Weiner Sennyey Tibor: Félig kalmárok, félig apostolok - 2007 március

Nemrég lett ötéves a Kárpát-medencében legnagyobb példányszámban megjelenő irodalmi lap, az Irodalmi Jelen.
 A főszerkesztő akkor így zárta vezércikkének sorait: „Majdnem tizenkétezer előfizetőnk van. Példányszámunk meghaladta a huszonkétezret. Tehát olvasnak. Egyre többen. Nem tudom, sok ez vagy kevés, sikert vagy sikertelenséget jelent. Döntse el maga az olvasó. Addig is: Irodalmi Jelen, boldog ötödik születésnapot!” – s most szeretném ehhez a kijelentéshez pár hónappal később hozzátenni: boldog újjászületésnapot! Ötéves, mégis most született lapot tart kezében tehát az Olvasó.

Weiner Sennyey Tibor

Eddigi munkáim (Drót, Bölcső, Szabad Ötletek), s a mostaniak (Déltenger) alapján, illetve két megjelent kötetem nyomán kaptam meg a megtisztelő lehetőséget, hogy teljes külcsín-tervet alkossak, a belbecsben erős és változatos, ámde kívülről siralmas lapnak. A külcsín talán fél esztendő alatt kiforr, néhány lapszám magáévá formálja az organikus, címerből burjánzó formákat. De most nem erről, hanem arról, hogy sajnos nem egyedi siralomvölgy ez a magyar irodalmi lapok életében. Sőt, mondhatni nagy büszkeséggel verik a mellük a lapok, hogy tördelésük, kinézetük, vizuális megjelenésük az elmúlt húsz, harminc, negyven vagy ezer évben semmit sem változott, mondhatni már Árpád atyánk is ezt a lapot nem olvasta, s ez a nem olvasás azóta csak nőttön-nőtt, annyira, hogy az esztéták bőszen rázva fejüket kijelentik, hogy az olvasók a hibásak. Nem! Ma a Magyarországon tomboló funkcionális analfabetizmusnak, a ponyvareneszánsznak, a gagyi-diadalnak, az el-művészietlenedésnek, a gyerekek szöveg-meg-nem-értésének, a globális hazudozásnak mi vagyunk az okai. Mi: írástudók, írók, költők, festők, fotográfusok, filmesek, vagyis a művészek. Mert eltávolodtunk, mert nem úgy tettük, amit tennünk kellett, mert bedőltünk a politika játszi szellőcskéinek.  A világválság, amint Hamvas Béla is rámutat, nem kívül, hanem belül van, s a modern ember már így születik, válságban van, s haláláig helyes életrenddel, megfelelő gyakorlatokkal, bölcs belátások hosszú során át, helyes emberi viszonyulásaival arra törekszik, hogy helyreállítsa magában az origót, a nullpontot, hogy egészen egyszerűen éljen önnön sorsában, mint ahogy a tölgyfa nő, vagy a hóvirág nyílik, vagy ahogy egy gyermek megszagolja a tölgyfa alatt a hóvirágot, és nem gondol semmire, csak az illatot érzi.
