Irodalmi Jelen

Nyikolaj Vasziljevics GOGOL: VÍJ – Boszorkányság egy gyikanykai tanyán, 5. – befejező - rész

2010. augusztus. 21. - 21:25

Tetőtől-talpig fekete föld borította. Földdel borított karjai és lábai izmos, inas gyökerekhez hasonlítottak, nehéz volt a járása és minden pillanatban megbotlott. Hosszú szempillái leértek a földig. Choma elszörnyűködve látta, hogy vasból van az arca. Hóna alatt megfogták és megálltak vele egyenest ott, ahol Choma állott a varázskör közepén. (A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL

VÍJ

Ötödik, befejező rész

Háttal neki támaszkodott a falnak, mozdulatlanul meredt szemmel bámult a belépő kozákokra, támogatni kellett, hogy kijöjjön a templomból és egész úton a hóna alatt fogták. Mikor megérkeztek az őri lakba, magához tért és azt kérte, hogy adjanak neki egy meszely pálinkát. Felhajtotta, végigsimított tenyerével a haján és így szólt: Sok a rondaság mindenütt a világon és olyan szörnyűségek esnek meg, hogy… de szavait nem fejezte be a filozófus, csak ijedten emelte fel a kezét.
Mikor szavait meghallották azok, aki fölött mindenki uraskodott és azt hitte, hogy szabad neki parancsolgatnia, hogy seperje ki az istállót vagy hordjon be vizet, még ez a szegény gyerek is eltátotta a száját.

Ebben a pillanatban egy menyecske ment arra, még nem éppen idős menyecske, testéhez feszülő ing volt rajta, ami elárulta kemény és kerek tagjait, nagyon kikapós nőszemély, aki mindig talált valamit, amit a főkötőjén igazgasson, hol egy szalagot, hol virágot vagy éppen színes papírdarabot, ha egyéb nem esett a keze ügyébe.
Adjon Isten jó napot, koma, – szólott, amikor a filozófust megpillantotta. – Ejnye, ejnye, hát téged mi ért? – kiáltotta hirtelen és a kezét tördelte.
Ugyan micsoda? Ostoba fehércselédje.
Szent Isten, hiszen egészen megszürkült a hajad.
Az ám, igazat beszél, – kiáltotta Szpirid és ijedten bámult a filozófusra. – Bizony
úgy megőszültél, mint a mi öreg Javduch bátyánk.
Mikor ezt a filozófus meghallotta, nyílegyenest beszaladt a konyhába, ahol légytől piszkolt háromszegletű kis tükördarabot látott a falon, ami elé nefelejcs, szegfű, sőt egész koszorú margaréta volt akasztva, annak a jeléül, hogy a tükör előtt cifrálkodik rendszerint a kikapós menyecske. A deák elszörnyűködve látta, hogy az asszony igazat mondott, fejének fél oldalán megőszült a haja.

