Az öreg a kutyaólat rendezte, helyezte át, mert "megőrült ez a kutya, felakasztja magát időről időre". Megáll az ész, a világ megbolondult. Még ez a szerencsétlen vén kutya is.
– Fiam – nézett rám, gondolja a férfi, – te is úgy gondolod, hogy kipicsázzátok a ruszkikat?
– Nem gondolok semmit. Soha nem gondolok semmit. Egy ideje csak csinálom, amit kötelező, nem gondolkodok egy percet se...
Így volt, valóban így. Mindent kétszer gyorsabban tanultam meg, háromszor olyan gyorsan végeztem el, mint rendesen, hogy szabad legyek, amikor Anna szabad. És Anna soha nem volt szabad, olyan szorosra fogták a kollégiumi szabályzatok, olyan vadul erkölcsös a vidék, tehát nekem kellett mindent megtennem, hogy a tizenöt percekre szabaddá tehessem magam. 

Gerő, a hídverő, Esztergomba menekült, itt fogadták be, innen, ha a jelenleginél is veszélyesebbé válik a helyzet, akár úszva is átmenekül a csehszlovák elvtársakhoz. A csehszlovák elvtársak menedéket adnak a baráti elvtársaknak. És hogy egész ávóskompánia kísérte. Hogy Gerőt elkapják, vagy lássák legalább, egyre többen csatlakoztak a menethez. Gerőt elkapni, letartóztatni, népbíróság elé állítani, elítélni, felakasztani, erről harsog hirtelen az utca, gondolja a férfi. Az utcai lámpát is kiválasztják. Hát ez nem akármi. Gerő Ernőt lámpavasra akasztani Esztergomban. 

A csónak orra elmerült, a hátulja felcsapódott. Sokan tudtak úszni a lányok közül, a tizenhét éves Julianna többször átúszta a Szenkét, de a riadalomban, kapálózásban egymást nyomták víz alá, s ahogy próbált segíteni a mellette fuldoklókon, már nem maradt elég ereje, hogy kivergődjön a partig, megkapaszkodjon a belógó fűzfák ágába. Három kislány nehezen kiúszott, egyet a fiú húzott ki, a révész, öregedő ember, nem bírt úszni, a felborult csónak szélébe kapaszkodva maradt a víz felszínén, ahogy a parthoz közelebb sodródott, kievickélt. A fiú körbenézett, hatan voltak a parton, négy kislány, a révész meg ő. A lányok köhécselve nézték a buborékoló folyót, abban reménykedve, hogy valaki még fellöki magát. Aztán elsimult a víz.

 Künn a téren, kis kisasszony,
sárgul ősszel a levél,
minden lény a télre készül,
csak a szőlőtőke él.
 

Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
– Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot – mondtam Annának, gondolja a férfi, – az ávó a helyszínen felkoncolja.  

Ekkor a tér megmozdult, talán egy elhúzódó munkásgyűlés későn induló csoportja nyomult a résbe, megbolygatva az addigi viszonylagos rendet. Kifelé vezettem Annát, a Posta előtti kisutcáig szerettem volna elérni, tudva, ha a tömeg megzavarodik, betonba tapossa a kisebbeket, a gyengéket.
Néhány pont kimarad a heroikus küzdelemben. A lépcső mellett ágaskodva látszik, a tér nem fogadott soha ekkora tömeget. Diákok, fiatal melósok, szakiskolások, középkorúak, fiúk, lányok, férfiak, nők. Összeér a válluk. 

Azon a nyáron, a vizsgák után, úgy döntöttem, hazautazom, legalább két hetet otthon töltök, s mindenhová biciklivel megyek, nem ülök autóba. Untam a nyolc-tíz órás vonatozásokat, buszozásokat, állomáson való várakozásokat. Úgy éreztem, szülőföldem, Szatmár, hihetetlenül messze van, a legmesszebb minden magyarországi vidékek közül. Nincs közvetlen busz vagy vonatkapcsolat, vagy ha van is, nem érzed, mert szükségszerűen vesztegelsz, ha innen elindulsz, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyházán és Debrecenben. Úgy éreztem, Nyíregyháza a periféria, Nyírbátor és Mátészalka a periféria perifériája, és Szatmár, Gyarmattal a szívén, a periféria perifériájának a perifériája. Nem tudtam, kire haragudjak. Kit szidjak, magamban, fogamat összeszorítva. 

