Faludy György: Amerikai elnökválasztás és két vers

"A magyar választások alkalmából feltörtek bennem az emlékek, régi magyar, angol, francia, egyesült államokbeli és kanadai választásokról. Az 1944-es amerikai választásokon Wendell Wilkie helyett negyedszer folytatólagosan Franklin Delano Rooseveltet választották meg az Egyesült Államok elnökévé." - Faludy György írása és két verse az Irodalmi Jelen 2006. májusi számából.

Faludy György

Amerikai választás

Amerikai katona voltam, de nem az Egyesült Államok polgára, és így nem kaptam szavazólapot. A ragyogó november eleji napsütésben három bajtársammal ültem a Palo Alto-i egyetem Stamford kertjében. Felettünk a kék égen blimpek röpködtek, parányi repülőgépek, melyek esetleges japán támadások megakadályozására voltak a levegőben. Három bajtársam közül ketten írók voltak, mégpedig Wycoov könyvtáros, Ossurio, aki egy másik nagy egyetemen tanított, valamint a fiatal bostoni fiú, Saltonstall. Az egyetem nagyrészt katonai táborrá volt átalakítva. Mi ott ültünk hárman, és a Wake melletti tengeri és légi csatáról beszélgettünk, ahol a japán hajóhadat az első katasztrofális vereség érte. Zárójelben megjegyezve: érdekes jelenség, hogy Magyarországon minden barátomról, ismerősömről, ellenségemről tudom, hogy melyik párthoz tartozik. Az Egyesült Államokban, ahol ideológiai vitát senki nem folytat senkiről, nagyjából, vagy csak kevés emberről tudom, hogy a republikánus vagy a demokrata párthoz tartozik, vagy egyikhez sem. Ahogy ott ültünk, Wycoov fölállt és tudomásunkra hozta, hogy szavazni megy a közeli parancsnoksági épületbe behozott szavazógéphez. Fél óra múlva visszajött, és folytattuk a beszélgetést Wake szigetéről. Senki nem kérdezte meg, hogy melyik pártra szavazott; ezt megkérdezni nagy illetlenség lett volna.

Wake szigete után megegyeztünk abban, hogy a csendes-óceáni stratégiát nem a két vezér, MacArthur tábornok vagy Nimitz tengernagy, hanem Roosevelt találta ki; hogy az óriásra nőtt Japánt nem egymás utáni ütközetekben kell megverni, hanem „ugrani” kell, azaz egyes szigeteket támadás nélkül kell magunk mögött hagyni, hogy az éhségtől elpusztuljanak. Mikor itt tartottunk, a két katona, Ossurio és Saltonstall felálltak, hogy ők mennek szavazni. – Egy kérdésem azonban lenne tehozzád – szólt nékem Ossurio. – Mikor a japánok álnokul és minden bejelentés nélkül megtámadták Pearl Harbort és a Fülöp-szigeteket, és támadásuk mögött sok ezer halottat hagytak, és az Egyesült Államok csendes-óceáni hajóhadának nagy részét elsüllyesztették, Amerika Roosevelt beszéde után föltámadt addigi semlegességéből, és egységesen bosszút esküdött. Nemrég azonban – méghozzá igencsak magas helyről – arról értesültem, hogy titkosszolgálatunk előre értesült Japán orvtámadásáról, és valamennyi amerikai helyőrségnek értesítést küldött, kivéve Pearl Harbornak és a Fülöp-szigeteknek. Nyilván te is tudsz erről. Azt hiszem, ha ilyen értesítés kimegy, nem ezer, hanem húsz halott marad a Pearl Harbor-i helyszínen, és repülőgépeinket nem pusztítják el a földön. De a lényeg az, hogy az Egyesült Államok népét másképpen nem lehetett közönyéből felrázni. Én azonban nem tudom Rooseveltnek a sok ezer Pearl Harbor-i halottat megbocsátani, hiszen ő az egyetlen ember, aki a titkosszolgálat híreit útjukra tudta bocsátani, vagy el tudta süllyeszteni. Mit csináljak? Szavazzak a sok ezer fiatal matróz meggyilkolásáért felelős Rooseveltre, vagy az ártatlan Wilkie-re? Mit szólsz ehhez, George?

