A szó gyenge

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS

Ahogy a beszélgetés folyamán többször elhangzott, Auschwitzról írni vagy beszélni szinte lehetetlen. A szavak elvesztik erejüket, az elmondhatatlanról próbálunk mondani valamit. – Az Írók Boltjában 2013. május 28-án mutatták be dr. Nyiszli Miklós könyvét.

A szó gyenge

A bemutatót a JAK és a Magvető Kiadó szervezte dr. Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című könyve újbóli megjelenése alkalmából. A pódiumon Szegő János, a Magvető szerkesztője, Vári György irodalmár, újságíró, a Kertész Imre-monográfia szerzője, Szűcs Teri irodalomtörténész, aki a Holokauszt irodalmi tanúságáról jegyez kötetet, és Hevesi Judit, aki interkulturális pszichológia-hallgató.

Az eredeti kiadás borítója

A megrázó művet Nyiszli 1946-ban vetette papírra ugyanezzel a címmel. A hatvanas években Orvos voltam Auschwitzban címmel jelent meg, majd 2004-ben Kertész Imre tanácsára eredeti címén adta ki ismét a Magvető Kiadó.

A népes közönség előtt folyó eszmecserét Vári György vezeti, miközben a téma szakértőjeként maga is válaszol saját kérdéseire. Felütésként azt tudakolja a részvevőktől, melyik holokauszttal foglalkozó irodalmi mű gyakorolt rájuk nagy hatást, mi terelte figyelmüket a holokausztirodalom felé. Saját első, elementáris élménye Moldova György A Szent Imre induló című regénye volt, melyet ma már nem tart ugyan jó könyvnek, de példája igazolja, hogy ilyenek is képesek erősen hatni az emberre. Folytatva a sort Kertész Imrét, Tadeusz Borowskit, Jean Améryt, végül pedig Szép Ernőt említi. Hevesi Judit szintén a Kertész-életművet, majd Schlesak Capesius Az auschwitzi patikus című művét, Szűcs Teri a Sorstalanságot és Celant emeli ki. Majd beszámol friss tanítási tapasztalatairól, miszerint a mai diákok a holokauszt művészeti feldolgozásai közül a provokáló alkotásokat tartják izgalmasnak, mint például Libera LEGO-projektje, vagy Ram Katzir holokauszt-kifestőkönyve. Hevesi Judit kiegészíti a felsorolást az Auschwitz diszkóval.

Nyiszli könyvéről Vári elmondja, nem szépírói szándékkal keletkezett, az orvos mindvégig hangsúlyozza a dokumentarista szándékot. Erre utal a kötet címe is, mely jegyzőkönyvet idéz. A szerző nem szépíróként, hanem résztvevő tanúként ír. Kivételes helyzet Nyiszlié, aki eljutott az emberileg lehetséges legvégső pontra, és erről német műveltségű nagyvárosi polgárként igyekszik számot adni. Miközben minden mondatban meg kell küzdenie a nyelvi nehézségekkel, hiszen ilyen szélsőséges szituációkról nehéz szenvtelenül, tárgyilagosan beszámolni. Új nyelv kellene e borzalmak leírásához, de ilyen nincs: a régit kell használni.

A nyelv problémáját boncolgatva Vári hozzáteszi: Nyiszli dilemmája az, hogy kulturális tudásunk szerint nem szokás embercsoportokat kiirtani, így fél, hogy az általa leírtak hiteltelenek lesznek. Az olvasó hajlani fog rá, hogy ne higgyen neki. A szó gyenge.