A színpad alatti rész sötét volt és merő lucsok. A lány ott feküdt meztelenül a sárban, spermától, húgytól és vértől nedvesen. Nem tudott megszólalni, és meg se mozdult. Két bordája, bal keze és az orrcsontja is eltört, a poharak és sörösüvegek szilánkjai összevagdalták a hátát és a karjait. Amikor a férfiak készen voltak, felemelték az egyik deszkát, és a lányt bedobták a színpad alá. Amikor odalent feküdt, lehúgyozták. Utána újra kimentek. Amikor a rendőrök kihúzták a lányt a sárból, éppen egy polkát játszottak.

Tűzforró a bőre. Így eszünk. Egy székről, egy tányérból. Az udvaron mozgásban az öregek. A szomszédok. Rokonok. Látom, hallom a csukott konyhaajtón, a szobaablakon át, ahogy az egyik öregasszony kukoricát szór a tyúkjainak. Cshhh, cshhh, nyugtatja őket, mert nekiugranak a kerítésnek. Nem nyit ránk, ami mindig megtörténik, nem köszön be, pedig mindig beköszön. Tudják, az udvar tudja, Anna itt van. Az udvar vár.

A helyemen elővettem a jegyzeteimet, s újra nekiláttam magolni. Láttam kinn a fényeket, tudtam, hogy a szajoli állomáson robogunk át. Nem lepett meg a sebesség, hiszen a vonat IC járatként közlekedett, minden megszokottnak tűnt, az emberek nyugodtan nézelődtek, olvastak, aludtak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. A következő pillanatban kiment a világítás, amit harminc másodpercig tartó pokoli csörömpölés követett, amilyenhez foghatót soha nem hallottam. Vasak és épülettörmelékek zuhanása hallatszott mögülünk. A szerelvény erősen rázkódott, lehetett érezni, hogy szántja a földet, üti a talpfákat, majd nagyot, fémeset csattanva megállt. Csend lett.  

Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél.
Istenem, gondolja a férfi, "a szívembe lőttél", de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a feje alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.
A szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.

Meg sem öleltél egész nap, mondta Anna, gondolja a férfi. Nem hát. Csak egész éjszaka, meg egész délelőtt, mikortól számolod az egész napot? Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.
Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi. Hol a Párt? Bebújtak a patkánylyukakba, gondolja a férfi.

Behajt a térre egy vakmerő motoros, leállítja a Pannóniát, feláll az oszlop peremére, ordít, hogy „azonnal oszoljanak”! Elkurjantja vagy ötször. Dermedten bámulják. A tömeg, miután rájön, hogy ez nem idióta, nem viccel, ráveti magát. Két másodpercen múlik, hogy le nem tépik a fejét, meg azon, gondolja a férfi, hogy pöccenésre indul a motor, átvág egy ritkább résen, felugrat a járdára, eltűnik az üres Posta-közben. A motoros bolondot emésztve új jelszó: „Menjünk zászlókért a városházára”. „Aki magyar velünk tart!”

Irulva-pirulva ült le, körbe se mert nézni.
– Nem baj lyányom, ha nem tudod leütni, le kell lőni! – mondta erre az öregember, nyilván azért, hogy oldja a zavart, amit egy váratlan, akaratlanul hangosra sikeredett szellentés okozott. Én nem bírtam, hangosan elnevettem magam. Próbáltam abbahagyni, de még percek múlva is kínzott a röhögés, alattomosan, belülről fel-feltörve, s mivel ez már kezdett kínossá válni, gondoltam, kibírom állva Debrecenig a folyosón.  

