MÁRAI SÁNDOR: EGY BOLGÁR HALLOMÁSAI

 Én nem tartoztam egyik csoporthoz sem, én ragaszkodtam a magam osztályához, ehhez a közép-európai dzsentri bolgársághoz, ahhoz, amelybe rajtam kívül senki sem tartozott.

EGY BOLGÁR HALLOMÁSAI

(negyedik, abszolút bombabiztosra átdolgozott változat)

Az író ezennel kijelenti, hogy nem ért egyet, és önmagával sem azonos.

Hasra esve álltunk a belga – német határon, illetve csak én voltam hasra esve, feleségem, Lali. éppen csak állt, és apró, undorító malacszemeivel azt figyelte, hogy az elhagyott, vidéki állomás egyetlen lámpája milyen fantasztikus európai fénnyel pislákol a szintén hamisítatlanul európai budi tövében. Így, alulnézetben egészen magasnak tűnt, volt vagy hetven centi – tudom, Párizsban a kisebbfajta törpék is magasabbak, igen, hát Párizs, az egészen más! – és elfogott az igazságérzet, hogy merészel fölém magasodni, hogy jön ahhoz, hogy megszégyenítsen ezzel a hórihorgassággal, amikor nincs egy hete, hogy feleségül vettem, kapott tőlem abból az alkalomból egy egész csomag igazi bolgár WC-papírt, és még el sem hagytam.

Tudtam, igen, valami csak az igazi bolgári író szimatával kitapintható biztonsággal úgy vélekedtem, hogy ő maga sem volna meglepve, ha most két, alig használt polgári karommal, melynek izmaiban hóhér nagyanyám és főhercegnő üknagybácsim lelki alkata keveredett, mert az ember azzá lesz, aki, és ehhez maga keveset tehet hozzá, legföljebb egy kis irigység, netán egy kis élősdiség és hazudozó hajlam, amilyenre néha magam is hajlom, mint most arra, hogy két karommal torkon ragadjam, mert tudom, hogy ő is igazat adna nekem, ha megtenném, hogy addig szorongatom, míg ki nem száll belőle a lélek.

Igen, a lélek hiányzott az én szülőfalumból, ebből szegény településből, ahol még a királyi udvartartás pompája sem tudta elhomályosítani – hiába a hetente megrendezett ünnepi tűzijáték, lovagi torna, térzene, boszorkányégetés és ökörsütés – Közép-Európa nyomorának elkeserítő fényét. Igen, az a két-háromszázezer ember, aki megfordult itt minden héten, jól mutatta, milyen is, ha egy elfelejtett, jelentéktelen zugban ébred rá az ember a világra, ahelyett, hogy valahol Európában, a francia földön, vagy egy óangol (ó, angol!) pincében születik. De nem ott születtem, és ezt sosem fogom megbocsátani anyámnak, ennek az olcsón eladódott főudvarmesternek, aki beérte apámmal, igaz, apám viszont alig érte be őt, akkor, amikor egy manchesteri dokkmunkást, sőt talán mindjárt kettőt is választhatott volna.

Hogy miért éppen egy vagy két dokkmunkás jutott az eszembe, azt talán csak maga Freud tudná megmondani, akiről szintén megvan a magam véleménye, de ezt most nem kötöm az olvasó orrára, hogyisne, hogy később az derüljön ki, hogy már megint tévedtem. Úgyis képzelhetni, mit gondolok. Igen, képzelhetni, hogy lenézem, megvetem, sajnálom (szabadon választott), mint minden zsidót és minden nem zsidót, aki több (vagy kevesebb egyszóval más) mint én. Képzelhetni, de ha az olvasó képzeli el, azért nem én vagyok a felelős, és nem lehet beperelni érte, mint ahogy némely ártatlan kis undoromért arra méltatlanok megtették, és csak azért nem írom ki a nevét az illetőnek, mert nem merem. De felelősséget eddig és ezután sem vállalok semmiért, nekem tetszik Mussolini, meg benne a népe lelke, ha kell, az a kis kefebajszos hogyishívják is, nem a Chaplin, a másik, tőlem akár a nemzetvezetőt is szerethetik, én nem szeretek senkit, csak egyetlen barátomat, életem egyetlen társát, s most mégis elárulom ki ő: saját magam.

