Kőbányai János: Avigdor Hameiri magyar és Ady-évei - 2008 február

A magyar–zsidó kapcsolatnak e nyitott és rejtőzködő formája indított el – mint erről meggyőz az önéletrajz – egy, a nemzeti klasszikussá érő pályát. Hiszen az Ady-láz és -barátság nemcsak a stílusjegyek hatásában mutatkozik meg, hanem a népéhez, kultúrájához, nyelvéhez való viszonyban is. Ennek pedig az a programja, hogy a megkövesedésbe, bezárkózásba hanyatló kultúrát féltékeny és harcos hozzáállással kívánja felemelni – továbblendíteni a történelem egy sorsdöntő fordulópontján. Ez az attitűd minden vádaskodással, elferdítéssel ellentétben (e letörülhetetlen hamisítás zárta ki a cionizmust a magyar köz­dis­kurzus történetből) nem hazafiatlan vagy magyarellenes. Épp ellenkezőleg: a „kettősgyökerűség” (Itamár Jáosz-Keszt kifejezése) olyan hátsó gondolatok nélküli érzelmi azonosulást kínál, amely mindkét gyökér talajába – legyen az bármely országban vagy földrészen – szervít őszinte, értékes, egymást is tápláló humuszt.

Kőbányai János

Avigdor Hameiri magyar

és Ady-évei

Megjelent 2008 februárjában

Ritkán fordul elő, hogy egy magyar vagy ma­gyar­or­szá­gi születésű költő egy másik ország, nyelv, kultúra meg­ha­tá­ro­zó, vezető alkotójává váljon. Ritkán – íratja a he­nye vagy bizonytalan fogalmazás rutinja. Noha nem kell sokat ku­tat­ni az ismeretekben ahhoz, hogy felelősséggel le lehessen írni: ez csak egy alkalommal fordult elő a magyar irodalom tör­té­ne­té­ben. A ritka jelző inkább arra lehetne érvényes, hogy ritka az, hogy ezt a teljesítményt nem értékelték a maga súlyán, vagy pon­tosabban, hogy tudomást sem vettek róla. Noha a nyelve okán (is) elzárt, kis kultúra, féltékenyen tartja számon az effajta vo­natkozásokat a világhoz tartozás görcsös önigazoló bi­zo­nyítékaként. Se szeri, se száma a származás-, vonatkozás- és ha­tástörténetnek.
Arthur Koestler a legismertebb magyar kultúrában született, s azzal kapcsolatot is tartó író, aki más nyelven és közegben lett híres. Koestler fantasztikus életútjával és az abból leszűrt ta­pasztalatával és mondanivalójával emelkedett világhírnévre, ami­kor a világot ez a tapasztalat a hidegháború tetőzésekor ér­dekelte (Sötétség délben) – de ettől eltekintve nem ikonja, meg­ha­tározója az angol (brit) irodalomnak. Rendkívüli tel­je­sít­mé­nyében a nyelv (mint korábban a német) eszköz volt a különös éle­téből szövegekbe transzformált megfigyelések, gondolatok közvetítésére. A nyelvvel való viszony egy belsőbb azonosulás tör­ténete, interakciója – az író és a népe, kultúrája között. A ho­lokauszt következményeként jelenségszámba ment az egy ta­pasztalatból szétvirágzott kétnyelvűség. Amikor a magyar ta­pasztalatot a legkülönbözőbb nyelveken írták le autentikusan – két anyanyelv sokszor egymással konfliktusban álló hátterében. (Bruck Edit, a Pressburger testvérek olaszul, Elie Wiesel, Adam Biro franciául, Itamár Jáosz Keszt héberül, s minden bizonnyal lehetne, s kellene is a sort folytatni.) Ezeknek az íróknak az alap­élménye a holokauszt, vagy inkább a magyar kultúrából és te­levényből kiszántatás élménye, s ezért nem véletlen, hogy az eze­ken a nyelveken írt munkáik legkiemelkedőbbjei is ehhez a ta­pasztalathoz fűződnek. Ugyanennek a jelenségnek egy mel­lék­vonulata a magyar irodalom fordítóinak és propagálóinak a sorsa is (már az 1848-as emig­rá­ció korától), amikor a ki­szán­tatás fájdalma a két nyelv és kul­túra ölelkezésében enyhül. (Ker­tész Imre összes műve már régen meg­je­lent svéd fordításban, mielőtt a leg­nagyobb nem­zet­közi ki­tün­te­tés­ről Stockholmban döntöttek volna.)
Mindezen jelenségek és össze­füg­gé­seik ellenére egy más nép altalajába nem plántálódhat „más” (idegen) televény szü­löt­te. A sza­bályt erősítő kivétel egy meg­­ha­tá­rozott történelmi helyzet és pil­la­nat for­ra­dalma – minden bi­zonnyal meg­is­mé­telhetetlen mozzanat.
A különleges pillanat az új­hé­ber iro­dalom születésével esik egy­be – pár­hu­zamban az azt meg­alapozó szellemi és politikai mozgalommal: a cionizmussal.
Ennek a pillanatnak, je­len­ség­nek az egyik kiemelkedő kép­vi­selője Avigdor Hameiri – s mivel ő a magyar részről a képviselője a főnixmadár-kultúra fel­tá­ma­dá­sának: pályája képviseli mindazt, ami a csak a zsidó kultúrához hasonlító magyar másság ro­kon­ság­ból adódhat.

