Hogyan kell jól férjhez menni?

Már az Édesszájúak cím is sejteni engedi: a regény hősei nők lesznek, mégpedig fiatal nők. Nem is tévedünk, mert a millenniumi időkben (1893-94) játszódó mű középpontjában a négy Zimmerl lány: Teréz (Trézsi), Janka, Kató és Alojzia (Lola) története áll. Pontosabban a házasságszerzés, a férjfogás, ami az egyetlen tisztes életpályát jelentette a korszakban a nők többsége számára. A Zimmerl lányok viszont a jól prosperáló Stefánia úti vendéglős gyermekeiként ebből a szempontból egyszerre voltak könnyebb és nehezebb helyzetben hasonló korú sorstársaiknál. A családi vállalkozás jelentette ugyanis számukra az ismerkedés egyetlen terepét. Pontosan tisztában voltak vele, hogy az étterem színes vendégköréből kell majd kihorgászniuk a megfelelő férjet: „A vendégek azon hányada, amely életkor és társadalmi állás szerint partiképesnek számított (húsz- harminc év körüli tisztviselők, iparosok) nemcsak mint vacsorájuk felszolgálóját, hanem mint lehetséges jövendőbelijüket is méregették a Zimmerl lányokat, és a lányok ugyanígy, nemcsak a vendéget, hanem a férjjelöltet is mustrálgatták közben.”

A négy lány négy különböző karakter, így mind más-más elvárással indulnak neki az életnek, pontosabban a házasságnak. Az életüket azonban meghatározta a családi minta: „De bármennyire különböztek is egymástól külsőleg is, belsőleg is, s bármennyit civakodtak, perlekedtek egymással, a Zimmerl lányok őszintén és mélyen szerették egymást. Eltéphetetlen szálak kötötték össze őket, amelyet apjuk jókedve és nagy szíve és anyjuk kiapadhatatlan szeretete font köréjük. A Zimmerl házban jó volt gyereknek lenni. És a Zimmerl ház melege elkísérte őket egész életükben, s férjhez menve mindannyian igyekeztek ezt a családmintát követni, újrateremteni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem, de akármi történt is velük az elkövetkezendő évtizedekben, egymás kezét nem engedték el soha.”

A „magas, szőke, csontos” Trézsi bármennyire praktikusan szervezi is meg életét választott férje oldalán, mégsem tudja megteremteni a családi mintát. „Valami hiányzott. Trézsi csak nagy sokára merte bevallani magának, mi: Tivó Anna ugyanis szerelmes volt abba a férfiba, akinek a kezét nyújtotta, ő pedig nem. Tisztelte, nagyra tartotta, sőt, egész lelkével szerette Weicher Gézát, elismerte, hogy keresve sem találhatott volna nála jobb férjet, de szerelmes nem volt bele soha, egyetlen pillanatra sem.” A „gömbölyded, fekete” Janka, aki nővérével ellentétben teoretikusan volt okos, ahogy csak a férfiaknak illett akkoriban. „Ő igazából Julien Sorelnek nyújtotta volna a kezét vagy Andrej Bolkonszkijnak, esetleg Nicholas Niklebynek”. Helyettük azonban be kellett érnie a walesi hercegre hajazó, karót nyelt főszabással, Pieke Józseffel, aki mellett egyetlen érvként az szólt, hogy szépen hegedül és szívesen festeget. A harmadik lány, Kató, a „közepes, barna, nagy álmodozó szemekkel” nővéreivel ellentétben maga volt a középszer, „minden szabályos volt rajta, és tudjuk, a szabályos, az majdnem unalmas.” Ám mégis Katóra talál rá a nagy szerelem, Verderber József személyében. „Zimmerl Kató kivirult a szerelemtől (…) Megszépült, kinyílt, sőt kiragyogott. Unalmas barnából izgalmas, nőies barna lett belőle. Az arcáról nem hervadt le a mosoly (csodaszép, kicsit keleties mosolya volt Katónak, ez csak most derült ki, hogy hajlandó volt mosolyogni végre), az alakja is mintha sudárabbnak tűnt volna, pedig csak kihúzta magát, és egy kicsit (egy egészen kicsit) a föld felett közlekedett.” Végül Alojzia, a „legkisebb meg igazi tűzről pattant vörös, akinek még ha állt is, úgy mozgott a csípője, hogy a vaj megolvadt tőle a tűzhelyen”, aki múzsaszerepre áhítozva habarodik bele a vendéglő költőjébe. De miután a Modern dalok szerzője nem viszonozza érzelmeit, dacból elveteti magát az útjába akadó első partiképes kishivatalnokkal, a szürkébbnél is szürkébb Schneifner Hugóval.

