Mély levegőt vesz, két tenyerét összetapasztja, karját előrenyújtja, és megfeszített testtel elrugaszkodik. Zizegve zárul össze fölötte a hab. Apró pukkanásokat hall, teste könnyű, mint az űrhajósoké a súlytalanság állapotában. Lassú, ráérős mozdulatokkal evez a szokatlan közegben. Szeme nyitva, drapp köd veszi körül, vastag köd, apró buborékok százezrei, milliói.

El-elgyönyörködött a kapitalizmus rothadásában. – Szépen rothad – sóhajtotta kissé irigykedve. – A szocializmus nem rothadt ilyen szépen… – Azon viszont eleinte bosszankodott, hogy az osztályellentétek nem látszottak olyan kiélezettnek és kibékíthetetlennek, ahogy elvárná az ember (emberen természetesen Lenin értendő), de aztán ezt is megszokta.

A szobámba megyek, előszedek egy dugi doboz Rivotrilt meg az újdonsült antidepimet. Ez már a harmadikféle, amivel próbálkozunk. Vagyis próbálkozik Katona Éva. Hiába, szarul vagyok. Mintha téglák lennének a mellkasomra pakolva. Lenyelek hármat-hármat mindkét gyógyszerből.

Bipoláris társalgás veszi kezdetét. Két férfiú rejtett „jó tanácsokkal”, agyafúrt és kísértő idézetekkel árasztja el a (lelki szakadékok mentén egyensúlyozó, egyre tétovább) kispapot. – „A szüzek Heliconja helyett Thais bordélya lesz a priapikus hangvétel helikoni tere…” – „A cunnus a legfőbb istennői attribútum, végleges összezáródása szörnyűbb lehet, mint a menny kapujának bezárása az üdvözülni vágyó orra előtt…”

– Nem vagyok bogumil! Nem vagyok eretnek! – ordítom torkom szakadtából, de nem törődnek velem. Perc alatt összekötözik kezem-lábam, s feldobnak egy ló nyergébe. Ott fekszem hétrét görnyedve, kétségbeesetten, hogy hiába szöktem el az imént a darabontok elől, hiába szereztem meleg ruhát, most pont az öltözékem miatt visznek vissza oda, ahonnét, azt hittem, megmenekültem!

Nem mintha nem szerettünk volna a langyos nyári cseppekben megázni, cserébe a csupor forró teáért és törülközős gondoskodásért, amit olyankor anyáinktól kaptunk. A kanyargós szófordulatoktól túlcsorduló szitkok után. Hogy mi sose vigyázunk magunkra. Hogy mi tüdőgyulladásosak leszünk.

Talán egy-két perc, és elaludtam volna. Kikapcsoltam volna magamat a világból, és kis szerencsével akkor ébredtem volna, amikor a sikeres küldetésből visszatérnek Eszterék. De nem. A robbanások és lövések zajára akkorát ugrottam, hogy fejemet a kisbusz plafonjába, lábfejemet a sofőrülés aljába vertem. A hirtelen fékezéstől kifaroltunk, úgyhogy az ablakra is fölkenődtem.

Ajánló Mózes Attila Foglaló című novelláskötetéből.

És merültem, merültem minden éjjel. A mítoszok és a krónikák nem tudtak megegyezni egymással abban, hogy az utam a tenger fenekére hét vagy hetvenhét napon át vagy hétszázhetvenhét éven át tartott. De mindegy is. Elég, ha annyit tudunk arról a bizonyos merülésről, hogy a hetes szám kapcsolható hozzá. Mert a hetes a beavatás száma, a lecsupaszodásé és az eltökéltségé.

A hajléktalanom közben felém tart. Száz forintot kínál, hogy váltsam be szlovák koronára, s mikor közlöm vele, hogy szlovák korona már nem létezik, csak euró van, akkor hangot vált, s meglehetősen követelőn azt mondja: adjak neki egy eurót. Én is hangot váltok, s mondom neki, hogy egy euró, az háromszáz forint. Kiegyezünk ötven centben.