Magam is tudtam a kérdésről, és folyton arra gondoltam, hogy a legjobb elmék is súlyosan vétkeznek, amikor a háborúban nincsen más útjuk, mint a bűnözés, de tanácsot adni Ossurionak ebben a kérdésben nem tudtam. – Én bizony Rooseveltre szavazok – mondta Saltonstall –, akármi is legyen az igazság. Amikor visszajöttek, Ossurio pihegve mondta: – Mégis Rooseveltre szavaztam, ő vezette mindeddig kitűnően a háborút, és hamarost ő nyeri meg. – Én viszont – mondta Saltonstall – Wilkie-re szavaztam. Ahogy a szavazógép előtt megálltam, eszembe jutott, mit mondott nagyapám és apám Rooseveltről. Hogy egy előkelő holland rablóbandának a feje, aki hatalma alá akarja hajtani az Egyesült Államok népét. Hirtelen a családi tradíció vett erőt rajtam, és Roosevelt ellen szavaztam.

Az Egyesült Államok demokráciája ekkor 160 esztendős volt. Vajon mikor lesz a mi demokráciánk olyan erős, hogy ilyen kérdések is felmerüljenek benne?

Sötétedik

        Szőcs Géza barátomnak

Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
piros tetőjét, sem tujáim kékes
zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
feltámasztani, hogyha hosszan nézek.
 

A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
asztalt hagytak nékem, semmi mást.
Hamarost az is kicsúszik alólam,
csak mankóm végén érzem a nyomást.
 

Ma délben homlokom magasságában
feltűnt a Michelangelo színezte
ismert fekvő Úristen, s vele szembe
Ádám mezítlen, napsütötte teste.
 

Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
nem vagyok többé dolgaim ura.
Butulok és ujjam közül kicsúszik
vendéglátóm kincse: a kultúra.
 

Marad hát, ahol nem maradandó
semmi a földön, csak a jóbarátok,
úgy örülök, mikor házamba jönnek,
hogy azt képzelem, sokkal többet látok.
 

Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
én csupán régi dolgokat cibálok,
és szólok arról, mit mindnyájan unnak.
 

Fiatal feleségem gyakran elkap
és vadul csókol. Ajka lányos bőre
remek. Én visszacsókolnám, de félek,
hogy kiszívom az életet belőle.

Találkozás az elnökkel

A Jó, miközben terét kitölti,
   Csomókat köt, gátakat szakít;
Mindent, ami rosszkedvű a földön,
   Önképére formál egy napig –
A férfit, ki bőrén kívül őrzi
   Díszeit, mint testhatárait,
Pőrén látja, ahogy anya szülte,
   És a fülébe súg valamit.
 

   Először így szól hozzá:

„Krőzus vagy, mert birtokod határa
   Többet kerít be, mint önmagad:
A gép, míves meghosszabbítása
   Tagjaidnak, még az is te vagy;
Miniszter képében tíz beszélő
   Szerszámot forgat az akarat;
Bő uszály kísér, s az elveidről
   Portád és portálod vallanak.”
 

   És másodszor így szól:
 

„Addig érsz el, ameddig az ország;
   S bár csupán bőröd páncélja véd,
Autód üvegét hiszed határnak,
   A Ház falát, zakód szövetét...
S jaj neked, hisz udvarod halandó;
   Testében hordozza végzetét,
Míg sztrádát fal, úszik, távbeszél a
   Kényes részek összege, a gép.”
 

   Harmadszor pedig így beszél:
 

„Mondj le! Mondj le! Mondj le díszeidről,
   Melyek irhádról lefoszlanak.
Képviseld a tükörbeli képet:
   Lelkednek tartalma csak te vagy.
Távozzon tőled a felelősség,
   Mielőtt vállad elnehezül,
És temetkezz megtartó magányba,
   Magad borát kóstold egyedül.”
 

   Végül, negyedszer, így szól:
 

„Megkönnyebbülsz, hogyha a szabadság
   Szelleme hajnalban itt terem;
Elválik, meglásd, az egy a mástól,
   A saját és a testidegen.”
A Jó szőnyeget terít a térre,
   Azon lép elnöktől elnökig;
Izzik, miközben terét kitölti,
   S a zenitre rakétát röpít.

A cikk és a két vers megjelent az Irodalmi Jelen VI. évfolyam 55. számában,
2006. májusában.