Fal és adrenalin

Hölgyeim és Uraim!

A körülöttünk lévő világ ábrázolásait értelmezhetjük úgy, mint a természettől való elidegenedésünkről szóló vallomásokat. Visszavágyunk az elveszett Paradicsomba, de félünk is annak kiszámíthatatlan, vad erőitől. Se benne, se rajta kívül nem tudunk igazán boldogok lenni. Így aztán szívesen vesszük körül magunkat a természet részleteinek ábrázolásával, de ezek az ábrázolások inkább rólunk szólnak. A reneszánsz és barokk tájképeken a természeti környezet leginkább hangulati aláfestésül szolgált a mitológiai és történeti alakokon keresztül elmesélt emberi drámákhoz. A gondosan elrendezett, akadémiai szabályokat követő tájkép-díszletek ugyanúgy nem a természet paradicsomi ősállapotát tükrözték, mint ahogy távol estek attól a fákat, sövényeket, vizeket és szobrokat a társadalmi hierarchiához hasonló szigorú rendbe szervező francia kertek is. Csak látszólag hordozott nagyobb fokú természetességet az esztétikai kísérletezés laboratóriumaként fejlődő 18. századi angol tájképfestészet és kertművészet: a szabálytalan elrendezésre, festői nézőpontokra törekvés mögött ugyanis éppen az a felfogás állt, miszerint a civilizált ember menthetetlenül elidegenedett a természettől, és meg kell próbálnia legalább úgy tenni, mintha visszatérne hozzá. (Olyan ez, mint amikor a fodrász hosszas munkával mű-torzonborz frizurát varázsol nekünk.) A romantikus tájképek és tájképi kertek elsősorban vidéki földbirtokosok számára készültek, míg a 19. századi barbizoni és impresszionista festők már annak az új, városi középosztálynak festették tájkivágataikat, amely életmódjával végleg hátat fordított a vidéknek. Ezek a modern polgárok csak egy-egy erdei séta vagy tengerparti nyaralás erejéig mozdultak ki a városból, de vágytak arra, hogy az otthonuk falára helyezett tájképekkel pótolják az elvesztett szabad természetet. A huszadik században azután a festészeti témákban is felülkerekedik a civilizáció: a városi utcák, a rajtuk hömpölygő emberek és járművek, a modern világ hirdetőoszlopai, neonfényei, ipari létesítményei, technikai berendezései egyre inkább átveszik az erdők, hegyek, folyók és fák helyét.

Jakatics-Szabó Veronika festészetében kezdettől jelen vannak a városlátképek, pontosabban városi környezetbe helyezett életképek. Ezek a festmények az embernek a környezetéhez – ehhez az immár távolról sem természetes környezethez – való kötődéséről és a festőnek az ábrázolt alakok iránti mély szeretetéről, empátiájáról mesélnek. Néhány közelmúltban készült képe már hangsúlyosan szól a természethez való, vágyat és félelmet egyaránt magába foglaló viszonyunkról. Az Akiket elsodort a szél kis színes emberalakjai szürkés felhőháttér előtt repülnek, egyszerre boldogan és bizonytalanul, életerősen és sebezhetőn. Az Utazók szereplői egy víztükör fölött lebegnek, amelyet némelyikük mintha megérinteni igyekezne, ám ebben megakadályozzák őket azok a leplek, amelyeken, mint égre függesztett hintákon, kuporognak – a biztonságuk lehetetlenné teszi a természettel való közvetlen kapcsolatot. Végül a Tibetbe vágyók alakjai színes bogarakként kapaszkodnak felfelé a fenséges hegyeket ábrázoló, poszterszerű síkon; a hegyekbe kívánkoznak, de meg kell elégedniük azok képével.

A vágy és a félelem, mint a természethez való viszonyunk két kulcsfogalma, a K.A.S. Galéria falain látható képek értelmezését is megalapozza. A Falak című kiállítás – amelyet Jakatics-Szabó Veronika eddigi legegységesebb tematikájú és vizuális világú anyagának nevezhetünk – egy sajátosan kortárs, nagyvárosi sport, a falmászás világából merít. A falmászó terem egy mesterséges anyagokból létrehozott, az ember által uralt, steril közeg, amelyben a nélkül élhetjük át a sziklákra való felkapaszkodás élményét, hogy komoly sérülések veszélyétől kellene tartanunk – ráadásul el sem kell utaznunk a hegyekig, hiszen a sportközpont a városban van. A témaválasztást a művész személyes élményei alapozták meg: nagyobbik fiát évek óta hordja falmászásra, és maga is kipróbálta a sportágat. A képeken élénk színű síkok geometrikus rendszerében kisebb-nagyobb emberalakok küzdik magukat egyre feljebb. Az emberalakok sokkal kisebbek a mászófalnál, mégis ők a „lényeg” – a figurális festészet mellett következetesen kitartó művész ezzel talán a geometrikus absztrakt művészet újabb és újabb hullámaira is reflektálni kíván. Mit sugallnak rólunk ezek a képek? Egy végsőkig urbanizált, mesterséges világ lakói vagyunk, elidegenedésünk immár azokra a tevékenységekre is kiterjed, amelyek sokáig csak „odakint” voltak gyakorolhatók.

Ez a következtetés kiábrándító lehet, mégsem érzem úgy, hogy Vera képei kiábrándultságot sugallnának. Rokonszenvvel, empátiával, derűs színekkel ábrázolja alakjait, akik eltökélten, nyugodtan haladnak előre egyik kapaszkodótól a másikig. Némelyik alakban a művész családtagjára ismerhetünk. Kétségtelen: rólunk szólnak a festmények, mi vagyunk a falmászók. Az, hogy a helyszín nem az ezernyi varázslatos részlettel teli szabad természet, hanem egy lecsupaszított műanyag világ, ráirányítja a figyelmet magára a mászásra, amit így aligha túlzás tágabban, az élet küzdelmének metaforájaként értelmezni. A természettől elidegenedett környezet nem teszi értelmetlenné ezt a küzdelmet, csupán megváltoztatja azokat a feltételeket, amelyek között helyt kell állnunk. Érdemes felidézni, hogy a művész egyik kedvenc, évtizedek óta meghatározó olvasmánya Az ember tragédiája. A kiállításon látható festmények Madách művének záró sorát látszanak visszhangozni: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Köszönöm a figyelmet. A kiállítást megnyitom, a képek megtekintéséhez sok örömet és tartalmas beszélgetést kívánok.

Elhangzott Jakatics-Szabó Veronika Fal és adrenalin című kiállításának megnyitóján, K.A.S. Galéria, Budapest, 2026. június 17.

A fotók egy részéért köszönet a K.A.S. Galériának.