Jelen + jelen + irodalom

A pluszt az adja meg, hogy visszaolvasva a szöveget, már önmaga sem biztos a részletekben, s képtelen szétválasztani a valóságot a fiktív elemektől, annyira összekuszálódnak a szálak. És ez a csodálatos minden alkotásban. Ott a megélt élet, mégis milyen könnyedén és fájdalommentesen játszunk elemeivel, mintha nem mi éltük volna át a tragédiát, mintha nem mi véreztünk volna el azokon a valós valótlan barikádokon, mintha nem rólunk szólna ez az egész tragikomédia, hanem valaki másról, aki mégis belőlünk kandikál ki.

Böszörményi Zoltán 1951 decemberében született Aradon. Első két verskötete Örvényszárnyon, Címjavaslatok (Bukarest, Litera) 1979-ben és 1981-ben jelenik meg.  A jugoszláv határon  hagyja  el Romániát. A torontói York egyetemen szerez diplomát filozófiából. Harmadik verseskötete – Aranyvillamos – közel húsz év kihagyás után jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. Utóbb versesköteteit (A szerelem illata, A semmi bőre) a Kalligram Kiadó adja ki.  Prózakötete 2005-ben az ULPIUS-HÁZ kiadásában lát napvilágot, miként a friss regény is: Az éj puha teste.

– Egy írónál furcsa volna, ha igen, veled kapcsolatban az volna furcsa, ha nem azzal kezdeném, amivel hetek óta az egész világ kel és fekszik, az elmúlt nyolcvan év legnagyobb gazdasági válságával. Hogyan érint? Az ember azt gondolná, érezted előre, hogy a pénzpiac megrengeti magát, és a vagyon dél-afrikai gyémántbányákban termeli a hasznot. Vagy másutt. Blogodból szerzett információm szerint meglepetésként ért a banki káosz. Lehetséges ez?

– Igaz, amit állítasz, egy idő óta a világ reggelente elég másnaposan ébred. Nem azért, mert előző este sokat evett, vagy többet ivott a kelleténél, vagy netán-tán hajnalban tért vissza a kaszinóból, hanem mert a mostani gazdasági válság miatt idült álmatlanságban szenved.

Ami a megérzést illeti – minden információs háttér ismeretében –, engem is majdnem váratlanul ért a pénzügyi katarzis. Tizenegy éve rebesgetik, hogy az amerikai ingatlanpiac tönkre fog menni, de minden évben valamiképpen elhalasztódott, a pénzügyi vállalatoknak sikerült kikozmetikázniuk a dolgokat. A baj akkor kezdődött, amikor a csillogó papírba csomagolt, „bebiztosított” értékpapíroknak rohamosan hanyatlani kezdett az ára, míg a végén, már senkinek sem kellettek. Ez a jelenség azzal tetőzött, hogy a bankok megtagadták az addig megszokott, egymásnak nyújtott rövid lejáratú hitel biztosítását. Ez felért egy kegyelemdöféssel, a végleges krachot idézte elő. Hogy mégsem lett belőle igazi katasztrófa – ami még nem teljesen bizonyos –, az a mai kommunikációs eszközöknek köszönhető. (Ha ezek 1929-ben léteztek volna, lehet az akkori gazdasági válságnak is más lett volna a kimenetele.) S hogy kíváncsiságod kielégítsem, elmondhatom, sok pénzt veszítettem, de  ez kevés hányadát jelenti mostani vagyonomnak.

​

– Hetedik évét töltötte októberben az Irodalmi Jelen. Kinőtte gyerekkorát, indulhatott volna iskolába. De nem indul. Pedig a következő néhány évben derült volna ki, milyen genetikai állománnyal született, mire lesz jó. Specializálódhatna. Átállhatna olyan vágányra, ahol egyeduralkodó. Mint tulajdonos és főszerkesztő, nem gondoltál erre?