Brut Choma lehorgasztotta fejét és elgondolkozott. Elmegyek az urasághoz, szólott végül. Mindent elmondok neki, kimondom, hogy én többet nem imádkozom. Vitessen engem mente vissza Kievbe.
E gondolatokba merülve megindult az úrilak ajtaja felé.
A kapitány szinte mozdulatlanul ült a szobájába, az arcáról lerítt egész reménytelen bánata, amit Choma már elébb is meglátott rajta, csak az orcája most már sokkal jobban beesett volt. Meglátszott rajta, hogy naphosszat alig evett egy falatot és úgyszólván alig nyúlt az ételhez. Borzasztó fehér arca szinte úgy látszott, mintha kővé merevedett volna.
Adjon Isten, te szegény ember! – szólalt meg elsőnek, mikor meglátta Chomát, aki
süvegével a kezében megállott az ajtóban. – Hát hogyan vagy öcsém? Jól megy-e minden?
Pompásan megy mondhatom! Mert olyan ördöngösség van itten, hogy az ember
legszívesebben kapná a kalapját és azt nézné csak futtában, merre tágasabb.
Ejnye, na, aztán miért?
Hát uram a maga kedves leánya… józan emberi érzelem szerint igaz ugyan, hogy
úri családból való, hiszen azt senki sem vitatja, de megbocsásson, bár Isten nyugvást adna a lelkének…
Hát mi baj van a leányommal?
Az bizony összeszűrte a levet a sátánnal, és olyan szörnyű dolgokat követ el, hogy
nincs az az imádság, ami ez ellen segítene.
Csak imádkozz, csak imádkozz, tudta ő szegény jól, miért hivatott téged, attól félt
szegény galambocskám, hogy elkárhozik a lelke és a te imádságoddal akarta elázni magából a gonosz lehelletét.
Tied a hatalom, uram, de Istenemre mondom, én nem bírom tovább.
Csak imádkozz, csak imádkozz, – kérlelte tovább a deákot rábeszélő hangján a kapitány, – már úgyis csak ez az egy éjszaka van hátra, keresztényi cselekedetet végzel és én gazdagon megjutalmazlak.
Akármilyen nagy is az a jutalom… tégy amit akarsz, uram, de én nem imádkozom tovább, – szólt elszánt hangon a deák.
Ide hallgass te filozófus, – szólt a kapitány és a hangja keményen és fenyegetőn csengett, – nem szeretem én az ilyen dolgokat. Az ilyesmit megteheted az Akadémián, de nálam ne próbálkozz vele, mert én egész másképp veretek rád, mint a rektor. Tudod-e, mit jelent az, ha kemény bőrszíjjal vernek meg?
Hogyne tudnám! – szólt a filozófus és a hangja elhalkult. – Tudja azt mindenki, hogy mit jelent, ha meg nem igen számolják a verést, akkor bizony szinte elviselhetetlen.
De azt nem tudod te se, hogy az én legényeim hogyan vernek meg valakit? – folytatta fenyegető hangon a kapitány, közben felállott, az arcán parancsoló rosszindulatú kifejezés ömlött végig. Egész féktelen természete kitört belőle, amit a nagy bánat csak kis időre tudott lebírni.
Nálam előbb megverik az embert, aztán pálinkával megöntözik, aztán megint megverik. Erigy csak erigy és végezd el a dolgodat. Ha nem teszed meg, akkor ez életen többé lábadra nem állsz, ha pedig megeszed, adok neked ezer aranyat.

Fene gyerek ez, – gondolta magában a deák, mikor kiment az uraság szobájából. – Nem jó vele egy tálból cseresznyét enni. De megállj barátocskám én olyan gyorsan szedem most a lábamat, hogy nincs az a kutyád, amelyik a nyomomba érne.
És Choma elhatározta, hogy innét mindenesetre odább áll. Csak az ebédutánt várta, amikor az egész cselédség régi szokása szerint leheveredik a csűrbe a széna delején, eltátja a száját és akkora hortyogást rendez, hogy ilyenkor az udvarházat valóságos gyárnak nézné az ember.
Végre elkövetkezett ez az óra is. Még az öreg Javduchnak is leereszkedtek a szemei és kifeküdt a napra. Nagy remegéssel és félelemmel kiosont a filozófus az udvarház kertjébe, ahonnan úgy vélte kényelmesebb és bátorságosabb kiosonni a szabadba. Ez a kert, mint amilyenek ezek a kertek lenni szoktak, borzasztóan elvadult és így rendkívül alkalmas volt minden titokzatos vállalkozásra. Akik a gazdaságba jártak azok tapostak csak rajta egyetlen keskeny ösvényt. Az egész kertet egyébként sűrűn benőtte a sok elvadult meggyfa és bodzafa, amik magasra teregették a nap felé fehér virágtányérjukat. A komló mintegy hálóval borította el a fáknak és bokroknak ez egész tarka társaságát, tetőt épített föléjük, amely kinyúlt a sövénykerítésre is, onnan lekapaszkodott tekergő kígyók gyanánt a rétre, ahol indái között kék harangvirág nyílott. A sövény mögött, amely a kert alját elzárta, valóságos erdeje terült el a pusztai fűnek, amibe úgy látszik senki se kívánkozott belemerészkedni. Még a kasza is darabokra tört volna, hogyha élével ezt a vastag fás fűszárt érte volna.
Mikor a filozófus átmászott a kerítésen, akkor félelmében a szíve úgy dobogott, hogy maga is megrémült tőle. Úgy érezte, mintha hosszú kaftánjának a széle odaragadt volna a földhöz, mintha valaki odaszegezte volna. Mikor már túl volt a kerítésen, hirtelen mintha fülsiketítő süvöltéssel zúdulnának feléje a szavak: Hova, hova?

