"Tengerre, magyar!" - Boldog Zoltán interjúja Weiner Sennyey Tiborral

"Tengerre, magyar! Alkoholizmus, drogok, antidepresszánsok helyett könyörgöm: tengert!" - Boldog Zoltán beszélgetése Weiner Sennyey Tibor költővel, alkimistával A tengerszint feletti magasság meghatározása című új verseskötete kapcsán.

„Tengerre, magyar!”

Boldog Zoltán beszélgetése Weiner Sennyey Tibor költővel, alkimistával A tengerszint feletti magasság meghatározása című új verseskötete kapcsán.

Mi az oka annak, hogy nem tartozol egyetlen irodalmi csoportosuláshoz sem?

Ez csak részben igaz, mert az Irodalmi Jelen végül csak egy alkotócsoport, mégha virtuálisan is az, amiben részt vesznek a szerzők és a szerkesztők, ám ez inkább mégiscsak egy barátság története, semmint csoportosulásé.

Ahelyett, hogy bármilyen társaságot megneveznénk helyesebb feltenni a kérdést: vajon vannak-e ma itt valódi csoportosulások? Vagy csak érdekszövetségek vannak? Csak bizottságok és lobbik vannak? Nem is tudom. Könnyen meglehet, hogy sajnos mindegy.

De ténylegesen nem vagyok sem rokona, sem ismerőse senkinek. Erdélyben nem vagyok elég székely. Pannonok között nem vagyok elég pannon. Ázsiai vagyok az európaiak között és amerikai Ázsiában. Embernek túlságosan költő, angyalnak vagy ördögnek meg túlságosan ember.  De mindez onnan, ahonnan most nézni kell, és nézni fogjuk a dolgokat: édesmindegy. Egyszer azt írtam a Szegedi Egyetemben megjelent versemben: „csatlakozzanak hozzád, ha mernek”.

A tengerszint feletti magasság meghatározásában immár másodszor avatod magad férfivá a Versek a kisházból megjelenése után. A férfivá érésnek több szakasza lenne, vagy az Indonéziába és az Adriára történő utazás más oldaláról mutatta meg az életnek ezt az igencsak hullámzó szakaszát?

Nem magamat avattam férfivá, hanem a küzdelmek és a szenvedések, csalódások és kalandok során értem egyre inkább azzá. Úgy szerettem, hogy ölni tudtam volna. Nem is sejtettem, hogy tényleg ölök. Gyilkos minden szerelmes. Különösen, akit a vágy hajt. A vágyakat le kell győznünk, hogy onnan nézhessük a létet, ahonnan univerzális. A lehető legszemélyesebb költészeten keresztül akartam és akarok eljutni a tiszta teljességhez. A globális életet szerettem volna és szeretném megérteni az univerzális orientáció révén. Azt akartam tudni, hogy mit énekel a madár, s nem csak azt, hogy hogyan és miért. Azt szeretném megérteni, mit dalolnak egymásnak a bálnák a tengerek mélyén, s nem azt, hogy mért vetik magukat a partra újra és újra. Mert utóbbit már tudtam. Többször partra vetettem magam a pannon sárban, mint valami déltengeri bálna, de mindig visszadobott a hullámok közé az egyes emberek szeretete. Philia tartott életben, s hozott vissza az önrombolásból, és a halálból mindig.

Egyébként meg tényleg szörnyű, hogy ha bekapcsolod a rádiót (hál istennek nincs tévénk), és iszonyatosan depressziósan nyilatkozik bemondótól államfőig mindenki. Éppen ezért menekültem többször is a tengerre. Mert ott kicsit feltöltődök, kicsit meggyógyulok.

Tengerre, magyar! Alkoholizmus, drogok, antidepresszánsok helyett könyörgöm: tengert! Saját példámból tudom, hogy nincs más gyógyír erre a gödörre, vagy ahogy a költő mondja: „telihugyozott rózsaszín bilire”. De ne legyünk túl szigorúak, szeretem a hazám, szeretem az életet, de nem ököllel, nem mások kárára, hanem életemmel és költészetemmel. Korábban is erről beszéltem igazából több fórumon is, s hogy a folyóiratok világa önmagába zárult, meg kell változtatni, különben öncélú az egész nagy magyar literatúra.