– Különböző alkalmakkor többször elmondtam, hogy az Irodalmi Jelen megszületésekor olyan géneket örökölt, amelyeket át lehet kódolni, illetve létformáját meg lehet változtatni. Az, hogy a harminckét oldalas nyomtatott formáját „levetkőzi”, nem azt jelenti, hogy megszűnik, hanem azt, hogy más, új életre kel. Az irodalmi lapom most arra lesz jó, hogy bebizonyítsa, sikerült-e annyi energiát felhalmoznia, amiből új formában is újra tudja teremteni magát. Dőre álom lett volna például „egyeduralomra” törekednie, hiszen ez semmilyen irodalomban meg nem valósítható. Vannak vezető lapok, s kevésbé olvasott lapok, mint ahogy minden iskolában vannak jó, és kevésbé jó tanulók. Az Irodalmi Jelent nem csak én, de nagyon sok olvasónk koncepciójában, felépítésében, megjelenésében is izgalmasnak ítélte. S most hadd ne untassalak a részletekkel. (Megjegyezném azonban, hogy a gazdasági válság semmilyen szerepet nem játszott az IJ mostani „átlényegülésében”, hiszen erről hónapokkal ezelőtt döntöttem.)

– És nem fáj érte a szíved?
– Akkor fájna, ha megszüntettem volna. De mint ahogyan a fennebb elmondottakból kiderült nem így történt.

– Egy dolog kétségtelen. Magyarországon a nagybetűs irodalom közel húsz évvel a rendszerváltás után is állami csecsen lóg, köszönhetően a zárt és remek érdekérvényesítő képességekkel rendelkező, ezernyi trükköt kitanult irodalmi belvilágnak. Ezt ismerve és elfogadva, nem volt eleve reménytelen vállalkozás irodalmi folyóiratot indítani?

– Szerintem is egyedülálló kezdeményezés volt. Hét évvel ezelőtt, amikor elindultunk, semmiféle reménytelenséget nem éreztem. Olyan voltam, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem, mint az a kovács, aki szemhályogot bugylibicskával műtött. Azt hittem, mindenkit, aki fontos a magyar irodalomban magam mellé tudok édesgetni, s emellett a legtehetségesebb fiatalokat is körém tudom gyűjteni. Ez nem sikerült. Egyrészt azért, mert a „legfontosabbak”, kivéve Faludy Györgyöt és Méhes Györgyöt, nem vélték lényegesnek a lap mellé szegődni, mert egyrészt más „csecseken” lógtak, másrészt bizonyára nem tartottak eléggé jelentős írónak, s azt hitték, vagy csak gondolták, hogy én az ő babérjaikkal, tollaikkal akarok ékeskedni. Ami persze messze nem így volt, hiszen, aki ismer, tudja rólam, hogy idegen tőlem az effajta akarat, kívánság. Indulataim vannak, de azok is mind a jó értelemben vett alázatban gyökereznek. Meg azt sem igen tudták rólam, hogy tízéves korom óta írok, s hogy írói karrierem akkor tört ketté, amikor a családom és magam megélhetését biztosítandó, mesterséget kellett változtatnom. Minden eddigi tevékenységem azonban csak vargabetűnek bizonyult, ami végül is visszavezetett az irodalomhoz. Azonban te is jól tudod, mit jelent abbahagyni, majd hirtelen újra felvenni az írói terheket és megpróbáltatásokat, nem beszélve az írástudó felelősségéről és vállalásairól. Vallom, hogy az írónak nem csak a kalandot kell megélnie és megszerkesztenie, hanem felelőssége életben maradnia, s példát mutatnia bármilyen sorsot formál meg művében, bármilyen üzenettel fordul is olvasójához.

– Meg kell kérdeznem, mert annak idején nem értesültem róla, hogy mi volt a nevezetes miskolci lázadás az IJ ellen? Ha nem vicc, akkor egyedülálló jelenség tanúi lehettetek. A dada elhalása óta nem volt példa rá, hogy egy szerkesztőség ellen tömegeket lázítsanak fel. Tehát mi történt?

