Hagyaték 13.
A helyemen elővettem a jegyzeteimet, s újra nekiláttam magolni. Láttam kinn a fényeket, tudtam, hogy a szajoli állomáson robogunk át. Nem lepett meg a sebesség, hiszen a vonat IC járatként közlekedett, minden megszokottnak tűnt, az emberek nyugodtan nézelődtek, olvastak, aludtak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. A következő pillanatban kiment a világítás, amit harminc másodpercig tartó pokoli csörömpölés követett, amilyenhez foghatót soha nem hallottam. Vasak és épülettörmelékek zuhanása hallatszott mögülünk. A szerelvény erősen rázkódott, lehetett érezni, hogy szántja a földet, üti a talpfákat, majd nagyot, fémeset csattanva megállt. Csend lett.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 13.
Szajol
1994. december másodikának reggelén nagyon fáztam, amikor kimentem a gyarmati buszállomásra, hogy felszálljak a nyíregyházi buszra. Péntek volt, de vissza kellett utaznom Budapestre, mert az egyik tanárom az egyetemen szombat délelőtt tízre változtatta az időpontot pót zh-ra, és én már szerdán eljöttem Pestről, és erről, hogy mégse hétfőn írjuk, csütörtök délután értesített egyik évfolyamtársam telefonon, a kollégiumból. Fél tizenegyre értem Nyíregyházára. Ez az első évem az egyetemen, még a jogi karon, ahonnan aztán egy év múlva átmentem a bölcsészkarra, hogy a hobbimmal, a történelemmel és az irodalommal tudjak foglalkozni. Nem érdekelt a jog, de szülői nyomásra mégis elkezdtem. Épp a nyíregyházi buszállomás és a vasútállomás között lévő parkon cipekedtem át kajával, ruhával, s könyvekkel megtömött hátizsákommal, amikor eszembe jutott, hogy december 1-től megváltozott a vasúti menetrend. A legközelebbi gyors 14.55-kor indul Budapestre, addig csak egy személyvonat van, amit Ceglédnél beér ez a gyors. Úgy döntöttem, várok.
Közvetlenül a mozdonyhoz csatolt kocsiban ültem le. Ezúttal nem sajnáltam a pénzt az első osztályú kiegészítő jegyre, készülnöm kellett a pót zh-ra, nyugalomra volt szükségem ahhoz, hogy koncentrálni tudjak a római jogra. Nyíregyházán még nem volt zsúfoltság, az igazi tömeg, mint mindig, Debrecenben özönlött fel. A legtöbb diák ilyenkor utazott haza, péntek délután. Valahol Szolnok előtt ért rám a pisilés, kinn már sötét volt. Pontos időérzékemből tudtam, anélkül, hogy látnám elhaladni az ismerős alföldi tájat, hol járunk; 25-30 km volt még hátra a szolnoki Tisza hídig. Felálltam, megfordultam, mert menetiránnyal szemben ültem, és akkor megláttam a foglaltat jelző piros fényt a kocsi végén a WC fölött, úgyhogy a második kocsi végében tudtam csak elvégezni a dolgomat. Oda-vissza oldalazva haladtam, minden kocsi tele volt, bár nem jobban az ilyenkor megszokottnál. Visszafelé odaköszöntem egy ismerősnek, akivel egy évfolyamba jártunk, párhuzamos osztályokba a nyíregyházi kereskedelmiben. A barátnőjével ültek egymás mellett szorosan összesimulva, úgy emlékszem, a második kocsi elején. Látszott, hogy nagyon szeretik egymást, már a középiskolában elkezdtek együtt járni. Nem voltunk közeli ismerősök, de a megyei serdülő válogatott focicsapataiban többször játszottunk egymás ellen. Nem gondoltam, de hogyan is juthatott volna az eszembe, alig 19 évesen, hogy néhány perc múlva szörnyethalnak, és én is, ha abban a kocsiban ülök le, vagy nem érek vissza időben az első kocsiba.
A helyemen elővettem a jegyzeteimet, s újra nekiláttam magolni. Láttam kinn a fényeket, tudtam, hogy a szajoli állomáson robogunk át. Nem lepett meg a sebesség, hiszen a vonat IC járatként közlekedett, minden megszokottnak tűnt, az emberek nyugodtan nézelődtek, olvastak, aludtak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. A következő pillanatban kiment a világítás, amit harminc másodpercig tartó pokoli csörömpölés követett, amilyenhez foghatót soha nem hallottam. Vasak és épülettörmelékek zuhanása hallatszott mögülünk. A szerelvény erősen rázkódott, lehetett érezni, hogy szántja a földet, üti a talpfákat, majd nagyot, fémeset csattanva megállt. Csend lett.
– Mi történt? – kérdezte egy női hang a sötétben.
Senki sem válaszolt. Többen felpattantak, lehúzták az ablakokat, s néztek kifelé.
– Kisiklott? Kisiklott! – az egyik hang kérdezte, a másik válaszolt. Én is felálltam, de nem az ablakokhoz mentem, egy-egy ablaknál többen is álltak, hanem elindultam a kocsi végébe. Egy harminc év körüli férfi árnya volt előttem. Kinyitotta a vonatajtót, lassan leszállt, majd engem is lesegített. Dermedten álltunk meg egymás mellett.