Nemcsak tengerszint feletti magasságokba, hanem tengerszint alatti mélységekbe is eljutunk a kötetben, hiszen a lírai én csacsogó egyetemistákon szörnyülködik, majd pedig vére fröccsen a tér kövezetén. A férfikor eleven erdejében el kellene bújnunk a világ elől, vagy vállalni az ilyen konfrontációkat? Egyáltalán hogyan kell együtt élnünk a minket körülvevő XXI. századi eseményekkel?

Nincsen más: csak a szeretet. A közvetlen szeretet. Ez számomra a kegyelem, a kegyelmi idő, pedig ahogy Kemény Katalin mondja, maga az élet. Vannak olyan bölcs emberek, akik ezt tudják, nekem nagyon nehéz út vezetett ennek az egyszerű igazságnak a megértéséhez. A véremet kellett látnom folyni a fejemből, azt kellett látnom, hogy a barátaim elszaladnak, azt, hogy fényes nappal a téren, ahol otthon éreztem magam, senki sem siet a segítségemre. Azt, hogy barátságokat sokszor csak valamilyen ürügy tart össze, valamilyen cinkosság, s nem pedig a szeretet. Azt, hogy az egyik szerelemből folyni a másikba semmi több, mint menekülés egyik szigetről a másikra, miközben a hátunk mögött egyre nagyobbak a romok, egyre több a szenvedés. Mint a guanó úgy gyűlik a karma. Vagy, hogy érthetőbben mondjam, s talán sokaknak elfogadhatóbban, csak azt tegyed mással, amit magadnak is kívánsz.. Szóval amikor az élet sűrűjében eltévedünk, újra és újra ki kell vonulnunk, hogy megnézzük: mi is történt, miért is történt. Keressetek távlatot! Igen ez az egyetlen lehetőségünk a XXI. században nekünk: a távlat. Menjetek hegyek tetejére, menjetek erdők mélyére, folyókon és tengereken hajózzatok, legyen távlatotok, hogy ne nyelhessen el az őrület bárhányszor és bármennyire agresszívan is próbálkozik. Lelked szabadságát el nem vehetik, s ez így igaz, ha lelked valóban szabad. Ne ragaszkodj és ne kötődj feleslegesen olyan mémekhez, mint autó, ház, szőke nő, hitel, pia, narkó, fehérhomokos part, rock’n’roll vagy kóser szex, mindenből csak annyit és azt vedd magadhoz, ami kell, ami jó. Ne engedd, hogy „az eszközök eszköze légy”, ahogy Thoreau mondja a Waldenben. Mert mi is a divat? „A divatot a fényűzéshez szokott herék szabják meg, és a nyáj engedelmesen követi őket.”

A köteteidből látszik, hogy folyton úton vagy. Lelki és fizikai utak kereszteződésében, most éppen Szegedről Budapestre. Mi az oka ennek a költözésnek, a vidékiség feladásának és a budapestivé válásnak? Köze van ennek a „traumához”, amelyet A költő vérében is megfogalmaztál? Egyáltalán hogyan éled meg Budapestet?