– A miskolciak azt hitték, oda jön Böszörményi a csapatával, hogy megmagyarázza nekik, mi is a magyar irodalom. Ezért meg akartak leckéztetni. Bizonyára azt hallották, van egy dollármilliomos tökfej, aki azt hiszi magáról, hogy pénzével mindent megvásárolhat. Azt is tudni vélték, hogy a dilettánsok dilettánsa vagyok, aki csak a bankjegyeit lobogtatja, miközben azt várja el, hogy a mellé szegődő, netán lapos pénztárcájú író kollégái ajnározzák, dicshimnuszokat zengjenek róla, s naponta babérkoszorúval ékesítsék üresen kongó fejét. Akkor este, úgy érzem, meggyőztem a miskolciakat a fentiek ellenkezőjéről. Ezért a tervezett országos hírű botrány elmaradt.

– Ne temessük az Irodalmi Jelent, nem az a célom. De számomra, aki negyven éve olvasom a kortárs irodalmat eleinte sok, mára egyre kevesebb folyóiratot rendelve, úgy tűnik, vége a Nyugattal indult százéves folyóirat-kultúrának. Más következik. Talán könyvkultúra. Talán az internet-irodalom, az online folyóiratok, ahol az olvasó személyes kapcsolatba kerül az alkotóval és más olvasókkal, és ahhoz, hogy megtörténjen, nem kell író-olvasó találkozókra zarándokolnia. Példák sora mutatja, ha a papír Irodalmi Jelen kiadási költségének töredékét beforgatod az online IJ-be, olyan pörgő, mindenre figyelő, naprakész kommentekkel jelentkező portállá nőhet a meglévő szerzőgárdával, hogy az irodalomkedvelők vele kezdik, zárják a napot. Valami hasonló a terv?

– Igen. Tömörebben, pontosabban, szebben magam sem tudtam volna megfogalmazni.

– Régebben találkoztam egy meghökkentő mondatoddal, még ezt megkérdem, aztán ráfordulunk aktuális regényedre, Az éj puha testére. A mondat arról beszélt, hogy káprázatos lehetőségek és távlatok nyílnak meg az író előtt, aki nem pénzért ír. Minthogy ismeretségi körömből egyetlen vagy, aki nem pénzért ír, nem fogom fel az állítás lényegét, eddig úgy tudtam, hogy a honorárium nem csak anyagi eszköz, hanem a határidővel együtt ihletforrás is. Megjegyzem, én magam is így tapasztaltam. Szeretném, ha megmagyaráznád a kedves olvasóknak a tapasztalati hátteret.

– Azt, hogy egyrészt nem pénzért kell írnom, egyáltalán nem tartom előnyösnek. Hiányzik a tét. Mintha az igazi kaszinóban ajándékba kapott zsetonokkal játszanék. Ám ott van a másik kihívás, ami fontosabb minden pénzjuttatásnál: a siker elnyerése, valamint a szakmai elismerés. Kemény, szinte halálos iramot diktálok magamra. Úgy dolgozom, mintha határidő állna előttem, s nekem ezt be kéne tartanom. Tizenhat hónap alatt írtam meg az Éj puha testét, miközben több részét számtalanszor átírtam. Aztán még hat hónapig dolgoztam rajta figyelembe véve kollégák, kritikusok megjegyzéseit és észrevételeit. Olyan jól ment a munka, hogy közben másik két regényhez is hozzáfogtam, megadtam ezek alaphangját, tónusát.

– Úgy tudom, korábban a verseid, és a Vanda örök című regényed is megjelent francia, angol, orosz fordításban. Lehet tudni, milyen volt a fogadtatásuk?