A filozófus abban a szempillantásban eltűnt a pusztai fű között és szaladni kezdett, közben folytonosan megbotlott a gyökerekben és beletiport a vakondtúrásokba. Látta, hogyha kiér a pusztai fű közül, akkor végig kell szaladni egy mezőn, ami mögül sűrű tüskebokor tömege sötétlett föléje. Úgy érezte, hogy ott biztonságban lesz, s hogyha azon túl lesz, akkor úgy érezte, egyenes út vezeti őt Kievbe. Gyorsan végigjutott a nyílt mezőn és bent volt a tövises sűrűben. Amíg ezen keresztül vergődött, minden lépésénél tenyérnyi foltokat szakított ki kabátjából a sok tüske. Így ért egy kis szakadékhoz. A szakadék mélyén fűzfa terítette szét az ágait, amelyek helyenkint egészen a földig értek. A tövében kis forrás csillogott, mint az ezüst. A filozófus mindenekelőtt leheveredett a földre és elkezdett inni, mert elviselhetetlen szomjúság gyötörte.
De jó ez a víz, – szólalt meg magába és megtörölte az ajkait Itt legalább megpihen egy kissé az ember!
Nem, inkább fussunk tovább, mert még utol találnak érni!
Közvetlenül a füle mellett hangzottak el e szavak, megfordult, hát ki áll előtte, az öreg
Javduch.
Ejnye, az apádat, – gondolta magában a filozófus, de szívesen elkapnálak a lábadnál fogva, de szívesen rámásznék az utálatos pofádra, megmarkolásznám minden tagodat, de szívesen elvernélek egy tölgyfahusánggal.
Egészen fölösleges volt ilyen nagy kerülőt tenned, – folytatta Javduch. – Sokkal okosabb lett volna, ha azon az úton jössz, amelyiken én jöttem, egyenesen ki a lóistálló előtt. Igen, aztán meg kár is ezért a kabátért. Nagyon jó posztóból van szabva. Mit fizettél méterjéért? Különben már éppen elég volt a sétafikálásából, itt az ideje, hogy hazamenjünk.
A filozófus megvakarta a füle tövét és szomorúan ballagott az öreg kozák mögött.
Na, most elhúzza az uraság az én nótámat alaposan, – gondolta magában. – De különben, bános is én, mitől félek tulajdonképpen? Nem vagyok-e magam is kozák? Nem imádkoztam két hosszú éjszaka? Isten majd megsegít a harmadikon is. Ez az átkozott boszorkány sok rossz fát tehetett a tűzre, a pokolbéli hatalom ezért fogja annyira a pártját.

