Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költő (1901–1968) 1961-ben járt Balatonfüreden Szabó György író társaságában. Látta a híres indiai költő, Rabindranath Tagore emlékfáját és olvasta verseit. Tagoréhoz hasonlóan ő is a füredi szívkórházban gyógyíttatta szívét.

 

A Quasimodo-verspályázat ötlete Franco Cajani milanói költő és művészettörténész fejéből pattant ki, aki 1992 tavaszán megkereste Balatonfüred akkori polgármesterét. Cajani már az első találkozón kész pályázati anyaggal fogadta a város vezetőit. A költőverseny kiírása a kezdetek óta változatlan, bármely országban élő magyar költő pályázhat két magyar nyelvű, addig sehol sem publikált verssel. A beérkezett pályaművek közül minden évben a legjobb 12 verset olasz nyelvre is lefordítják. A pályázaton első díjas költemény elnyeri az Emlékdíjat, valamint 400 000 Ft összegű ösztöndíjat.A pályaműveket minden évben egy héttagú zsűri bírálja el, amelynek két olasz és öt magyar tagja van.
A díjkiosztót a 2008. szeptember 6-án rendezendő nemzetközi költőtalálkozó keretében, az este 6 órakor kezdődő gálaesten – a zsűri jelenlétében – tartották meg.
Balatonfüred Város Önkor­mány­zata 16. alkalommal hir­det­te meg verspályázatát a Salvatore Quasimodo Emlék­díj elnye­ré­sére. Lapunkon olvashatja az idei díjazottak nevét és költeményeit.

 

 

 

Az idei díjazottak:

Emlékdíjas: Tóth Krisztina        
Különdíjas: Barna T. Attila        

Oklevélben részesül:

Tóth Erzsébet   
Oláh András   
Pósa Zoltán   
Végh Attila   
Szeder Katalin
Sztanó László   
Marno János
J. Kovács Iván
Kálnay Adél
Beck Tamás
   

 

 

Tóth Krisztina

A világ minden országa

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa
a világ minden országába utazhat.

A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
de már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnüce belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.
 

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni,
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.

 

 

Barna T. Attila

Lehajtott fejjel ült tovább
            

Nagy Gáspár emlékére

A félhomályos, üres kórházfolyosó
végében ült, a kávéautomata
mellett, kissé előrehajolva.
A földre bámult.
Csak akkor
pillantott föl, mikor odaértem
elé s ráköszöntem –
az arcán
öröm és meglepetés,
utóbbi
fehér köpenyem láttán,
nem tudta,
én is ott dolgozom.
Régen találkoztunk, utoljára
talán valamelyik
szerkesztőségben.
Nem beszélt
bajáról. Valami
papírért jött be csak.
Pár szó után elköszöntünk.
Hívtam a liftet. Mikor az
ajtó összezárult, intettünk
egymásnak. Mosolygott. Még
láttam, feje mellére
bukik újra,
válla meggörnyed.
Várt. Kint, az ablakon túl
kemény decembersötét.

 

 

Tóth Erzsébet   

Katyn földjén

Nézd, virágok nőnek itt is, a fák hűvösében.
Pici kéket, sárgát kaptak a színek angyalától,
Tudják, ennyivel kell gazdálkodniuk.
Édes gombán, párolgó avaron csigák lakomáznak,

Míg szét nem roppantja őket vaddisznó, emberi láb,
Ki nem szippantja őket házukból egy éhes rigó.
Ennyi az élet, tudnod kell, noha ember vagy,
A föld megsüllyedhet alattad bármely pillanatban.

Itt, hol a föld lengyel tisztek vérével keveredett,
Arcukat, szemük fényét, utolsó följegyzéseiket író,
Simogatásról álmodó kezüket adták a földnek,
Tekintetük nem hitte el, hogy velük ez megtörténhet.

Nem szökhet el, aki Lengyelországnak tett esküt.
Hallották a feleségek, az anyák, a gyermekek.
Hallották húsz, harminc, ötven éven át.
És bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek – szólt az ima.

Imádság szavára dörrentek a tarkón lövések.
Odabuktak a gödörbe, társaik mellé,
Egymásra dobált, még meleg férfitetemek vártak,
Utolsó nyöszörgő szájak: Jaj, Istenem, édesanyám.