Mert már tizennégy évesen bele-beleittam vendégség után az otthagyott pezsgőkbe. Finomnak tűntek. De a bátyám elárult, és ez riadalmat keltett. Mert a Karcsi bácsi poharába ittam bele, akinek a száján herpesz volt. Nem kaptam el. Majd meggyes piskótát csinált anyánk, olyan meggyből, ami már befőttként átélte a penészállapotot. Furcsa ízeket éreztünk.

Kezén a körmök karmokká fejlődnek, lábfeje görcsösen ráng. Lábujjai leválnak a lábfejéről, két félkör alakú csonkon egyensúlyoz, és már nem tudok a csempére gondolni, mert minden idegszálamat leköti Á változása. Olyan vagy, mint anyád, vetem oda neki, mire kinyitja szemét, és rám mered.

Sokak szerint hatalmas tragédia egyedül meghalni, úgy, hogy nincs ott senki, aki látná.

A férfi (mint oly gyakran) e percekben is szimultán élet-képek, érzet-halmazok sokaságával működik. Örömök, gyötrődések váltakozása, rétegződése, összemosódása zajlik. A folyamatosan lüktető, meg-megnyíló érzékelés-gócokból egymásba is átfolynak az inger- és információ-áramlások. Hallgassunk-szagoljunk-tapintsunk-ízleljünk-tekintsünk be egy-egy nyitva hagyott elme-széfjébe.

Éles nyilallást érzett a mellkasában, ugyanakkor valamiért ferrarai pajzán verssorai visszhangoztak az agyában: Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst? Nesze neked, mértékletesség! A püspök megrázta magát. Öklével nagyot csapott a kocsi elejére. A lovak lassítottak, az alkotmány megállt.

A kapu mögé húzódva vártuk, hogy vége legyen a robbanássorozatnak, viszont közben egyre több rohadék jutott a földszintre, úgyhogy kattogtatnom kellett a gépfegyvert. Amikor az utcában csend lett, kisurrantunk, és futottunk. A Rákóczi út felől persze jött az utánpótlás, és később a keresztutcákban kóválygók is ránk mozdultak.

Nem tudom, mi jobb azzal a büdös szajhával, hacsak a tiszta lap nem, mert könnyű szeretni, amíg nincs keserűség, és felgyülemlett feszültség, meg düh, akkor válik meg, ki gondolta komolyan a jóban-rosszbant, mikor a mézesbödön alján már csak szart találsz, ha akkor tényleg harcolsz, nemcsak látszólag, miközben más lába közt keresed az enyhülést, hanem teljesen és őszintén, na akkor vagy ember, nem pedig gyáva féreg, mint ez, aki a könnyebb utat választotta

Nem tudom, ki írta a rólam szóló fejezetet (a kötet 1966-os kiadású), de még ma is elég találó, a nyelve is szabatos, pontos. Egy beidézett Fábry-szöveg benne – nyelvileg – a legdisszonánsabb: „A világgá tágulás pattanó dinamikája – a leülepedettség ellenszere – a képelevenség szinte belénk marja. A gesztus mondatok plasztikus hűsége a férfimozdulat világlendületét realizálja.”

Könnyen fordult a kulcs a lakatzárban, a pánt elmozdult, és a vasajtó nyikorogva engedett a nyomásnak. Jáky lépett be először. Öngyújtója lángjával világított, míg kitapogatta a kapcsolót. Pókhálós lámpa gyulladt fel a pince hátuljában, gyenge fénye kiégett villanyrezsóra, rozsdás biciklire, szakadt napernyőre és a többi, kidobni való, felesleges holmira hullott.

Vathy Zsuzsára önéletrajzi novellájával emlékezünk. E mikroéletrajz a maga tömörségével és szerénységével szinte mindent elárul szerzőjéről, visszacseng belőle hangja, előtűnik mögüle törékeny alkata, és megcsillan életvidám tekintete.