„fogjunk munkához: műveljük kertünket”

Van minálunk a kerttel való irodalmi foglalkozásnak egy igen komoly hagyománya. Nyilván más értelmes, írástudó népnél is van persze, kivéve talán a sarkvidéki szerzőket – ők nem kertelnek. Az sem holmi kósza asszociáció eredménye, hogy jó ideje nemcsak a herbáriumokat, a gyógynövények titkait föltáró műveket hívjuk hagyományosan füveskönyvnek, hanem a mindenféle életbölcsességeket tartalmazó köteteket is. És persze itt van nekünk félig eltékozolt örökségünk, valóra nem vált álmunk, vagy épp vágyott utópiánk (kinek mi tetszik), a kert-Magyarország.

Bartusz-Dobosi László Grafit és fűszál című könyvében egy országnyi kerttel éppenséggel nem találkozunk, annál inkább az elmélkedés, a tűnődés terével, végső soron olyan térrel, ahová beférhet az egész világ. Erről árulkodik már az alcím is, miszerint kerti esszémeditációkat lapozgatunk, és Halmai Tamás ígéretes fülszövege is, melyben a kortárs irodalom biopoétikai hangoltságáról, a kertrendezés lelkigyakorlatáról és a teremtéssel való párbeszédről esik szó.

Hamvas Béla világokon átívelő kertmetafizikáját követi elsősorban a szerző, mutatja is nyíltan A diótörés lélektana című Hamvas-hommage-ban, amelyben – akárcsak a kötet egészében – valami olyan éteriséggel és idilliséggel festi meg a kerti munkát, hogy az még Voltaire-t és Marxot is megtérítené.

„A favágás filozófia, a metszés steril matematika. Tág türelem kell hozzá. Nem lehet ugyanazzal a lélekkel hozzáállni. Kockás flanelingben végezzük! Az ebéd utáni szunyókálást követheti a diótörés, amikor a porózussá lazult, sárga napszikrák elől a diófa teológiájának higgadt árnyékába húzódik az ember. A kalapját az asztal sarkára helyezi, pipát, sajtot, olívabogyót, almát és jó minőségű, száraz, Káli-medencei szürkebarátot készít elő.”

Létezünk még jó néhányan ilyen romantikus lelkülettel: szívünk szerint Bombadil Tomaként ugrándozva és énekelve dolgozgatnánk kis birtokunkon, könnyedén és emelkedetten, akkor se káromkodva, ha szálka megy a körmünk alá, vagy leröpül a balta feje…

Az irodalom- és természetszeretők panteista apostola, Henry David Thoreau is eszünkbe juthat a kötet aranymetszésében díszlő Ősgyep kapcsán. Bartusz-Dobosi itt a mezítlábas séta dicséretét zengi:

„Mert a séta művészet, vagy még inkább szabadság. Nem kirándulás, nem célzatos helyváltoztatás, hanem maga a szabad lődörgés, a gondtalan baktatás. Se terv, se irány, és pláne nem kitaposott, vagy netán kiépített úton, lehetőleg erdőben, de minimum füves parkban vagy nagy, vadregényes kertben.”

Az erdei baktatás, ősgyepen ücsörgés testi- és lelkigyakorlata olyan ártatlan kecsességgel s tiszta nyelviséggel ábrázolt, hogy el tudnám képzelni a könyv mondatait akár egy tanösvény tábláin is.

Tele a kötet szép, fennkölt, megkapó gondolatokkal. Az olvasó szinte maga előtt látja a szerzőt, amint avart gereblézve vagy gyomlálás közben görnyedezve hirtelen megáll, elcsöndesül, majd ihletetten tűnődik a virágok lírájáról, a füvek prózaiságáról, a füttyszó-röptű kacsafarkú szenderről.