Csuklóra tekert rózsafüzérek.
Mennyi föld kell eltakarni huszonötezer halottat?
Nem volt gyertya, virág, imádság fölöttük,
A mécses a távoli kedvesek szemében égett,

Végtelen imádság lett az életük.
Csöndmérgezte hónapok, évek, elszáradt remény.
A halált ők nem élték meg, a halál nem része az
Életnek. A gyalázat is az élőkre várt, a szégyen, élni tovább.

És jő a béke, a hazugságot hazugságra halmozó.
A tömeggyilkosnak nincs arca, hogy felelhetne.
A föld nem válogat. Új virágot növeszt bűnösök
És ártatlanok vére. Az óra örökre lengyel időt mutat.
 

 

 

Oláh András   

Születésnapi dohogás

Negyvennyolc éves múltam épp,
kínnal írt vers ez – hordalék –,
    amit
    avítt

sorokba szedve szór felém
– korrodált életem delén –
    egy kóc-
    bohóc.

Negyvennyolc évem füstbe ment,
lelkem csupasz lett, annyi szent,
    és rest
    a test.

Hamis hunyor az Úr szemén,
rossz bőrben van itt hit, remény:
    túlnő
    a gőg.

Versenyt fut vélem az idő,
megcsalt múltam lyukas cipő
    – kevés
    a rés:

mint kötél – lóg a nyakamon –,
nem tudok rajta s magamon
    lazí-
    tani.

Igazam mit se változott.
Próbára tesz az átkozott
    alom-
    vadon.

Hetero vagyok – s nem menő,
toleranciát szenvedő
    kajla
    fajta.

Gyilkolnak üres szavakkal.
és már semmi se marasztal.
    Cudar
    ugar

növi be bolond lelkemet,
ha eltemet, ki eltemet.
    Szerény
    erény:

félelem s Isten nem gyötör,
magába gyűr egy vak gödör,
    s lapít
    a hit…

 

 

Pósa Zoltán   

A fehér bohóc halála

        Pierrot utolsó monológja

Múlt és jövő
Metszéspontján
Végtelenre nyújtott
És soha jelenként
Nem észlelt pillanat
Örvényében élünk

A halál kezdete
Ama öröklétnek
Melyben múltat jövőt
Legyőz örök jelen
Leállított folyam
Maga a végtelen

Végigjátszottam közepes iramban
Majd minden jelenést kettőzött alakban
Szeretném most végre arcomra formálni
Szerepeimet és nem csak idomulni
De egyre halványabb ez a késztetés is.
Tűrhető alakban színpadra vajúdom
Amit egykor talán reám írt valaki
Ártatlanságommal együtt elvesztettem
Pályám delelőjén s nem leltem föl újra

Köszönts legalább te
Biztos révnek vált vég-kikötő
Fanfárok nélkül csöndben
Még mielőtt megszólalnak
A finálét jelző gongok
És fölállnának mögém a társak
A tapsrendhez, ami után már
Nem vár rám többé új premier

Keresztre feszült kocsik az úton
Menekülők, kik maguk elől
Futnak az éjbe a gyorsasággal
Vélik legyűrni most a halált és később újra, meg újra
Fölékerekedni a harcban
Melyben csak ideig-óráig győzhetsz
Előbb, vagy utóbb rádtör a végső nagy vereség

Közeledj hozzám legalább álmomban
Kertemen inneni hársfasétány
Emberen túli ősi tiszta táj
Nyárvégi tengerpart, örökéltű magány
Rámzuhan a magas égbolt
Tó tükrét és mennyek ívét összekötő naparanyhíd
Tovatűnt a nyárral együtt vagy talán sohsem volt
Pedig várom és vágyom a békét
Isten nyugalmát, békéjét hozza reám
A siető surranó földi halál
Napról napra közelít hozzám szorongva várom
Hogy új örök éltem birodalmának
Kapujában kopogjon majd velem együtt
Evilági létem utolsó csónakosa
Ki átevez velem Charon ladikján a másik világba
Ahol már most is les reám a végső védelmező
És biztonságot adó kikötő

Kör alakú völgyek zárnak
Össze rájuk szabott hegyet
Holt tavat rejt bércek öble
Fagyos vízben falu kékül
Jégpokollá terebélyül
Látogatják kísértetek
Előlük a havasokba rejtőzhetek
Szent bérc csúcsán
Nem lel rám
A sátán ökle
Isten elhív
Mindörökre

 

 

Végh Attila   

Múzsák halála

    Nem hiszem, hogy az emlékezet bírja tovább,
    és tudom, hogy nem is a hit,
    a tudásról pedig csak emlékeink vannak.