Minden úton megpróbált borhoz jutni, de az ápolónő megvesztegetése sem vezetett sikerre. Pedig ő nagyon szerette ezt az italt és utálta az orvosságot, semmiféle orvosságot sem tudott bevenni. Az egyik nap meglátogatta őt a kórházban legjobb barátja, akinek mint élete legnagyobb baját panaszolta el, hogy nem tud egy korty borhoz sem jutni, pedig attól egész biztos meggyógyulna. A jó barát megértve a panasz súlyát, minthogy ő maga sem vetette meg a szőlő jóleső nedvét, másnap a látogatási idő előtt megjelent a kórházban, kezében egy nagy orvosságos üveggel.

Elfeledkeztünk a rádióról. Mindenről. Ami nagyobb baj, Anna szüleiről is, akiket valami módon értesíteni kellene, de hogyan. Nem jár semmi. Telefonjuk nincs. A postára lehetne telefonálni, megkérni valakit, hogy vigye el az üzenetet, minden rendben, ne aggódjanak. Csakhogy normális napokon is fél nap egy telefon, ezek pedig nem normális napok, amikor senki nem utazik, mert nincs mivel, mindenki telefonálna. 

Anna nem kel, néz az ágyból, orra hegye, szemei látszanak a takaró alól, gondolja a férfi, figyeli a gatyában, atlétában sürgő, forgó házigazdát a nyitott ajtón át. Aztán szól, hogy nem volna-e kedvem visszafeküdni, ha már minden kinti házi feladatomat elvégeztem. Ezt mondja, ha a kinti házi feladataiddal végeztél. Ezt kérdezi mosolyogva, és azt jelenti, ha a kintiekkel végeztem, volna még benti feladat, tudok-e róla.  

Először láttam meztelen nőt, gondolja a férfi, az első nőmet először meztelenül. Szebb volt, mint a képzelet. A szem jobban érzi a formákat, mint a kéz, a kéz durván, elnagyolva közvetít az agynak, lemaradnak az ívek, a szépség, a lágyság. Előbb fent. Előbb Anna dobta le a felsőrészt, arcot, nyakat, hónaljat mosott, aztán magára kapta az inget, gondolja a férfi. Én ugyanabban a vízben, ugyanúgy. A lavór peremén megjelentek az első szappanhab fodrok. Aztán Anna guggolt a kislavór fölé, locsolta magát, mosogatta le a szappant, de az ing szárnyait olyan ügyesen igazította, hogy nem láttam sokat.

A lakás üres, bátyám nincs. Az asztalon vászonban kenyér, a polcon kisbödönben zsír. A sparhelt még langyos, rajta mosófazékban langyos víz, a szobai vaskályha lobog, mintha éppen most rakta volna meg valaki. De üzenet semmi. Nem üzengetünk, mit üzengessünk. Mindig tudtuk, a másik merre, mi felé, minek. Most nem. Másnap árulta el, tudta, hogy hazamegyünk, látott bennünket a városban csatangolni, miután a kollégisták hazaszállingóztak. Ha Anna nem indult időben, hová mehetne éjszakára?

A férfi ötven éve nem járta a várost. Októberben múlt ötven éve. Ma november ötödike, vasárnap van. Hideg. A fák, a bokrok, a táj porcukorral beszórva. A nap felhő nélkül a magasban, tombolva szikrázik ezen a fehéren. Sugaraival elmozdít a városszéli jegenyesor ágairól arasznyi zúzmaracsíkot, ami lefordulva végigrombolja az alatta fehérlő ágakat. Hófelhő örvénylik a törzs mellett az árokpartig. Nézi, ez a látvány megmaradt a városszélen. Az egyetlen. A hajdani faluszél, a Bánomi szőlőhegy helyén szürke lakótelep, ablakok és függönyök, apró erkélyek sora, kint felejtett muskátlis ládák, játszótér, szemétkonténerek négyesével.