– Hol vannak? – remegő kézzel mutattam a félhomályba. Az állomás lámpáinak fényében sűrű porfelhő kavargott.
– Leszakadtak – hangzott a válasz.
– Menjünk, itt biztos kell segíteni! – mondta a férfi, azzal a karomhoz ért, hogy jelezze, menjek mellette.
– Van mobilod?
– Nincs – válaszoltam.
– Akinek van mobilja, próbálja hívni a segélyszámokat! – kiáltott hátra.
Körülbelül százötven métert gyalogoltunk vissza. Megálltunk a romok előtt. Mínusz 15 fok volt, egész testemben remegtem, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől, amit a látvány okozott. A hangokra felriadtam, de akkor még nem fogtam fel, mi történt. A második kocsi, ami mögülünk kisiklott, borotvaként metszette ketté az állomást, és az eleje a mellette lévő kétszintes épületbe fúródott. Eloszlott a por, s a roncsok résein keresztül látható vált a vér, a végtagok, a testek. Rosszul lettem, elsápadtam, és sírni kezdtem. Arrébb álltam, és leültem egy félreeső sínpárnál. Próbáltam magam összeszedni, de nem ment, egyre erősebben zokogtam. Közben hallottam a kialakuló zűrzavart, sikolyokat, jajkiáltásokat. Számolni kezdtem.
– Egy, kettő, három, négy, öt…, hat…, hat siklott ki. Élek, míg ők meghaltak. – motyogtam imára kulcsolt kezekkel.
Valaki odaszaladt hozzám:
– Gyere! Még tíz-tizenöt perc is lehet, míg kiérnek a mentők és a tűzoltók! Próbáljunk segíteni! – az a harminc év körüli férfi volt, akivel együtt indultunk el. Látta, hogy rosszul vagyok, de nem érdekelte. A középső vagonokhoz vitt, ahol beálltunk a többi férfi közé segíteni. Sok sérült volt: vérző fejek, zúzódások; ők ki tudtak mászni. Még mindig sokan maradtak a kocsikban. Felmásztam az egyik félredőlt vagonra, és az ablakon keresztül húztam ki az embereket, három lányt, két fiút, egy idősebb nénit, egy tíz év körüli kisfiút és az anyukáját, lent többen nyújtották a kezüket. Megérkeztek az első tűzoltók és a mentők. Társammal az 
épülethez mentünk, ahol már sokan segédkeztek a romok eltakarításában a tűzoltók irányításával. Beálltunk közéjük.
épülethez mentünk, ahol már sokan segédkeztek a romok eltakarításában a tűzoltók irányításával. Beálltunk közéjük. Hat óra után egy tűzoltó megszólított, hogy menjek a holmimért, és szálljak fel a buszra, ami bevisz Szolnokra. Ő és a kollégái megfeszített erőkkel dolgoztak, lépésről-lépésre haladtak a törmelékkel fedett vagonban, lángvágóval, feszítővasakkal. Lábuk alatt billegett a tetőszerkezet. Az állomás épen maradt részén, a diszpécser irodánál már legalább tíz holtest feküdt letakarva. Nem engedték, hogy arra menjek, egy rendőr mutatta, hogy menjek körbe, és kérdezte, felhívtam-e már a hozzátartozóimat.
– Nem – válaszoltam meglepve, hogy eddig erre nem is gondoltam.
– Kérjen a parkolóban lévő kollégáktól telefont, és hívja őket! Honnan jönnek magáért?
– Budapestről vagy Fehérgyarmatról – válaszoltam.
– Hívja őket, és menjen a busszal! – utasított.
Így tettem. Csak az erősebb férfiak, és az orvostanhallgatók maradtak a kordonon belül a civilek közül. Megkerültem az állomásépületet, és elhaladtam a felgyűrődött második vagon mellett. Az egyik résen keresztül, amit óvatosan próbáltak tágítani a tűzoltók, megláttam valamit, amit az óta se tudok elfelejteni. Egy fiú és egy lány kezét, egymásba kulcsolva. Megálltam, de már éreztem is az erős karmozdulatot a derekamon.
– Menjen a kordonon kívülre! Azonnal! – egy tűzoltó arrébb taszított. Felgyorsítottam lépteimet. A parkolóban két félig megtelt busz állt, mentők, halottaskocsik, rendőrautók, katonai járművek, három tűzoltó kocsi és több hatósági személyautó. Útközben nem szóltam senkihez.
A bátyám jött értem autóval Budapestről, éjfélkor rakott ki a kollégiumnál. Kértem, hogy máskor beszéljünk a történtekről. Csendben vezetett, a rádiót sem kapcsolta be. Másnap, szombaton kimerülten feküdtem a kollégiumi szobában. Nem mentem zárthelyit írni. Egyedül voltam, a két szobatársam otthon töltötte a hétvégét. Este felöltöztem, és felmentem a tétényi kis kápolnához, ami pár száz méterre volt a kollégiumtól. – Miért? – csak ezt kérdeztem Istentől, ott fenn a dombon, annak a kápolnának a bejárati lépcsőjén ülve. – Miért? – két óra hosszán keresztül, körülbelül harminc másodpercenként mondtam ki. – Miért? Sokáig, nagyon sokáig nem tudtam elfogadni, hogy nincs miért. – Miért?