Nem hiszem, hogy az emlékezet bírja tovább,
pattog a kő a hűlő éjszakában,
maguk elé merednek a szirtek,
minden, ami fennállt, szakadékba hull,
elmerül puhán az ég alatt,
utána gondolsz az elsüllyedt napnak,
de képekbe menekülni késő,
vádol, gyűlöl, kérlel a vadon,
innen nincs hová, ne menj tovább,
csak hallgasd a legutolsó mítoszt:
tölgyavar ropog, égő szemed előtt,
szenilis múzsák vonulnak át a tájon,
leroskadnak a szent ligetben,
ledőlnek sárgán az itatós füvek közé,
elalszanak, reggelre széttépik őket a kutyák,
de szívüket meghagyják, nem tudni miért,
véres múzsaszívek a csontok kazlaiban,
érthetetlen, miért nem kellett a dögöknek,
pedig koponyájukat is lerágták,
ordas szőrükre hajcsomók tapadtak,
csarnokvíz csorgott pofájukon,
majd megtértek ólaikba, mint a hajnali csillagok,
senki nem érti, minek maradtak szívek,
az öreg hajléktalan mégsem mondja csodának,
aki nejlonsátorba lakik a liget szélén,
és aki az egészet elmeséli a hajnali
szürkületben állongó rendőröknek,
csak széttárja kezét, nem tudom, nem tudom,
mit kerestek ezek a nők a sápadt, szent fák között,
de érzem, hogy nem kalandvágy hozta őket,
és tudom, hogy nem is a hit,
valamit motyog még az öreg, de
múzsaemlékezet óta nincsenek rá szavak,
hogy továbbírjam, amit a vén csont megértett,
hogy a világ végén beszélni kezdjek,
és ide már hiába jönnek a nyombiztosítók,
mert nincsenek tények, csak összetúrt sár van,
az otthontalan remegő ujjakkal
cigit vesz elő, füstölni kezd a
borzalom és a végső csönd között,
a zavart tisztáson nyomozók futkosnak
telefonnal, rendőrautók gyűrűjében,
koffein szimatol koszorúereikben,
a tapasztalat nem tanul meg látni,
a tudásról pedig csak emlékeink vannak,
kéken-vörösen villog az erdő.
 

 

 

Szeder Katalin

Egészhangok a néhai Kossuth hídon

Vagy mégis te vagy a hülye,
amiért itt a régi mód
facsargatod a rádiót,
s nem távkapcsolód nyaggatod?

Idejutottál. Messzire.
Bűzlesz, harmadnapos halott.
Negyvennégy és negyvennyolc után
más is vetett ötvenhatot.

A tizedesvessző se szám.
Nulla tized, nullább egész.
Nyúzvéti nulla heherész
a semmi pudvás kupacán.

Középütt kezdett híd, ma már
nem kopácsol rajt’ senki sem.
Örvényt fakaszt a volt vizen,
De partot itt sem, ott sem ér –

 

Sztanó László   

Az út emléke

Az egykori fennsíkot homály borítja,
alig emlékszem a levegő csípős ízére,
a mélyzöld rétekre, a kristályvizű,
mosolygó tengerszemekre: mindezt falánk
köd emészti immár. De az út,
az út, mely odáig vezetett, ma is
tisztán áll előttem: a szakadék,
melynek peremén megcsúsztam nemegyszer,
a meredek kaptató, az izzasztó csapás,
a pihenés nélküli, tárt szemű éjszakák,
mikor a csillagok is megtagadtak.
Ez az út minden ködszitáláson átsugárzik,
oltalmazó, kitörölhetetlen emlék,
ahogy az lettem, ami voltam azután.