Dicséretes a szerzői szándék tisztasága: a munkát egy csöppet tegyük le, elmélkedjünk, meditáljunk a kertben, engedjük lelkünkbe a teremtett világ csodáit. Ám nem menekülhetünk a kérdéstől: voltaképpen kiknek is szól e kedves könyvecske? Induljunk el stílszerűen – nem a kályhától, hanem a kerttől: a könyv szerzője kertészkedik. Tegyük föl, hogy az olvasó is kertészkedik (ám a fő szerencsétlenség, hogy olykor e kritika szerzője is kertészkedik. Csak ez az egy ne lett volna, békességünk maradt volna…). Éppenséggel láttam már kertészkedő embert, aki olvasni is szeret, és olvasó embert is, aki kertészkedni szeret. Sőt: olyat is, aki kertjében meditálni szeret. Ilyenkor persze minden józan írástudó megjegyzi a saját érdekében: minden felnőtt ember buborékja a maga sajátos tapasztalásaiból áll össze. Az pedig egészen biztos, hogy én a jelenleg élő, kertészkedő és olvasó emberek nagy többségével nem találkozhattam. Nyilván minden ember csak egy kisebbséggel találkozik, a többséggel soha, hisz különben semmi mással nem telne életünk a bemutatkozáson kívül. Egy szó, mint száz: ha most kifejezetten nem egy Hamvas Béla-rajongó vagy hivatásos meditáló (és meditációs segédanyagot kereső), hanem egy kertészkedő ember szemszögéből vizsgálom a könyvet, akkor bizony kicsit soknak találom benne a meditációt, és kicsit kevésnek a kertészkedést. Bármily megkapó és otthonos számomra, hogy „a kert nőneműsége (…) ősanyaság, madonnaság, kamasz lányság, feleségi létforma és hetéraság is egyben”, azért mégiscsak kíváncsi lettem volna, hogy miután a szerző az egész napi gyomlálás után rájött, hogy „aki túlzott energiákat összpontosít a konkoly kitépésére, az buzgalmában véletlenül megszaggathatja a búzát is”, s a küzdelem estéjén inkább az életet választotta, végül hogyan oldotta meg az elvadult kert, „a mezei aszat, a csattanó maszlag, a parlagfű, a pongyola pitypang, a különféle porcsinok, a muhar, a szőrös disznóparéj, és a főellenség, a tarack” problémáját. Van-e szerzőnknek valódi alternatívája a hivatásos agronómusok favorizálta rotakapa-gyomirtó kettősre? És akadt-e vajon a sokféle porcsinok között az ehető és jóízű húsos porcsinból? A sok madonna és hetéra közt e válaszok már nem fértek el.

Épp ezért lett kedvenc esszém A gyökér méltósága című: a beteg vérszilvafa gyökérzetével való küzdelem, a fejszecsapkodás, a felsebzett kéz, a csatakosra izzadt ruha leírása helyreállítja számomra az egyensúlyt, ami a könyv egészét tekintve elbillen egy nyilvánvalóan megélhető, de mégis túl idealizáltnak érzett idill irányába. Isten mentsen attól, hogy holmi göröngyös naturalizmust kérjek számon ezeken a kedves tűnődéseken. Csupán arról van szó, hogy esszéről esszére hatalmába kerít ugyanaz az érzés, amit egyszer Thoreau Waldenét olvasva is éreztem (mikor azt ecseteli a szerző, hogy milyen boldogan ücsörög a tóparton, miután frissen vágott fenyőkből megreparálta erdei házikóját, s érzékletesen kitér arra is, hogy kezét vastagon borítja a gyanta. Akinek már borította gyanta a kezét, az tudja, hogy ez a világ egyik legidegesítőbb dolga. Tehát Thoreau ott és akkor vagy tényleg eljutott a nirvánába, vagy régen még a gyanta is jobb volt…). Röviden: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ám ez az a pont, ahol a kritikus is vitázni kezd magával: végül is miért ne élvezhetnénk minden hiányérzet nélkül e valóban jól megírt esszék szépségeit?

Úgy hiszem, azoknak lesz tökéletes olvasmánya a kötet, akik épp letesznek kapát-kaszát, és ha a szomszéd se bizgeti a motorfűrészt, költői csöndben tűnődhetnek azon, miről is tűnődjenek. Naiv, ám őszinte kívánságom: találják meg e könyvet azok, akiknek a mindennapi robotból kiemelő, égfürkésző szemlélődéshez amolyan szamárvezetőre van szükségük. Hisz minden teremtett ember számára gyógyír, amikor ilyen szemmel képes a világot csodálni:

„Ugyanekkor kezdi táncát a pasztell-lila estike, a citrusos illatú, rózsaszín, piros sárga színekben pompázó csodatölcsér, az apró, lila rügyekből előbújó fehér lángvirág, az éjjeli jázmin vagy más néven az éjszaka hölgye, az édes vajas illatú, mediterrán gardénia, az árnyliliom és a hatalmas, trombita alakú kúszócserje, a narancsos árnyalatú angyaltrombita is. Mellettük, egészen mágikus hatást keltve, szinte ragyognak a holdvilágban a díszdohány ötágú, csillagszerű vagy éppen a tubarózsa húsos fehér virágai.”

Bartusz-Dobosi László: Grafit és fűszál. Kerti esszémeditációk. Arany János Alapítvány, Orpheusz Kiadó, 2024, Budapest.