*
A cionizmus és a modern hé­ber irodalom nem Palesztina föld­jén szü­le­tett, hanem Eu­ró­pában. Annak nyugati és keleti felén – megosztó, de egymást is épí­tő dinamikában. A nép, a nem­ze­tiség közösségi attri­bú­tu­má­hoz nemcsak az önálló államiság, az önrendelkezés sza­badsága tartozik, hanem – talán mindenek előtt – az önálló kul­­tú­rának nemcsak az igenlése, hanem az azzal való el­tép­hetetlen, mert természetes, köl­dök­zsinór-közvetlenséggel táplált viszony. A viszony médiuma a kultúra nyelve. A zsidók esetében a héber nyelv. Nemcsak a Tó­ra (a Biblia) és az imádkozás nyelve, hanem tu­dományos ér­tekezéseké, személyes levelezéseké – és mindenekelőtt az irodalomé –, és ezen belül is a költészeté. Ez a mindig is szűk ér­telmiségiek művelte irodalmi tevékenység tartotta fenn, a vallás mellett népként a zsidókat száműzetésük 2000 éve alatt. (De vajon maga a vallás nem a nyelvnek egy kifejeződése-su­gár­zása-e?)
(Kazinczyék nyelvújító-modernizáló mozgalma nélkül is ne­héz lenne elképzelni Magyarországot ma – államként és kul­túraként egyaránt.)
 Mi sem természetesebb, hogy a politikai felismerés – a zsidóknak Európából népként kell kiszakadniuk-visszatérniük vándorlásuk kiindulópontjára: Cionba – nemcsak a zsidó kultúra felélénkülésével járt, hanem a kultúra kiemelt szerepének, s megreformálása vagy megmodernizálása igényének a felismerésével is. Ez pedig – elengedhetetlenül – a nyelv megreformálásának, a XX. század követelményeihez történő átalakításának a követelményét is felvetette, a sok évszázados diaszpóra-tapasztalat homogenizálása révén. A nyelv reformja és a megújított nyelv művelése, mindennapi és művészi birtokbavétele – szintén felfogható a nyelv folyamatos és spon­tán meg- és megújításának.
Kik, milyen társadalmi réteg képviselői láttak e munkához Ber­lintől Odesszáig? Akik tudtak (illetve: nem felejtettek el) héberül. Azaz: a közhiedelemmel-imázzsal ellentétben vallásos, hagyományhű, vagy egyszerűbb szóval ortodox zsidók, akik mindennapos, vagy még inkább a lelket emelő ünnepi vi­szony­ban éltek a nyelvvel. Ez a szűkítés is értelmezésre szorul, mert az ortodox szó/fogalom az ellentétével született (neológ vagy reform), azaz: egy („végzetes”) szakadás eredményeként. A Cion gondolat eredete, a héber nyelvhez való természetes viszony korábbi és természetes állapot folyománya – a szakadás előtti állapoté. A héber nyelv művelőit és modernizálóit ebben a közegben kell keresnünk. Azoknál, akik ebből a természetes közegből azzal az igénnyel léptek ki, hogy az archaikus gettó­elszigeteltséget majd úgy hagyják el, hogy közben nem sza­kítanak a zsidósággal. Ellentétben az általánosabb (többségi) modell-út képviselőivel: a polgári, radikális, baloldali, liberális, humanista… stb. értelmiség mainstrem-jével, amely a magas nívón történő zsidósággal azonosulást csak a tudomány, a zsidóság tudomány keretében tartotta el­kép­zelhetőnek. A mo-dern zsidó szellemi forradalom, a cionizmus abban különbözik tőlük, hogy a megnyílt modernitásba magukkal kívánják vinni a zsidó azonosságot.