 

 

 

Marno János

Búcsúzóban

    „Leejtettem.
    Felejtettem.”
    (Metafizika – Isaac Newton emlékének)

Nárcisznál a Szellem, mely hol benne,
hol egy képmásában öltött testet,
vagy nyíltabban szólva: kétségbeesett,
s most visszavonulna. Neheztelésre
mégse gondoljon az ember, gondoljon
azonban újabb esélyre, melyben
a zuhanása értelmet nyerhet.
Egy szoborra, mely nem jelent több’ terhet,
ha helyét átszakítva már a nyelvén
termett; lemondóban a behatolás
kivételes öröméről, s felejtvén
palackját, mielőtt összeroppanna.
 

 

 

J. Kovács Iván

Akarattya – Szemesi
requiem

    – A Rákóczi-fától Latinovits két sírkövéig –
            Korzenszky Richárdnak

I. KYRIE – Jól szabott közöny
Egyik sem áll sugárban.
Állnak aszfalt-özönben
  füstben nem Bencés-dombon:
  gödrös rémült magányban.
Szemes és Akarattya…
Öböl-kék délután van
  meddőhányó a szívben
  a jól szabott közönyben,
Levegő sincs közöttük
  mert elszigetelt nyár van.

KYRIE – Szilfák. Szellem.
Könyörgés férgek ellen
  ahol felfordult bágyadt
tavasz ül az arcokon
  s a meztelen ős bazalt
mellé vernek csővázat.
Uram! Adj több honvágyat
  hogy megértsük mit akar
pusztult rönkben a rovar
  s a Magaspartra hogy nem jut
áldott borostyán-gyalogút.
Ömlik a szél még él a part
  itt úgy áll meg az este
  mint Bartók mély-zöld csöndje
  s felordít sín-harangon
  rianás-énekhangon.

  korál      KÉSŐ A SANCTUS SANCTUS
      KÉSŐ VALAHOGY-FÉLNI
      DALLAMOS SZÉP HALÁLNAK
      NINCS KEDVE FÖLDHÖZ ÉRNI
II. BENEDICTUS – Magaspart verő­fény­ben
Akarattya – ott szemben
  fényben és szerelemben.
Magaspart verőfényben
  nem éget sír-keményen.
De a tó Asztalfőjén
korhadás lesz a törvény
  s aki így törvényt mondhat:
gerincet sínre dobhat.

BENEDICTUS – Szomj vakít
  nem láthat el a vízig.
Sírok rönkök vajúdnak
  mint szép emlékhez illik
  de felkészül a részvét
  hogy fázzon mint a márvány.

Fejedelem! Fogy a hit
  sólymod keresi fészkét
  remegve billeg szárnyán
  már ő sem ismer téged.
A szárnya: két szivárvány
  minket kísér a sírig …

Szemét-vajúdó partunk
már omlik… keddre szerda
  a sineket is tépi
fákkal és gyerekekkel.
Betonkoloncot látunk
  hol tegnap még keresztfa.

  korál      KÉSŐ A SANCTUS SANCTUS
      KÉSŐ A KÉZ GAZDÁTLAN
      ÉS CSAK A FŰRÉSZ SÍRHAT
      ISTEN SEM – OTT A FÁKBAN

III. DIES IRAE – Amikor sebre öntik
Koccint a kerekekkel
a halál hetvenhatban
  s a Tihanyi-kút tükrén
amputált mellű Hold van.
Iszap-idegen lények
jönnek az áldott tóban
  és kárászok dolgoznak
angolnák lelki üdvén.

Acél acélon reccsen
  megalvadt hazug nyár van.
DIES IRAE – a csendben
  hol vidám pondrók jártak
  s átrémült löszfalakban
  rajzanak megfojtottak.
Az omláshoz egy légy kell
  s többé Romeo sincsen.

TUBA MIRUM – itt bontott
az új idő barlangot
a történelem csontján
  mely állt feszület-árván
  de állt beteljesülten
  nemzetté egészülten.
Most aki törvényt mondhat
  gerincet sínre dobhat –
  mert nem látják – s a többit:
  ifjúságot és nyelvet…
Törvénye mindent elfed
  maga is belerothad!