Ebben az esszémben nem fogom részletesen leírni, mi alapján terveztem meg az Irodalmi Jelen teljes külcsínét, hogyan fog ez majd alakulni a lapszámok során, hanem inkább egy nagyon is komoly morális és értékbeli viszonyulást próbálok feltárni, úgy, hogy közben pár apróságot elárulok azért a terveim szellemi hátteréről, továbbá megjelölöm azt a területet, melyben tevékenykedni fogok mától, s mely sokkal inkább szellemi, összművészeti szerepkör a közösségben, semmint irodalmi. Az irodalom ugyanis önmagában érdektelen az embernek, de sorssal fűszerezve, stílussal megpaprikázva már nagyobb dolgokat tehet, mint bármi. Ilyenkor az irodalom a legveszedelmesebb fogalmi és lényegi kísérőt kapja: a hatalmat. A hatalommal azonban könnyű rosszul bánni, s nehéz jól. Márpedig az emberek hajlamosak a könnyebb utat választani. Sőt, akiknek szerencsétlenségük vagy tehetségtelenségük folytán nem adatott meg sem a siker, sem a hatalom, azok igyekeznek szerencsésebb és tehetségesebb társaikat lerántani. Ahogy a vicc is mondja: amikor Dante a pokolban túrázott, egyszer csak meglátott három kondért, benne egy csomó ember fortyogott, lángoló iszapban, iszonyatos kínok között. „Te, Maró, kik vannak az első kondérban, akiknek az a szőke nő mindig bedob egy fémpénzt, mely rögtön elolvad, ámde a kondérban lévők ki nem másznak, hanem újra a forró lébe vetik maguk, hogy a fémpénzt megszerezzék?” – „Hát, szerelmes Alighierim, abban bizony az amerikaiak vannak.” – mondta a költészet fejedelme. „És figyelj, dicső mantuai, mondd csak, kik azok ott a másikban, akik örömmel ugrálnak bele az iszonyú kondérba? És vonyítva mondják, hogy ez nagyszerű?” – kissé elszomorodva Vergilius így válaszolt: „Jaj, barátom, azok kérlek az európaiak.” – „Ó!” – mondta Dante – „S mondd csak, kik azok a harmadik kondérban, kiknek őr sem kell, sem pénz, sem szőke nő, és láthatóan borzasztó mód szenvednek?” – „Ja, ők?” – emelte fel latin orrát a túravezető – „Ők a magyarok. Ők visszarángatják azt, aki esetleg ki akarna szállni.” – erről van tehát szó. Éppen ezért van szükség irodalompolitikára. Ne ijedjünk meg ettől a szóösszetételtől, ne rémüljünk meg egyik oldalától sem. Az, amire most készülünk, lényegében ugyanakkora feladat, mint amit száz éve tettek a magyar irodalomban. Akkor ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek az alkotók, mint ma, mégis született egy olyan esszé, mely az itt felmerült kérdéseket egyszer és mindenkorra helyre teszi, s irányt is mutat nekünk. Ezt az esszét fogom most kommentálni, idézni, emlékeztetve rá, rámutatva a fontos részekre, s egyben kiegészíteni, új és lényeges momentumokkal gazdagítani, azért, mert egyrészt eltelt száz év, másrészt azonban lényegileg semmi sem változott, csak a technika és a lehetőségek, s ez – még ha ellent is látszok mondani önmagamnak – mégsem kevés. Az esszét báró Hatvany Lajos írta, a címe a kényes szóösszetétel: „Irodalompolitika”!
Hatvany esszéje legelején szembeszegül a szűklátókörű és elitista irodalomszemlélettel, „Mert csak a publikum visszhangos érdeklődése mentheti meg az új írói nemzedéket a magyar tehetségek krónikussá vált elkedvetlenedésétől.” – s tegyük hozzá, hogy ez azóta sem változott. Fiatalságunk színe-virága hervad el klikkek és iskolák és tévutak üvegburái alatt, úrrá lesz rajtuk a nagy nihil, s betokosodnak egy hamis rendszerbe, ahelyett, hogy alkotókedvük gyümölcsöt hozhatna, a hajtásaik még virágzás előtt elhervadnak. Hiszen a minap hallgattam a rádióban azt a műsort, melyben a tanárurat a gyerekek arról faggatták, hogy mint lehet az, hogy Csokonai ily sok nyelvet tudott, mégis éhen veszett? A tanár úr erre a kérdésre mit is válaszolhatna? Semmit. Vannak nagy szerencsétlenek. De hamar tegyük hozzá, hogy ez még nem erény. Nem attól volt Csokonai az aki, mert nem volt egy