A négy lány karaktere, sorsának alakulása alapján a Tündérlaki lányok pandantjának is tekinthetnénk Jolsvai családtörténetét. Heltai darabja is egy kedves, melegszívű pesti mese négy gyönyörű lányról, akik a szerelmet, a boldogságot és a boldogulást keresik az épp világvárossá érett Budapesten. Nem véletlen tehát a párhuzam, amit tovább erősít, hogy a regény egyik kulcsfigurája a Modern dalok szerzője, a franciás hangulatú és könnyedségű, fiatalos, néhol a kor erkölcse szerint frivolnak számító, pátoszmentes, nagyvárosi líra megteremtője. Mindez remek alkalmat teremt Jolsvai Andrásnak egy kis irodalmi játékra, hogy a máig legnépszerűbb Kató-dalok múzsáját, az e szerepre egy cseppet sem vágyó Zimmerl Kató személyében találja meg: „És dalaimnak az a része, / Mely túlnyomónak mondható, / Kegyednek semmiképpen se tetszett, / Sőt visszatetszett, kis Kató.” És természetesen a regényben végig ott rezeg a Heltai-sanzonokból áradó, mindenkit megmámorosító szerelmi életérzés. Ám szerelem ide vagy oda, valójában Heltai darabja a polgári tisztesség-áltisztesség körül forog, ahogy Jolsvai András művének is ez a fő motívuma. Ennek megtestesítője a regényben a vallás tanítását a hívek lelki és saját békéje érdekében rugalmasan kezelő Márton atya, aki azzal nyugtatgatja híveit döntéseikkor: „Néha az Úr is elhibázza (...), de azért később igyekszik helyrehozni.” Ám Heltaihoz hasonlóan Jolsvai műve is mentes a farizeus álerkölcstől, álszeméremtől, inkább finom iróniával átitatott mese, ahol az élet mindennapos problémái (betegség, hűtlenség, csalódás, féltékenység, kispolgári bornírtság, családi tragédiák) éppen csak megkarcolják a regény hőseit. Aztán a végére minden finoman lekerekedik és elrendeződik. Mert tudjuk, ha az Úr hibázik is olykor- olykor, azt hamarosan igyekszik megreparálni. Nekünk elég, ha van elég türelmünk, hogy kivárjuk Isten segítségét. De persze az sem árt, ha mi sem ülünk karba tett kézzel, magunk is elébe megyünk az isteni gondviselésnek, rásegítünk Isten akaratára, ahogy ezt a családfő, Zimmerl Szepi is tette egész életében.

A boldog békeidők világa még nem billenthető ki egykönnyen a jól megszokott rendjéből, az idilli felszín mázát még nem repesztették be a történelem vihari, mint azt a befejezés is sugallja: „Hát akkor fejezzük be mi is ezt a történetet, ahogy a meséket szokás, igaz, helyszűke miatt némileg rövidített formában, így: éltek, amíg meg nem haltak.” Mert Jolsvai András századfordulós családregénye egyszerre édes és fanyar mese, akár egy tál zamatos, lédús, májusi nap érlelte eper, Tivó Anna kedvenc gyümölcse.

Jolsvai András: Édesszájúak. Kalligram Kiadó, 2024. Budapest.