Ennek az útnak, ennek a modellnek a legkitűnőbb magyar képviselője Avigdor Hameiri. A jelenség főiránya kelet-európai eredetű, ahol a zsidóság nem csatlakozott – mert nem volt rákényszerítve, vagy nem konfrontálódhatott vele – a modernizálódás mendelssohni vágányára, amely a gettóból, a zsidó kultúrából való kilépést a nemzeti kultúrákhoz való asszimilálódáson keresztül tartotta egyedül járhatónak, s a zsidóságból csupán a vallásgyakorlást kívánta megtartani.
A magyarországi vagy magyar zsidó modernizálódás modellje a némethez igazodó mendelssohni út volt. Ugyanakkor Európának ebben a „Komp-országában”, a sajátos közép-európai helyzete és jellege folytán megmutatkozhattak a keleti (zsidó nemzeti) típusú fejlődés irányai is. (Magában a közösségi életben, mint az köztudott, épp az erők kiegyenlítődöttsége folytán, Magyarországon vezetett végletes és végzetes szakadásra a zsidósághoz való viszony nyugat- és kelet-európai felfogás különbözősége.)
A magyar kultúra története nemigen ismeri a saját mo­der­ni­zálódása fő motorjának, a zsidóságnak a belső fejlődését. Azt az előzményt, amely kihordta a magyar zsidó író értelmiség el­ső nemzedékét: az Ágai Adolfokat, Ignotusokat, Bródy Sán­do­rokat, Kiss Józsefeket. Vagy akár az Adyra, Kosztolányira is ható, a tanulmányait az Országos Rabbiképző Intézetben végző Makai Emilt, az első modern városi költőt – aki formakészségét, költészete muzsikáját a középkori héber költők intenzív for­dítása során sajátította el.
S még kevesebbet tud a neológ vagy totális asszimilációra lépett avantgárdot nem követő, a hagyományokban megmaradt vagy abban fejlődő többségéről. S még annál is kevésbé ismeri a köztudat azt az avantgárdot, amely zsidó keretek között lépte át a modernitás küszöbét, s amely a zsidóságot kívánta megújítani az európai kultúra értékeivel.
Ez a cionista kultúra erősebb-gyengébb szállal kapcsolódott a politikai cionizmushoz – de önálló kulturális entitásként. Ennek az iránynak nincs nyoma, emlékezete. Sőt: a maga idejében sem hallathatta a hangját a magyar szellemi élet diskurzusában. Ez az igazi kár. Hiány. Mert a zsidó modernizmus híján csak a szekuláris humanizmus (mely zsidó voltát is tagadta) vagy az avíttasan patrióta neológ zsidóság hangja artikulálódott a nemzetet – a magyarokat és zsidókat – illető sors- és kulturális kérdésekben.
A magyar cionista elbeszélést, minden nyomtalansága ellenére, mégis fontos és aktuális megismerni. Ez az egykor felvetődött magyarázat a világ vagy a zsidóként létezés problémáira ma is aktuális az általunk (zsidók és magyarok) élt elbeszélés fölépítésében. És az egész világéban is, amelynek napihír sarokpontja a mai Izrael léte.