rendes szerveződés a korban, amely felemelhette volna, hanem attól, ami bévül lakott. Nem! A kor ostobasága, silánysága nem a géniusz erénye, hanem a kor rossz karmája. A géniusz tükröt használ kardként, a zseni visszaveri a világ romlott képeit. Azért van szükség irodalompolitkára, hogy ezek a képek igenis eljussanak az emberek tudatáig, s felébresszék őket. Hatvany így ír erről a szóról: „Irodalompolitika, nem a politikusnak kívülről való beavatkozása az irodalomba – ez az, aminek még sohasem volt eredménye –, hanem az írónak, kritikusnak s általában az irodalom megértőjének vagy értékesítőjének (a lapszerkesztőnek és könyvkiadónak!) az a természetes vágya, hogy ne bízza az irodalom sorsát a könyvből lassan kiható erőkre, de a könyveken kívül is, tudatos és tervszerű beavatkozással irányítsa és sietesse a maga ízlése felé a közízlést.” – majd hozzáteszi: „Nemcsak az irodalomnak – a festészetnek, a zenének s általában a művészet minden ágának vannak politikusai.” – mennyire hogy vannak! Vajon biztos, hogy helytelen a művészetre, mint értékes és eladandó árura gondolni? Nemde művész a kertész is, ha a gazda földjét virágzóvá és jól termővé teszi, s a haszon a gazdának sokszorosan visszahozza a kertész bérét. A kertészt azonban nem nézik le a presszóban kollégái, hogy megkapta verejtékes és gyönyörű munkájáért a bérét. Az irodalom álmos és szürke presszóiban azonban nevetséges álszemérem dívik. Szinte szégyen, ha egy festő a világnak fest, s nem csak és kizárólag magának, vagy még súlyosabb esetben szűkös kis városkájának, gyarlóság és megvetni való, ha egy fiatal író nem egyetlen laphoz ragaszkodik, hanem amerre csak lehet, kipróbálja magát, mert mikor a tornákról visszatér – főleg ha győztesen –, az ifjú lovagra a várban már igen ellenségesen pislognak – harcra csak csoportban képes – társai. Ezért aztán sok sötét várban, kitörés és megújulás nélkül ücsörögnek az ifjú lovagok, anélkül, hogy valaki látná, mit is, és miért is írnak, alkotnak, miért harcolnak, miért élnek. Tegyük hozzá, kissé cáfolva önmagunk, hogy nem mindig ártalmas egy kis sikertelenség, egy kis küzdelem, de ami ellen itt küzdünk a mesterséges csönd, a posztmodern kígyó harapása, s kétségtelen, hogy különbség van a festő, szobrász, vagy a zenész, vagy az író, a költő művészi megvalósulásai között, mégis a lényeg végeredményben ugyanaz lesz. A szeretetre és a minőségi életre való buzdítás, a sokféleség megélése és megértése. Miért tűnhet ez még ma is veszedelmesnek néhányaknak?
S ha feltűnik nagyritkán egy-egy jó értelemben vett irodalompolitikus? Fanyalogva és pislogva forognak jobbra-balra, várva, hogy valamelyik csordavezér böfögjön egyet, mely böfögést majmolhatják. Pedig jól mondja Hatvany, hogy „Még Goethe is csak félig fordul a közönség felé – félig a weimari udvar magánköltője. A modern művész majdnem egy századon át ijedten nézi a tömeget, és gőgjével csak rosszul leplezi tehetetlenségét.” – nem megoldás a gőg, mellyel némely író a közönségre nagyívben ejt. A közönséggel meg kell tanulni bánni. S ha ebből rajongás születik, akkor igenis nem szégyen, hogy munkájának gyümölcsét a művész learassa, s hogy tetszeni akar, az a világ legtermészetesebb dolga, mint ahogy az is, hogy anyagi haszna lesz élete és verejtéke árán létrehívott alkotásának. Akik ezen sajnálkoznak, azok igazságtalanok. Én is, mint Hatvany „…igenis a művészi tetszvágyat [védem], illetve a művészi hódító törekvést, sőt azt a diadalmas önzést is, mellyel maga számára minden földi jókat követel” – és itt már minden kispolgárság kipukkadt, érdemes tehát tovább ott folytatnunk, hogy „Rettenetes, hogy a mai művészek mennyit összevissza hazudnak a művészi alkotásról.” – mert ugye valahogy legalizálni kell vágyaikat, álmaikat, meglátásaik egy olyan világban, ahol export