Szűcs Teri szerint a szándék, hogy megírja az Auschwitzban történeteket, már a táborban megfogalmazódott benne. Mint a Sonderkommando tagja, tudatában volt, hogy nekik van egyedül módjuk a KZ-ben történtek dokumentálására, mivel a túlélés számukra legalábbis egy rövid ideig biztosított volt. A Sonderkommando nevű különleges egységnek kellett lebonyolítania a fizikai megsemmisítést, vagyis a „zuhanyzóba” kísérnie a foglyokat, majd megfosztania a holtesteket minden javuktól, és végül elégetnie a földi maradványokat. Erre az embertelen munkára négy hónapig kényszerítettek minden egységet, utána őket is likvidálták. De amíg ellátták a feladatukat, normális ételhez, cigarettához, alkoholhoz és más kiváltságokhoz juthattak. Fizikailag ők voltak olyan állapotban, hogy gondolhattak az utókorra, a dokumentálásra, a lázadásra – amit Nyiszli meg is örökít művében. Nyiszli önmagát mint a Sonderkommando speciális tagját definiálja – hiszen őt pótolhatatlansága okán nem pusztítják el, mikor letelik a négy hónap. Nyomon követhető a könyvben, hogyan roppannak össze  a Sonderkommando tagjai ebben az iszonytató munkában, sőt az is, ahogy ez magával Nyiszlivel is megtörténik.

Dr. Nyiszli Miklós (Fotó: alfahir.hu)

Az orvos humanizmusa különleges, klinikai humanizmus, biológiai struktúrában látja az elmondottakat, miközben a holokausztról való diskurzus alaptoposzai is megjelennek művében. Ahogy Vári mondja, bár Mengelét Nyiszli ritkán minősíti, ha mégis, felvilágosult fölénnyel tévesnek ítéli Mengele premisszáit, mintha ez nem volna tökéletesen mindegy egy ilyen helyzetben. Szerinte ez a legzavarbaejtőbb, legkülönösebb aspektusa a könyvnek.

Szűcs Teri teszi hozzá, hogy egy konkrét eset kapcsán Nyiszli relativizálni próbálja a gonoszságot, az embertelenséget, a kegyetlenséget – ez a gesztus a mi erkölcsi rendszerünkben kevéssé értelmezhető.

Az irodalomtörténész szerint Nyiszli három rétegét látja át az auschwitzi rendszernek: egyrészt a tömeges pusztítás működését, másrészt a Sonderkommando elképesztő világát, harmadrészt pedig a nácik orvosi, eugenikus perverzióit.  Mengele „kutatásainak” egyik célja az, hogyan lehetne elősegíteni az árja nők ikerszülését, hogy minél gyorsabban reprodukálódhasson a faj. Mengele nem tudta volna Nyiszli nélkül végigcsinálni rettentő kísérleteit, Nyiszli volt a kéz, Mengele az agy. Bár előfordult, tesszük rögtön hozzá, hogy a boncolóorvos becsapta főnökét, és az nem vette észre.

Nyiszli kétszer is csodával határos módon menekül meg a haláltól, sőt lányát és feleségét is sikerül kimenekítenie. Ő az a túlélő, aki mindent látott, mindenben részt vett, ez adja könyve egyedülállóságát.

Szegő megjegyzi, hogy Nyiszli – saját szavaival – „korrigálta a sorsát”, vagyis a túlélés érdekében vállalja az embertelen munkát, melynek során az is előfordul, hogy beszélget valakivel, majd néhány órával később kiveszi ugyannak az embernek a szívét. Nyiszli tökéletesen tudatában volt, hogy különleges a helyzete, ezért is szánja rá magát az írásra, mely becsületes, önkínzó vallomás, hiszen fontos szerepe volt az elborzasztó kísérletekben, és utólag egyes esetekben úgy érzi, nem járt el helyesen.

Tadeusz Borowski írja, hogy mindenki, aki hazajött a haláltáborokból, meglopta a másikat, mert különben nem jöhetett volna haza. A túlélők lelkiismeretfurdalással küzdöttek, bűnösnek érezték magukat. E bűntudat Nyiszli szavaiban is érzékelhető. Vári idézi a mű befejezését, amikor megérkezik Nyiszli felesége Bergen-Belsenből – az orvos azzal zárja sorait, hogy talán mégis van értelme, van kiért és miért tovább élni. Elhatározza, hogy gyógyítani fog, de halottakat nem boncol soha többé.

Végül a könyv utóéletéről esik szó: a mű Grosszmann nálunk most megjelenő Élet és sorsában is szerepel, Nádas Péter a Párhuzamos történetekben emlegeti. És végül eljutunk a mához: Nyiszli egyik kollégájának fia, Görög Sándor Repkényszaggatás címmel jelentette meg visszaemlékezéseit.

Jolsvai Júlia