– A Vanda örök eddig két nyelven jelent meg. Angol nyelven Far from nothing címmel Torontóban, Sohár Pál fordításában. A kezdeti kétezer példány után még nyomtak kétezret. Az egyik hollywoodi, Torontóban székelő filmstúdió munkatársa megkeresett, mert filmet akar forgatni belőle.  A regény még mindig megrendelhető öt amazoncímen: az amerikai, a kanadai, a német, az angol, és a japán portálon. Idén nyáron pedig orosz nyelven is Jurij Guszev átültetésében, a moszkvai Impeto kiadónál napvilágot látott fent említett regényem. Erről csak azt tudom, hogy az eladók többször rendeltek belőle. Rossz nyelvektől tudom, hogy oroszhonban egyelőre többet adtak el, mint Esterházy, az én regényemmel egyidőben megjelent Harmónia Caelestiséből. (Az éj puha testének angol fordítását szintén Sohár Pál vállalta, míg az orosz változatát Jurij Guszev fogja elkészíteni.) Az elmúlt három évben egy román nyelvű versválogatásom jelent meg az európai hírű költő, Şerban Foarţă tolmácsolásában, míg a párizsi L’Harmattan kiadónál francia nyelvű versantológiám látott napvilágot tavaly december végén.

– Ezek szerint aligha elemi igény, hogy a szakma kifogja  kocsidból a lovakat, mint Honthy Hannáéból, és ünnepelve végigkocogjon veled a körúton...

– Kérlek, ne nevetess! Szerintem minden író csak annyit várjon el a szakmától, amennyit műve érdemel. Ugyanakkor nem hiszem, hogy létezett olyan író, aki, ha nem is maradéktalanul, de meg volt elégedve a szakma fogadtatásával.

– Az író az általa megélt, megértett világot fogalmazza át irodalommá, néha felismerhetően önéletrajzi, máskor kevésbé az. Az éj puha teste egyértelműen önéletrajzi fogantatású, bár az elején szerepel az obligát tétel, mely szerint szereplői a fantázia szülöttei. A mondattól függetlenül, lesz-e néhány ember, aki magára ismer?
– Nem tagadom, új regényemben sok az önéletrajzi fogantatású elem. De csak ennyi. Mivel te is alkotó ember vagy, tapasztaltad, hogy az író mindenkoron és elkerülhetetlenül önmagát is belefogalmazza írásaiba. Viszont a pluszt az adja meg, hogy visszaolvasva a szöveget, már önmaga sem biztos a részletekben, s képtelen szétválasztani a valóságot a fiktív elemektől, annyira összekuszálódnak a szálak. És ez a csodálatos minden alkotásban. Ott a megélt élet, mégis milyen könnyedén és fájdalommentesen játszunk elemeivel, mintha nem mi éltük volna át a tragédiát, mintha nem mi véreztünk volna el azokon a valós valótlan barikádokon, mintha nem rólunk szólna ez az egész tragikomédia, hanem valaki másról, aki mégis belőlünk kandikál ki.

– Végül is miről szól Az éj puha teste?

– Nem mondom el, mert lehet, hogy tévesen értelmezném saját regényemet. Bogozza ki minden olvasó. A regény nem arról szól, amiről én vagy te beszámolok. Ugyanaz a történet az olvasás pillanatában különbözően mutatja meg magát, attól függően, hogy az olvasó milyen lelki állapotban van, s mennyire felkészült és nyitott a mű befogadására. Ezért többször az is megfordult bennem, s a kétség kései is megbicsaklottak szívemben, vajon miféle regényt, irodalmat teremtettem, megtalálható, felfedezhető-e benne a társadalmi küldetés és annak létértelmezése? Sikerült-e olyan szereplőket felvonultatnom, akiknek sorsa az egyetemes emberi sorsot szimbolizálja. Egyik korai lektorom levelében azt írta, új regényemből hiányzik a társadalmi kritika, az olvasó nem ismer önmagára, mert hiányzik belőle a nemzeti öntudat parabolája. Amikor szövegemből vett példákkal próbáltam megcáfolni állítását, akkor döbbentem rá, vannak olvasók, szövegértelmezők, akik elfogultságukban, előítéleteiktől vezérelve, nem látják meg a textusban a hol erőteljesen jelentkező, hol csak bujkáló evidenciát. Miközben írtam a regényt, Schopenhauert, Heideggert, Nietzschét, Kierkegaardot, Montaigne-t olvastam. Nagyon sok minden át- és újrafogalmazódott bennem arról, ami a lételméletet, egyáltalán a társadalomban uralkodó erők szóval kifejezett voltát ábrázolják. Például a magyar nemzeti önismeretet és öntudatot mindig univerzálisnak tekintettem, mert a világot alkotó nemzetek önismeretéből és öntudatából származtattam. Bár az általam felvázolt egyéni sorsok nem a magyar sorsban gyökereznek, mégis olyan problematikát, embertípust, léthelyzetet tükröznek, amelyek bármikor azonosíthatóak magyar társadalmunkban. Ha azt kérné most valaki számon tőlem, hogy Az éj puha testében, miért nem egy népben és egy nemzetben gondolkodtam, akkor erre az lenne a válaszom: regényemben azért nem neveztem meg sem országot, sem nemzetiséget, mert az univerzális, általános emberi jelenséget, az örökérvényű társadalmi konfliktust és annak tüneteit szándékoztam megjeleníteni, azokat az egyéni sorsokat, melyek az egzisztencialitásban, esetlenségük és tökéletességük állapotában gyökereznek.

