Vannak ilyen fura dolgok, mint a magázódás, a színházi díszletfestő, a csizmadia vagy a házastársi hűség: van is, meg nincs is, csinálják is, nem is, értik is, nem is. De az biztos, hogy a látható közelmúltig ezek még valóságosan léteztek, és közmegegyezésesen ez nem is volt baj.

Zorkóczy Zenóbia 1971-ben született Székelyudvarhelyen, színész, előadóművész, publicista.

Létezik már a karanténirodalom fogalma? Mindent fölcímkéző korunkban hadd létezzen csak, és mivel minden olvasó pontosan érti, mire gondolok – elvégre az utóbbi években is ezen bolygón élt – a definiálgatást mellőzve beszélgessünk inkább arról, mire is jó ez nekünk.

Milyen volt Székelyföld a világjárvány idején, hogyan gondolkodnak egy kis faluban a pálinkafőzdébe betévedő fehérnépekről, a kaszát ragadó színészről, az egyéni előadóművészből hogyan lesz író – a hónap alkotójával, az első tárcakötetetével debütáló Zorkóczy Zenóbia színésznővel Juhász Kristóf beszélgetett.

Mikor Sándor másodszor megszületett, halandó ember volt, a fájdalom rokona, a halál vőlegénye, és mindenki Sanyinak szólította. Nem emlékezett rá, hogy Trónkerülő Dalfelhő volt. Az volt a dolga, hogy rettegjen, vágyakozzon, és közben ordítson, suttogjon, vagy énekeljen, mint minden gyermek, asszony, férfi és öreg.

„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

Az új farsang beköszöntött,
Vígan lakjuk a Vízöntőt,
Dalra, táncra, maskarára
Legyél készen hamarjába,
Kiszabták a farsang hosszát,
Hamvazóra látod rosszát,
Mulassunk hát húshagyóig,
Míg farsangunk ki nem űzik.

Egyedülálló képesség kell ahhoz, hogy valaki ilyen merészen váltogassa a műfajokat, hiba nélkül, hiszen az írások eseményhorizontja nem tűnik el a homályban, a szürreális témák ellenére jól kivehető.

Az közismert, hogy a Druzsba csillagkép öt csillagból áll. Ez a fogantyúja, ez a benzintartály, s az a három pedig maga a fűrész, a penge…

A hét verseskötettel és egy regénnyel is rendelkező József Attila- és Babérkoszorú-díjas Szentmártoni János azért képes önmagát is „felmutatni”, mert hisz a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában s mindenekelőtt terápiás hatásában. De hisz abban is, hogy az irodalom idő- és térperspektívája határokon átívelő: az irodalmi múlt és jelen közötti átmenetet éppúgy érzékeli, mint azt, hogy egyszer talán újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom.

Csornyij Dávid A jelzőlámpák diktatúrája című debütkötete vékonysága ellenére alaposan húzni fogja minden fölkészületlen olvasó zsebét, hisz a kivétel nélkül a létezés sötét oldalán bolyongó, komor, kétségbeesett, tragikus szabadversek mentális hatása körülbelül félúton sötétlik Cioran és Sade márki könyörtelen világa között.

Kis Petronella Műfajok szimfóniája című, könyv- és színházi kritikákat tartalmazó kötete nem pusztán válogatás egy tehetséges, fiatal kritikus (az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Kritikaműhelyének tagja – e műhely mint szellemi bölcső fontosságát bevezetőjében a szerző is hangsúlyozza) írásaiból, hanem háromszólamú konceptuális íve van: a történelem ellenállhatatlan sodrása, a halál misztériuma, illetve a minden tárgyalt műből (vagy körüle) fölhangzó zene habarcsa.

Kortárs verses-zenés pódiumműsor az Irodalmi Jelen Trianon-emlékszámából élőben és online közvetítéssel is.
Terítéken: a jelenkori magyar irodalom legizgalmasabb szerzői és fiatal alkotói. Ötállomásos turné öt különböző színházi produkcióval Győrön, Szegeden, Miskolcon, Szolnokon és Székesfehérváron.
Közreműködnek: Tallián Mariann és Lázár Balázs

Kimondva-kimondatlanul a film ma minden művészetek császára, legalábbis az anyagi siker, a hírnév és a tömegekre hatás lehetőségét tekintve. Annak ellenére, hogy a legfiatalabb művészeti ágazat, teljesen meghatározza napjaink arculatát. Az emberiség nagyja hétköznapi beszélgetéseiben filmekből idéz – többnyire nem tudva, hogy a filmek pedig könyvekre épülnek.

Ki ismeri az aranyhajú gyermekek meséjét, ezt a szerelemről, ármányról, és föltámadásról szóló tündérmesét? Talán nincs is olyan, egész csekélyke írástudással és műveltséggel bíró magyar ember, akinek legalább gyermekkorából ne rémlene a történet, ha máshonnan nem, hát a Magyar Népmesék remek sorozatából.