vágyak, álmok, jó előre kidolgozott meglátásokkal élnek az emberek. A művész tehát nem önmagának dolgozik, hanem a világban akarja tágítani a gondolkodás, a szellem, az értelem lehetőségeit, s akik mindegyre panaszkodnak, azok legtöbbször „Azok a művészek, akik nem akadnak közönségre, [kik] száz eset közül kilencvenben olyan specialisták, kikben csak egy szűk kör beavatottjai láttak nagyságot.” – éppen ezt elkerülendő, ki kell alakítani egy egészséges kontaktust alkotók és befogadók között, bármilyen rest is közönség, bármekkorák is a falak, bárhány nagy tehetség is hullott már el, mert: „A közönség e restsége azonban leküzdhető – minden nemzedékkel el lehet fogadtatni a maga művészi kifejezőit, föltéve, hogy a művész, művészetpolitikai ügyességgel lát hozzá.” De vigyázzunk! Az ügyesség nem nagyképűséget, túlzott önhittséget, hiúságot takar, hiszen „Amily szánalmasak a megnyomorított hiúság játékai, oly szép a nyílt homlokú, egészségesen kifejlett és erélyesen cselekvő önérzet.” – s tegyük hozzá: még szebb a szeplőtlen, erős, önmagunkban elvetett, s a világra virágként nyíló, örömöt szülő, gazdagságot termő, tiszta, erős hit. Nem mehet dudásnak, aki nem hisz abban, hogy a pokolból is visszatérhet. Mert, „a tehetség és az érvényesülési ügyesség nem zárják ki egymást. Az élhetetlenség gőgjét csak az esztétameddők kiáltották ki művésziességnek.” – s ezekkel az „esztétameddőkkel” a művésznek semmi dolga. Lelkét és lehetőségeit ugyanis megsavanyítják, erejét megtörik. A hitetleneket lehet és kell szeretni, de nem lehet hinni helyettük is. Hatvany azt írja a maga idejében, hogy „Amit ma a magyar irodalom aranykorának hívunk az a negyvenes években Vahot Imre lapja körüli írók zajos klikkjének tűnt, mely különösen a leghangosabb és legkihívóbb fiatalembernek, ama Petőfi nevűnek, verseit kívánta mások elibe tolni.” – s amit ma hívunk a magyar irodalom aranykorának, az nem más volt, mint a századelőn az első két évben még Hatvany Lajos lapja körüli írók zajos gyülekezete, mely különösen a legvadabb és leginkább tenyérbe mászó fiatalembernek, ama Ady nevűnek verseit kívánta mások elibe tolni. Hatvany rámutat, hogy a művészet próbaköve igenis a minőség, akkor is, ha „Addig nem is művészi [a] munka, amíg nem a közönségé, amíg az asztalfiókból ki nem került, s másokra ható szuggesztív volta be nem bizonyosodott.” És bizony sikeressé kell lennie a művésznek, mert „Úgy látszik, hogy akinek életéből a siker kiesett, annak élete is mintha megcsonkult volna.” – hiszen minden tévhittel és irodalmi fafejűséggel szembemenve: „Mert a mellőzés nem edzi a lelket, s nem válik a művészi munkásság előnyére, mint a közhely-biográfusok írják.” – talán csak eleinte, csak néha, csak különleges esetekben, mint mondjuk Hamvas Béla, vagy Lénárd Sándor, de hiszen utóbbinak sikere lett a Micimackó latin fordításával, előbbinek írásai meg kéziratban terjedhettek! Igaz, csekély vigasz. A világnak annyi középpontja van, ahány ember él, s mind más középpontból keresi ugyanazt az egy középpontot, a közöst, az egyet, az eredetet, az ősforrást. És itt már lassan kiderül, hogy az én nézeteim a művészetről, bármennyire is egyetértek Hatvany Lajossal, miben különböznek. Mert Hatvany művészetszemlélete, főleg amikor már elragadtatva beszél „gyönyörű egocentrizmusról”, igencsak nyugati. A művészek pedig nyugaton nem csak kufárok voltak, hanem apostolok is. Amikor az egyház belefolyt a világiba, nem maradtak mások, akik a szellemi és lelki világot közvetíthették, mint a művészek. Az egyház nyugaton lovagi rend lett, s nem szellemi, máig is ezt viseli öltözködésében, rétegződésében, abban, hogy nagyon nehézkesen válaszol a világ kérdéseire. Csak a kisebb, és nagy hagyománnyal bíró szerzetesrendek, monostorok maradtak azok, amiknek lenniük kell: élő emlékezetnek, nagy