INGEMISCO! – sikoltja…
  fulladás hullafoltja…
Zoltán! Ne hallgasd! Rázzad!
Rozsdás térdmagas korlát
  lefolyástalan holtág!
Ő… a Huszadik Század!...
  bár fertőz még a nyála
  amikor sebre öntik.

  korál      KÉSŐ A SANCTUS SANCTUS
      KÉSŐ FEGYVEREK – ÉRVÜL
      S RESZKET A GYARLÓ ÉLET
      MERT FELTÁMADÁS KÉSZÜL

IV. LUX AETERNA – Hangyák! Tegye­tek rendet!
Indulat – Requiemben…
Sírkő rönk… a mégis férgek!
Borostyánod: beléndek.
Európa temet téged:
  prizmán át LUX AETERNA
csontod színekre bontja
  vakult aminosavval
bomlasz a ravatallal.

Körbe sem zár az este –
  Badacsony–CONFUTATIS
  Szentgyörgyhegy–LACRIMOSA –
csak Napodat elejtse!
Végtelen szívdobogásod
a hajnalt nem is várja.
Vihogások-közt-csendben
döglégy hág művirágot.
Alkony. Színpadon földben
  Apátság s harang közben.

Hangyák! Tegyetek rendet!
Gyökér is szó is felszakad
  ha az embernek enged.
Ösvényed – magaspart alatt
Az AGNUS DEI-t sem sejti.
Homok issza fel szavadat.
  s az irigy görcsös akarat.
viperagörbén lejt ki

  korál      KÉSŐ A SANCTUS SANCTUS
      KÉSŐ ÓZONLYUK TÁRUL
      NE BESZÉLJ A HAZÁRÓL
      VAGY JÓZSEF ATTILÁRÓL

ZÁRÓKÓRUS    LIBERA – LUX AETERNA
              de Tiszaháton köd van!
              Rodostó. Jobb a ködnél.
   
            REQUIEM – DIES ILLA…
              s Isten feltámaszt Szindbád
              hogy velőscsontot főzzél.

Kálnay Adél  

                                    
Tükör

Mivé lettem, kérdezem
a barnuló tükörtől, mivé lett
arcom, szép szemem, hová
tűnt fénye, csillogása, hajam
sötétje merre van?
Nem válaszolt, csak fürkészett
némán, vigasztalt volna, meglehet,
régóta ismer, tudhatta, félek,
akármit csak nem felelhetett.
Fordultam félre, ne lássam többé,
dühömben törtem volna szét,
megmoccant akkor, homálya
tisztult, s lehelte szinte, úgy beszélt:
Ne bánd az évek múlását arcodon,
ne a ráncokat lásd, s őszülő hajad,
mélyebbre nézz, láss el lelkedig,
mert ott élnek mind, kik fontosak.
Őszinte tükröd ott találod,
az mutatja meg végül, ki vagy,
mit én adhatok, csak látszat.
A mulandóság vagyok, a feledés,
ám lelked tükre örökkévaló,
mindent őriz és mindent jegyez,
amit benne látsz, az a valódi,
igazi arcod ő mutatja meg!
Döbbenten álltam, hittem is,
nem is, mit rám lehelt, de
azóta néha látni vélek benne
homályon túli fényeket,
valami tisztát, múlhatatlant,
talán az én arcom lehet.

 

 

 

Beck Tamás

Fogság után

Megszelídített zsákmánya voltam, akin
több évi fogság után megkönyörült: az
erdő egy eldugott pontján, csalánnal
benőtt láp közepén – ahol az emberi

szó ritkább az isteninél – eleresztett.
Olyan érzés volt, mint amikor idegen
konyhán ízlelgetem a különös ízű,
ismeretlen fűszereket, de nem tehetem

meg a vendéglátó miatt, hogy egyszerűen
kiköpjem az ételt és felálljak
az asztaltól. Kitartóan loholtam

autója után, alighogy gázt adott.
Darabig fej-fej mellett haladtunk. Időbe telt,
hogy végképp megelőzzön, mint okozatát az ok.