Ilyen gondolatokkal értek be a házba. Ezek a gondolatok föl is bátorították. Megkérte Dorózst aki jó lábon állott a kulcsárral és ezért néha, néha a boros pincébe is betehette a lábát, s mikor fölhozta, mind a ketten odaültek az egyik csűrnek kiugró teteje alá, mindegyik alaposan felöntött a garatra, úgy, hogy a filozófus hirtelen fölugrott és elrikkantotta magát: Muzsikust, ide, hívjatok nekem muzsikust!
Anélkül, hogy megvárta volna a muzsikusokat, az udvar közepén simára taposott helyen elkezdte járni a kozák-táncot és olyan sokáig járta, amíg eljött az ideje annak, hogy az emberek munkára menjenek és az udvari cselédség, mint ahogy az ilyen esetekben szokás, körülvette, nézte, nézte, végül nagyot köpött és odább állott, mondván, ennek se elég a táncból.
Végre a filozófus fáradtan elvágódódott, egy-álltó helyében elaludt, csak egy jó veder hideg vízzel lehetett a vacsorához felkelteni. Vacsora közben egyre arról beszélt, hogy ő micsoda kozák és nincs olyasmi a világon, amitől ő félne.
Itt az idő, – szólt rá Javduch, – induljunk.
Ördög égesse meg a nyelvedet a szádban átkozott disznaja, – gondolta magában a filozófus, fölkelt és így szólt: hát menjünk.
Útközben a filozófus szakadatlanul jobbra-balra nézegetett és csak foghegyről váltott néhány szót a kísérőjével. De Javduch hallgatott, még Dorozs is szűken eregette a szót. Pokoli éjszaka volt, a távolban falkaszámra ordítottak a farkasok, még a kutyák ugatása is förtelmesen hangzott.
Mintha valami más üvöltene ott, nem is farkas – szólt Dorozs – Javduch hallgatott, a filozófus nem tudta mit válaszoljon.
Odaértek a templomhoz és beléptek a düledező facsarnokba, amely arról tanúskodott, milyen keveset törődik ez épület tulajdonosa lelkével és Istenével. Javduch és Dorozs ma is eltávozott és a filozófus egyedül maradt. Minden változatlan volt, a templom belsejének ugyanaz a jó ismert fenyegető képe. A filozófus egy pillanatra megállott, a templom közepén még mindig mozdulatlanul állott a szörnyű boszorkány koporsója.

Nem, egyáltalán nem félek, Isten engem úgy segéljen, hogy nem félek, mondogatta és úgy mint az előbbi éjszakán most is bűvös kört vont maga köré. Aztán emlékezetébe idézte minden ördögűző imáját. Körülötte szörnyű volt a csend, remegett a gyertya lángja és megvilágította az egész templomot. A filozófus egyet lapozott, aztán még egyet és hirtelen észrevette, hogy egyáltalában nem azt olvassa, ami a könyvben áll, nagy rémületében keresztet vetett és énekelni kezdett. Az ének egy kicsit felbátorította, tovább olvasott és egyik lapot a másik után forgatta. Hirtelen a halálos csönd közepette roppant recsegéssel elpattant az érckoporsó födele és kiszállt belőle a halott. Még szörnyűbb volt ránézni, mint az elmúlt két éjszakán. Borzasztóan vacogtak a fogai, görcsösen rángatózott a szája és vad vonítással szórta maga köré az átkot. A templomban nagy forgószél kerekedett, a szentképek lezuhantak a földre, nagy csördüléssel repültek a földre az ablak üvegei. Az ajtót kiemelték a sarkából és kísérteties szörnyetegek zúdultak be számlálhatatlan tömegben Isten házába, szárnyuk szörnyű csapkodása és kapargó körmük zaja betöltötte az egész templomot. Minden röpködött és szállt a levegőben és mindenütt kereste a filozófust.
A deák egy csapásra egészen kijózanodott. Keresztet vetett és össze-vissza dadogta az imákat. E pillanatban érezte, hogy a gonosz körülötte repked é szinte érintette szárnyának hegyével és undoríró farkával. Nem volt bátorsága, hogy oda nézzen, csak annyit látott, hogy a falat valami szörnyű óriási szörnyeteg borította, mely úgy állott, amelyet olyan sűrű szőr borított, mint az erdő. Hajzata hálóján keresztül titokzatosan pislogott ki két szeme, amelynek a pillái fel voltak vonva. Fölötte a levegőben óriási hólyag képében lebegett valami, amelynek a közepéből rákollók és skorpió fullánkok ezrei állottak ki. Nagy hantokban lógott róla a fekete föld. Valamennyien a filozófust lesték, keresték, de nem látták, mert titokzatos és bűvös körvonala megvédte őt.
Hozzátok ide Víjt, hozzátok ide Víjt, – kondult meg a halott hangja!
S hirtelen síri csend borult a templomra. A távolból farkas vonítás hallatszott, egyszerre csak nehéz léptek dördültek meg és visszhangot vertek a templomban. A filozófus odasandított és látta, hogy egy izmos, alacsony, kecskelábú valamit vezetnek be. Tetőtől-talpig fekete föld borította. Földdel borított karjai és lábai izmos, inas gyökerekhez hasonlítottak, nehéz volt a járása és minden pillanatban megbotlott. Hosszú szempillái leértek a földig. Choma elszörnyűködve látta, hogy vasból van az arca. Hóna alatt megfogták és megálltak vele egyenest ott, ahol Choma állott a varázskör közepén.
Emeljétek fel a szempilláimat, nem látok semmit – szólt földalatti hangon Víj, és az egész csoport oda rohant, hogy felemelje a szempilláit.
Ne nézz oda, – súgta egy belső hang a deáknak. De ő nem bírta megállni és oda nézett.
Ott van, – kiáltotta Víj és rászegezte vasujját. – És valahányan voltak mind nekirontott a deáknak! Élettelenül zuhant a padlóra és rémültében menten kiadta a lelkét.

