2026.
Sajtos Orsi versei
Hatodik ének
Testem is palota.
Érzem, ahogy
kiszalad belőlem a város.
Lapos kövek melege lesz
tarkóm alatt vánkos.
Szétesik a kert,
huhoghatnak árnyak.
Kékhajú éjjel ringatott imént.
Hullámzó bokorligetek,
tajtékos napok,
bennünk felhők kacagása,
ringló ajkú hajnalok,
fehérkezű Nauszikaa tánca.
Most is bennünk ragyog minden találkozás.
Gömbölyded kavics, aleppói fenyőliget,
ma Odüsszeuszért gyúlnak örömtüzek.
Csodatölcsérből csurran reggeli harmat,
szakrális bemerítkezés, növénypárlatok
gyógyítanak sebet.
Benned vetkőzöm, arannyá téged öltöztetlek.
Reggelre ismét emberré szeretlek.
Félúton
Eltorlaszolt városrészeken
Mentem feléd
Hajlékony napvirágok
Táncoltak
Üres gyártelepek előtti
Árokpartokon
Mikor megidéztem a
Fellegeket
Mellkasod világrészeit s az
Erdő feromonjait
Forradásokat hegesztett
Valaki az égre
Alácsurgott a narancsszínű
Ragyogás
Biztos kezek varrták össze
Feltárt mellkasom kráterét
S mentem –
Mentem mezítláb tovább
Szinkronicitás
Egyedül várok
Piros térdkaláccsal
Lángoló időben
Éberen
Napot fonok
Szél a hajam
Eső kerget
Éjtelen
Hív az utca
Fémhurokba
Kapaszkodnak
Évszakok
Aszfalthideg
Csendruhából
Sző a hajnal
Harmatot
Lelkeink közt
Mécsvilág gyúl
Fűzfa sarjad
Vállamon
Mély a béke
Pőre légbe
Angyal nyit majd
Fénykaput