Én, aki arra várok, hogy végre vonatunk elinduljon emigráns királyok, trónfosztott királynők, elcsapott futók, sánta huszárok és leomlott bástyák világa felé, ahol inkognitóban én is olyan lehetek, mint ők, egyszerű, hétköznapi európai bolgár. És csak állunk, pedig bármikor fölismerhet, aki elől kénytelen vagyok menekülni, ez az Unamunoba oltott Gide, ez a birodalmi Don Quijote, akinek regényében, a híres Winnetout olvasva úgy nyargaltam a pampákon Bőrharisnya után, mint egy megveszekedett Thomas, aki annyira undorít, hogy inkább átírom a magaménak a vacak regényét, csak őt magát, ezt a Nobel-díjjal felpumpolt Toniot ne kelljen látnom. Mert rám pályámon író egy sem volt hatással, hogy is lett volna, hol vannak ma írók rajtam kívül, igazán talán mégis csak egyetlen egy, olyan, aki ma már teljesen ismeretlen, egy német, egy cseh zsidó, ez a hogyishívják, akinek ma már a nevére sem emlékszik senki, valami francos neve volt pedig, talán Cafka? Az én emlékezetem gyenge, nem emlékszem senkire és semmire magamon kívül, s ha mégis, hát azonnal magamon kívül vagyok tőle. De mégis, ez az egy, ez a Nyafka, igen, róla valami rémlik, mint a Pokol bejárata Danténál, az emberélet útjának közepe táján, hogy hadd csillogjon mára iskolai tananyaggá vált műveltségem, igen, az ő hatása viszont mélyen van belém ivódva, annyira mélyen, hogy észre se venni, mint füveskönyvem szerteszanáról összeszedegetett idegen gondolataiban a magam eredetiségét.

És Lulu még mindig állt, derékszögben nekem, meg a két európai katonának, akik a hídon meredtek az égnek, mint a vasúti kocsiban a hamisítatlanul európai lószőr. Hol voltak már akkor azok a nők, akikkel Berlinben, Frankfurtban, Plovdivban, Lipcsében, Németújhelyen, Alsónémediben és más német városokban találkoztam. Ők voltak a kalandok. Gyakran szintén csak alsó némediben, de néha még az sem volt rajtuk. Ezek ilyen idők voltak. Ma már csak karokra, vállakra, combokra emlékszem belőlük. Érdekes, mintha mindnek lett volna melle is. De ebben nem vagyok bizonyos, mint ahogy abban sem, vajon honnan volt akkoriban ez a nagy fejetlenség. Micsoda világ volt, az apáknak lányaik voltak, sőt néha fiaik és viszont! Mint ahogy nekem is volt apám, tudom, mert mindig ő fizetett helyettem.

De a háborúnak vége lett, megúsztam, mint halálos beteg szolgáltam itthon, ne is beszéljünk azokról a szörnyű időkről. Elmúltak, de én azóta sem tudtam kiheverni azt a megrázkódtatást, az élménynek azt a felfokozottságát, amit attól éreztem, hogy a társaim Isonzónál mind odamaradtak. Csoda, hogy én nem maradtam oda. Most képzelhetni, mi lett volna, ha egyáltalán odamegyek. Az ember szinte kézzel foghatóan érzi, az ilyen szörnyűségek hogy torzítják el az életét. Az írónak pedig nem való az élmény, csak zavarják a tények, a végén még valami igazat is meg talál írni. Akkor pedig mindennek vége, a gyertyák is csonkig égnek.

Ráadásul a németek nem tudtak mit kezdeni azzal a nagy vereséggel, amit kiharcoltak maguknak, csak ettek, ittak, gazdagodtak, olvasták a Allgemeine Frankfurtot vagy a Frankfurter Allgemeinét, ki-ki pártállása és nyelvtudása szerint, mert erre nagyon kényesek voltak, úgyhogy csak tiszaháti németséggel lehetett velük szót érteni, és ezért nem győztem lerázni őket magamról, amikor milliomossá akartak tenni. Én nem tartoztam egyik csoporthoz sem, én ragaszkodtam a magam osztályához, ehhez a közép-európai dzsentri bolgársághoz, ahhoz, amelybe rajtam kívül senki sem tartozott. Közöttük jártam, engedtem, hogy fogdossanak, de mégis különváltan éltem, egészen. Más volt a szagom (főleg mosdás után), mert a fürdőszobához mindig ragaszkodtam, bár csak könyvek tárolására volt használatos akkoriban. És mégis, egyszer csak megéreztem, hogy rám másutt vár a feladat.

Az ilyen érzés nem úgy jön, egyik pillanatról a másikra, nem, az ilyet ki kell érdemelni, ki kell szenvedni magunkból, az ilyen érzés lassan jön, néha húsz másodpercig is eltart, és akkor, csodálatos, az ember hirtelen megérzi, hogy évek óta először eszébe jutott valami. Addig meg még mindig állhat itt, mint egy kidőlt lámpaoszlop, talpig hasra esve, a belga – német határon.

Bárdos József