iskoláknak, szakrális közösségeknek. S igen, talán még néhány falusi pap. Mindezzel csak azt érték el, hogy mikor a lovagi rend is eltűnt, hatalmas épületeikkel, templomaikkal már nincs más szerepük, mint a megőrzés, és így egy nagy merevlemezzé vált az egész nyugati egyház, mely telis-teli van értékes adatokkal, de már nincs az a gép, amely ezt megjeleníthetővé tenné az én korom számára, sőt – és ez a döntő – már nem fér rá több adat, már nem bővíthető, nem érti meg a legfontosabbat, mely nélkülözhetetlen lenne életben maradásához: Keletet. Keleten ugyanis egészen más művészetfogalom él, s helyesen és tisztán, mint itt, de ott nincs is szükség az egyéni közvetítőre, vagy legalább másként, mint itt, ahol nincs szellemi kaszt. Itt ugyanis kereskedők vannak csak, s nem ügyes kufárok, akik alkotásuk jól pörgetik, s valódi értéket képviselnek. Meg kell mutatni a közönségnek, hogy a fröccsentett műanyagok csodálatos univerzumánál jóval izgalmasabb világokra nyílik ajtó a művészeten keresztül. S aki ezt az ajtót az éji sötétben fényre nyithatja, az a jelenben dolgozik, nem a múltban, nem a jövőben, nem jobb oldalt, nem bal oldalt. Az ajtót megmutató és kinyitó nem lehet más, csak szabad ember. És itt találkozik a keleti és a nyugati felfogás. A keletiek ugyanis úgy mondják, hogy aki beteljesítette magát, már nem egyszerű ember, már valójában nincs is dolga itt, egyetlen dolog miatt azonban mégis itt marad: másokért. Ő a bóthiszatva, az önfeladó, a nagy lélek, az, akiről tudnunk kell, mégiscsak van dolga, az, hogy másokért legyen. A művész tehát nem csak önmagát valósítja meg, nem csak magának szerez sikert, hanem egész környezetének, egész népének, és valójában – ha nem félünk a nagy szavaktól – az egész emberiségnek. Mert mit csinál? Kinyitja a kaput, szabaddá és erőssé tesz. Megmutatja a visszásságokat. Nem kicsi munka ez, épp annyi, mint kertet gondozni.
Hatvany jó érzékkel teszi hozzá, hogy „Ugyancsak a jelenben dolgozik, egyszerű érdekeit szolgálva, a művészeti vállalkozó is. A törekvések e párhuzamossága szorosabbra fűzi a művészt menedzseréhez, mint egykor a mecénásához. Ez nem a rendelő és kiszolgáló kínos viszonya többé – hanem valóságos érdekközösség.” – és itt dől el, hogy létrejön-e egy komoly szellemi felvirágzás, vagy satnya szürkeségben bámuljuk még jó pár esztendeig a nagy magyar pusztát vagy Erdélyt, vagy a környező világot, anélkül, hogy bármit is megértenénk belőle, elfogadnánk, ahogy van, s a lehető legtöbbet hoznánk ki magunkból is, és hazánkból is. Együtt mondom Hatvanyval: „Remélhető, hogy a posztumusz dicsőség nemsokára oly ritka lesz, mint a fekete himlő, mióta az oltást kitalálták.” – s a nyitottság és minőségre való törekvés egy új szemléletre, új megvalósulásra ad lehetőséget. Ezt a lehetőséget akarom megragadni, s szerepem pontosan ez és ennyi: teret teremteni. S csak reménykedhetek, hogy a címkébe rejtett három rózsából nyíló, és megújhodást és frissességet jelentő három bimbó, és a teljességre való irányultságot szimbolizáló lótusz, továbbá a három táncos – kik mindezeket pörgetik, eléggé kifejezik és megvédik az Irodalmi Jelen olvasóit, alkotóit, munkatársait, szerkesztőit, hogy ezt a nagy lehetőséget saját életükben elcsípjék. Ezért kértem a főszerkesztőtől, hogy engem ne munkatársként alkalmazzon, hanem legyek csupán kertész. Hiszen kert egy ilyen lap, gazolni kell, rőzsét égetni, virágot ültetni, fát metszeni, sétányt kövezni, a termést bearatni és eladni. Mert hűnek kell maradni ahhoz, hogy „A hivatott művész még művészetpolitikai fogásaiba is beleviszi egyéniségét – eredetisége ezen a téren is megkülönbözteti őt mindenki mástól.” – és akkor talán még az is sikerülhet, ami minden száz évben csak egyszer, hogy sikeresek leszünk és hűek önmagunkhoz. S virágos kert lesz újra Pannónia.