– Hányan olvasták kéziratodat, mielőtt elküldted a kiadónak?

– Ha jól emlékszem, mindössze nyolcan, kilencen. Pedig kínáltam jobbra, balra. Ennyien voltak kíváncsiak.
 
– Azoknak, akik kéziratban olvasták regényedet, milyen észrevételeik voltak, milyen kifogásokat emeltek?

– Egyik olvasóm például azt vetette a szememre, hogy regényemnek nincs személyiség- és közösségformáló hatása. Ez a vád teljesen megbénított. Ugyanis be tudom bizonyítani, hogy az általam felvonultatott egyéni sorsok nem az erkölcstelenség és az emberi lélek kórságainak a példatára, hanem az élet történeteiből lepárló személyes tapasztalat tanulságai. A homoszexualitást nem mint betegséget, társadalmi rákfenét ábrázolom, hanem mint mindennapi életünk jelenségét a maga társadalmi és lelki implikációival. Szerintem, s ez erős meggyőződésem, regényem nyomán olvasóim horizontja az olvasottak hatására megváltozik. S ez a változás nem csak a különböző karakterek ütköztetése nyomán alakul át, hanem az egyéni tragédiák katartikus hatására is. Ennek ellenére nem elítélni akartam azzal, amit megfogalmaztam, hanem figyelmeztetni, felhívni a jelenségre az olvasó figyelmét, s azt is szerettem volna, hogy lektűr közben maga is megtisztuljon.

– Miféle regényt írtál tehát?

– Rendhagyó ez a regény a magyar irodalomban, mint ahogy magam is rendhagyó személyiség vagyok.

– Bánt az, hogy egyesek nem az írót, az alkotót, hanem a pénzes embert látják benned?

– Borzasztóan! De ezért a rólam alkotott kép miatt, magam is hibásnak érzem. Túlságosan nyílt, őszinte, barátságos, mindenki által elérhető voltam, s vagyok ma is. S ezt az emberek, mint gyengeséget érzékelik.

– Azt híresztelik rólad, hogy embereket, véleményeket vásároltál, vagy akartál megvásárolni. Mi az igaz erről?

– Tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy soha senkit és senkinek a véleményét nem akartam megvásárolni, vagy befolyásolni. Mégis a legtöbben ezt illetően gyanúperrel élnek. Aki ismer, tudja, igazat mondok. Minden híresztelés ellenére erősnek és megáldottnak érzem magam, olyannak, mint József Thomas Mann regényében.

– Az évek folyamán volt-e olyan írótársunk, aki minden ok nélkül megbántott?

– Igen, sokan megbántottak, pimaszok és kegyetlenek voltak. Bár nem ez a mesterségem, mindegyiküknek megbocsátottam.

– Aggódsz új regényed fogadtatásáért? Lámpalánz van?

– Egyáltalán nem. Alea iacta est. A kocka el van vetve.
 

(Megjelent 2008. november 12-én a www.ujkonyvpiac.hu-n)