Kakas kukorékolt, most már másodszor, az első kukorékolást nem hallották meg a kísértetek, ijedten és nyakra-főre rohantak, iramodtak az ajtó és az ablakok felé, hogy minél gyorsabban elillanjanak. De hiába, késő volt már, így hát ott maradtak, ott lógtak az ajtókon és az ablakokon. Mikor a pap belépett a templomba, majdnem földbe gyökeredzett a lába, amikor meglátta, hogy így megszentségtelenítették Isten szentélyét és nem merte ezen a helyen elmondani a halotti misét. Így hát a szörnyetegek mindörökre ott maradtak a templom ablakán és ajtaján. Magát, Istennek az elhagyott házát nemsokára elborította az erdő, belenőtt a fagyökér és fölburjánzott benne a pusztai fák és a bogáncs és senki többé az utat, amely odavezet, meg nem találhatja.
Mikor az események híre Kievbe eljutott és Chaljava teológus meghallotta, hogy bajtársát, a szegény filozófust, minő sors érte, egy egész óra hosszat gondolkodóba esett. Időközben nagy változás történt az életében. A szerencse rámosolygott. Mikor befejezte az iskoláit, őt nevezték ki a legmagasabb harangtoronyba harangozónak és ettől a naptól kezdve minden áldott nap beütötte az orrát, mert az a főlépcső, ami a toronyba vezetett, rendkívül ostobán volt megépítve.
Hallottad, hogy micsoda sors érte a szegény Chomát, – kérdezte tőle Gorobecz Tiberius, aki időközben már filozófus lett és akkor növesztette első bajuszát.
Isten rendelése volt, – felelte Chaljava a harangozó, – menjünk a korcsmába és igyunk egyet a lelke üdvösségére.
Az ifjú filozófus, aki az első lelkesedés tüzével élvezte újonnan szerzett nagydeáki jogait, úgy hogy a bő bugyogója, a kaftánja meg a süvege is messziről illatozott a dohánytól meg a pálinkától, rögtön beleegyezett.
Derék egy fiú volt az a Choma, – mondá a harangozó, amikor a sárga korcsmáros a harmadik kancsó bort tette elébök. – Derék legény volt és igazán hasztalan kellett neki semmiért elpusztulni a világból.
De én tudom, miért kellett neki elpusztulnia; csak azért, mert erőt vett rajta a félelem, ha nem félt volna, nem lett volna a boszorkánynak ereje fölötte. Az embernek nem kell egyebet tennie, mint keresztet vessen és köpjön a boszorka farkára, akkor nem tud csinálni semmit. Ezt én egész biztosan tudom, hiszen itt Kievben is azok az asszonyok, akik kint ülnek a vásáron, valamennyien boszorkányok.
A harangozó szótlanul bólintott egyet, jeléül annak, hogy osztja a barátja nézetét, de mikor észrevette, hogy a nyelve már olyan nehezen forog, hogy egy szót se tud kinyögni, óvatosan fölállott és jobbra-balra dülöngve kiment, hogy kint a steppe hozzáférhetetlen helyen elbújjon. De régi jó szokásához híven nem feledkezett meg arról, hogy elvigye magával azt az öreg talpbőrt, ami éppen mellette feküdt a padon.