*
A Daloló máglya, ez az oly sajnálatosan torzóban maradt önéletrajz a fönt említett választás, s az a szerint felépített szellemi eszmélkedés hiteles dokumentuma. A magyar zsidó értelmiségi szubkultúra kialakulás-történetének váza: amely a kárpátaljai falucska (többnemzetiségű) kisközösségeiből vidéki jesivák érintésével vezet a magyar zsidó szellem központi (s ezért kikerülhetetlen) intézményébe, az Országos Rabbiképző Intézetbe – ahonnan aztán igen sok irányba ágaztak szét az utak. Hameiri is ezt az ívet járta be – az ő keskeny ösvénye a cio­niz­mus felé kanyarodott –, hogy aztán egy másik földrész-or­szág-kultúra fölállításában vegyen részt mindazzal a poggyásszal, amit a magyar kultúrából magával hozott. A nar­ra­tíva első része sem túl ismert. (Ezt beszélte el két nemzedéken ke­resztül a szintén a héber kultúrához tartozó dokumentum – mert eredetileg héberül íródott* –, amely átívelte a ma­gyar­or­szági zsidó XIX. századot, s a folyamatot, amely egy Munkácsi Bernát nagyságrendű személyiséget szült. A cionista irá­nyult­ságú, Magyarországról induló útnak nincs egy ilyen hiteles, s kitűnő írói erénnyel megrajzolt összegzése – egy Munkácsihoz mér­hető szellemi erőt és produkciót képviselő személyiség életén keresztül. Megelevenedik benne a Herzl halála után föl­lo­bogó magyar cionista mozgalom kezdeteinek szubkultúrája – egy teljesen kitakart szelet a magyar történelemből. Ezért (akár a Munk-biográfia) a jelentősége messze túlnő az or­szág­ha­tá­rokon.
A Hameiri-önéletrajz másik kivételes nóvuma, az Ady-láz,  -jelenség, -barátság és -rajongás hiteles rajza. Ami intimitást, belső információt tartalmaz ez a szöveg – a tengernyi Ady-irodalomhoz képest is –, már az is megérdemelné a kitüntető figyelmet, amely alatt be illene „szakadnia az asztalnak”. Azonban a tényeknél, ismeretlen vi­lág­nál még lényegesebb az a befogadói ma­gatartás, az a gon­dol­kodásmód, amely a végig reflektáló mód­ban megírt szövegen végigvonul. És ez a reflexió nem kisebb személlyel konfrontálódik, mint a modern magyar irodalom ori­gó­pontjával, zsenijével – és egyúttal a ma­gyar–zsidó kap­cso­lat­történet kulcs­alak­jával. Bár­mennyire is elfojtottan és fe­lü­letesen, de a magyar–zsidó vi­szony­rendszert nem lehetett kikerülni Ady éle­tének és mű­vének a feldolgozása so­rán. De ez csak az asszimiláns zsidóság vo­nat­kozásában esett meg, ha szőr­men­tén is. Ezért a Hameiri-dokumentumnak egy egészen másfajta relevanciája van, mert egy gyökeresen más jellegű, más kö­vet­kezményű kézfogásról számol be. Ez bi­zony százévnyi távlatból is új­donság – és mai aktualitású. Egy olyan kéz­fo­gásról, amelynek a narratívájában zsi­dók és nem zsidók, vagy a magyar kul­túrának, patriotizmusnak egyaránt el­kö­telezett magyarok és magyar zsidók sze­re­pelnek. Egyenrangúan, s egymás kul­tú­ráját tisztelő, abból gazdagodó fe­lek­ként – amiben egyik fél sem kíván az lenni, ami nem az. (Ilyen ma­gá­nyo­san ter­mékeny dialógusra csak még egy­szer nyújtott példát a magyar irodalom tör­ténete. Pap Károly és Móricz Zsig­mond, valamint Németh László, Illyés Gyu­la emberi és szellemi ba­rát­sá­gá­ban.)
Hameiri gondolkodása, partnerséget kí­náló gesztusrendszere a cionista vi­lág­né­zeten alapult. Ez nem aknásította el a zsi­dó és nem zsidó együttélés lehetőségeit, mert igaz pa­ra­mé­te­rekből indult ki. Abból, hogy zsidó és magyar két külön entitás.
A magyar–zsidó kapcsolatnak e nyitott és rejtőzködő formája indított el – mint erről meggyőz az önéletrajz – egy, a nemzeti klasszikussá érő pályát. Hiszen az Ady-láz és -barátság nemcsak a stílusjegyek hatásában mutatkozik meg, hanem a népéhez, kultúrájához, nyelvéhez való viszonyban is. Ennek pedig az a programja, hogy a megkövesedésbe, bezárkózásba hanyatló kultúrát féltékeny és harcos hozzáállással kívánja felemelni – továbblendíteni a történelem egy sorsdöntő fordulópontján. Ez az attitűd minden vádaskodással, elferdítéssel ellentétben (e letörülhetetlen hamisítás zárta ki a cionizmust a magyar köz­dis­kurzus történetből) nem hazafiatlan vagy magyarellenes. Épp ellenkezőleg: a „kettősgyökerűség” (Itamár Jáosz-Keszt kifejezése) olyan hátsó gondolatok nélküli érzelmi azonosulást kínál, amely mindkét gyökér talajába – legyen az bármely országban vagy földrészen – szervít őszinte, értékes, egymást is tápláló humuszt.

* Munk Ábrahám: Életem történetei. Múlt és Jövő, Bp., 2002. Szerkesztette és az utószót írta Michael K. Silber.