„Eljött az idő a számadásra”

Halmosi Sándor versei különleges atmoszférát sugároznak. Olyanféle spirituális és filozofikus töltet van bennük, ami megalapozza, hogy a hétköznapok eseményzuhatagából kitekintve egészen egyedi szemszögből lássunk rá a minket körülölelő világ kérdéseire. Ezek az írások a lét értelmét kutató, az életet valóban megélni akaró ember szándékait és lehetőségeit próbálják felderíteni.

A fölvillantott témák, valamint a kötet verseinek nyelvezete már önmagában elégséges ahhoz, hogy töprengésre, megállásra késztesse az olvasót. Gyakran apró – csak az egyén számára lényegesnek tűnő – nüanszok adják az apropót a költői megszólaláshoz, de mögöttük folyamatosan jelen van az a fajta misztikum, ami már a kötet címéből is levezethető: a jézusi tanításból fakadó szeretet és a keleti vallásfilozófiák alapját képező meditáció.

Már a cím is különleges és figyelmet keltő. A híres XV. századi orosz ikonfestő, Andrej Rubljov neve és a tibeti vallási hagyományokhoz kötődő, reinkarnációra utaló kifejezés került egymás mellé. A kapcsolódó alcímben rejlő utalással pedig egyértelművé teszi a szerző, hogy a világ és önmagunk megismerése végett invitál bennünket „elmélkedésre, Istennel való csendes, elmélyült beszélgetésre”.

A civilizáció helyett a modernizáció labirintusába tévedő ember gyötrődését, töprengését és kutakodását fogalmazza meg, amikor kimondja: „A világ köldökét keresem. / Benned már annyiszor megtaláltam. / De téged még sohasem.” (A belső ikon). Halmosi Sándor ugyanis – Babits Jónásához hasonlóan – ahhoz a ponthoz próbálja visszakalauzolni az olvasót, amikor még tiszta volt a szándék, s a bűneink nem értek „hetedhét óceánig”. Oda kell tehát visszatalálni, üzeni a költő, „amikor még emberek voltatok” (A éneklőmesternek, az bálnáknak zsoltára).

Mindehhez szükség van markáns hangra, vezérszólamra, harangkondulásra, azaz valamiféle egyértelmű jelre és irányító erőre, hogy az arctalanságból kilépjünk, és megértessük ezzel a lecsupaszított „csakazértis” világgal a gondviselés metaforákba csomagolt üzenetét.

Arra figyelmeztet, hogy amíg „Két lator figyel feszülten bennünk”, csak a haldoklás tanúi maradunk: „olyanná leszünk / mint a horzsolások Káin kezén” (Horzsolások). Az ikonfestők és harangöntők szellemét kell követnünk, s akkor „Amihez nyúlunk, lángra kap” (Feljebbvitel).

Ám ehhez meg kell találni önmagunkat. És a ránk szabott feladatot. „Mert belé vagyunk helyezve a világba, mint / belénk a szomorúság és egymásnak öröme” – magyarázza a költő A fenntartható csodákról című művében – amelyet egy korábbi kötetből, a 2004-ben megjelent Gileád című versgyűjteményből emelt át.

És nem kell mindig harsánynak lenni. Az elnémulás is üzenetértékű lehet. „Ahogy a költő hallgat nem hallgat úgy senki” – írja a Zalán futása című költeményben. A némaság persze ebben az értelemben nem tagadás, és nem is elhallgatása a dolgoknak. Sokkal inkább dacos szembefordulás. Kitartás a hitből fakadó igazság mellett.

Az elnémulás a befelé fordulás felé vezet. Akár a vezeklés egyik stádiuma is lehet. Ezt erősíti a környezet elhalkulása: „Csendül tanul a legutolsó sírás” is (Istenszéke).

A bűn felismerése, megvallása a tisztánlátás első lépcsőfoka. Ez alapozhatja meg a lélek nyugalmát. Jövőnket magunk építjük. Elrontani is mi tudjuk. Ne herdáljuk el a felkínált lehetőségeket, addig cselekedjünk, míg van lehetőség a korrekcióra, míg lehet „hittel hitet babonázni!”

Erről szól a Zarándoklás a cédrusokhoz Selmecbányán című alkotás is. Itt ölelkezik össze Csontváry magányos cédrusa Rubljov ikonjaival. Olyanok vagyunk, mint „A felfelé vonuló tömeg, ha elhagyta álmait. / A lefelé vonulók, miután otthagyták bűneiket / a hegyen.” Mert: „Nem könnyű ezekkel a kultúremberi bűnökkel / egyensúlyozni.”

A vízióit festményekbe sűrítő Csontváry mellett persze más – spirituális és szakrális – üzenetre is reflektálnak Halmosi Sándor versei. A Tarkovszkij által filmbe álmodott Andrej Rubljovon keresztül a bibliai történetek hétköznapjainkra gyakorolt hatásait láttatja, míg a tömegek lázadásának megidézésével az ortegai és madáchi mélységeket vetíti elénk egy olyan korszakban, amikor „elinflálódott a szó a tett a csók”, s ott feszül a kérdés: „mit áldozunk még fel”.

A filozofikus gondolatok mögé belopakodnak a magánszféra rejtelmes pillanatai is: „Ha megterítek, ha gyertyát gyújtok, veled beszélek. / Ha egyedül utazom, veled utazom”. Ám a hiány már nem pótolható – csak a fájdalom marad: „Most lenne tizennyolc” (Albergo).

Az ember otthont épít és hazát. A művelet soha be nem fejezhető. Ahogy az ikonok is egy örök vajúdás részesei. „Nem attól lesz nagy, hogy felépül. / Nem épül fel, míg el nem kopik” – magyarázza a költő a kötet mottójaként kiemelt két sorban. Ám a mondat félbemarad, s az így keletkezett hiátus az üzenet többszöri újragondolását indukálja. A megszakítás semmiképp sem véletlen. A folytatást azonban csak később találja meg az olvasó: „mert csak egy ikon van / és egy hosszú, terheléses teszt / a végső testen.” S ha ehhez hozzátesszük, hogy a gondolat a Ki hajol közel című versből lett kiemelve, akkor máris egy Nagy László-i utalást vélünk megtalálni.

Halmosi Sándor e kötet verseiben megkísérli újraálmodni az életet. A bennünk botladozó múlt, a felejtés árnyékában meghúzódó emlékek mozaikkockái adják meg annak a lehetőségét, hogy ne csak sebeinket nyaldossuk örökké, hanem maradjunk „számlaképes” résztvevői az életjátéknak.

Létösszegzésként is értékelhetjük e gyűjteményt, hiszen a költő ki is mondja, hogy „Eljött az idő a számadásra”, és „Eljött az idő az elengedésre is” (Számadás). A versek teret nyitnak a szerteágazó gondolatoknak. Egyéni stílusban, a szokott szűkszavúsággal fogalmazzák meg a térben és időben gondolkodó ember megmaradási törekvéseit. Mert a tét a megmaradás, s a „szó utolsó vigasz” (Feljebbvitel).
 

Halmosi Sándor: Rubljov Rinpocse. Gondolat Kiadó, Budapest, 2024.