Figyelj, én rettegtem Budapesttől. Örök erdei névtelen vagyok, s igazából Szeged volt az első város életemben, mert Győr csak egy dagi fél-barokk és féliparos falu volt, mikor ott éltem hét éve. Budapestre elsősorban Virágért jöttem. Vicces, hogy ő mondjuk szegedi, csak itt él. Aztán valahogy azt vettem észre, hogy jobban érzem magam Pesten, mert ahol lakunk, a Vörös Szalon vidéke jó környék, eltekintve a posztapokaliptikus állapotoktól, mint amilyen az összeomlás határán álló pesti házak, vagy az állítólag veszélyes fák. Mert itt van mondjuk a Hunyadi téri piac, ahol a politikusok fákkal ijesztgetik az istenadta népet. Alig van fa ebben a városban, mindegyik komoly érték kéne, hogy legyen. Ahogy „még egy terézvárosi kutya sem tudja maga után összeszedni”, úgy még egy terézvárosi park fái sem tudják magukat megvédeni a tomboló hülyeségtől. De Budapest legnagyobb hibái ellenére is egy gyönyörű város, nagyon sokféle lakossággal, s igen sok nyelv szólal meg mellettem, csak míg végigmegyek az Andrássyn. És ez jó. Kell.  Sokszor elmondtam már, hogy Jakartában töltött egyetlen éjszakám során mennyire megrázott, hogy 15 millió ember él abban a városban. Polisznyi nép a magyar a XXI. század hajnalán. De nem mindegy, hogy Spárta vagy Athén szellemisége él tovább bennünk. Ha nyitottak leszünk, ha tanulunk, ha okosak vagyunk, akkor majd szeretni fognak minket, és felnéznek ránk, és létezni fogunk, és az a létezés jó lesz. De ha bezárulunk, ha ostobaságokba merülünk, ha tovább folytatódik a lepusztulás, akkor senki sem fogja sajnálni, hogy – ahogy megint egy alig olvasott magyar költő mondja – itt egy nemzet tűnik el.

Egy méltatlanul elfeledett és korán elhunyt magyar költő, Békássy Ferenc életével és hagyatékával foglalkoztál az utóbbi időben, többek között ebből írtad a szakdolgozatodat is. Miért fontos neked költőként egy olyan munka, melyet főleg irodalomtörténészek végeznek, és miért lehet fontos önmagában Békássy története és életműve?

Virtusból. Háromszorosan is virtusból. Először azért, mert Zsennyének, amit a hazámnak érzek - tartozom ennyivel. Másodszor is azért, hogy megmutassam ezt a fiatal költőt, aki Woolf és Wittgenstein és Keynes társágából hazajön a Cambdirge történelem szakának elvégzése után, huszárönkéntes lesz, és harcol és meghal a hazáért. De nem utálja az ellenséget, nincs benne gyűlölet, látása univerzális látás. Költészete egy olyan világ utolsó nyoma, amilyet tönkretettek a két háborúval, Trianonnal, Holokauszttal, kommunizmussal, s most a nyers haszonéhséggel. Egy olyan világ utolsó nyoma, amiben tudták mi az a jó élet, amiben volt értelme élni. Babits, Kosztolányi, Tóth, Schöpflin mind-mind felfigyeltek a poszthumusz könyveire Békássynak, de aztán elfeledték őt is, mint annyi nagyszerű embert. Az emlékezet a legértékesebb valutája egy népnek. És végül harmadszor is virtusból, mégpedig személyes ügyből kifolyólag, ugyanis három esztendővel ezelőtt egy szegedi professzor éppen az első Békássy dolgozatom miatt rúgott ki az összehasonlító irodalomtudomány szakról. Be akarom bizonyítani, hogy igen – lehet, hogy ifjúi hévvel túloztam írásomban, lehet, hogy néha túl könnyed és laza voltam én oda, de Békássy Ferenc tényleg költő volt, s versei között igenis vannak olyanok, amiben a magyar emberek megláthatják maguk, amiben az első világégés traumája ellenére fel tudunk egyenesedni, és azt mondhatjuk: nekünk volt egy huszárunk, egyetlen egy, aki elvégezte a legjobb egyetemet, akit a kor szellemi elitje imádott, aki után hatalmas űr maradt, aki nem érzett gyűlöletet, aki szabad volt, világpolgár, és magyar huszár. Nincs miért szégyenkeznünk. Büszkék is csak arra lehetünk, amit mi magunk tettünk. A háború borzalmában a költészet mindig az ember utolsó rejteke. A lélek ritődje. Én ezt a ritődöt védem meg, az életet és művészetet a sokszor nyers és unalmas tudományossággal szemben. Tudom, hogy az a professzor sohasem bocsát meg nekem, hogy szembe mertem vele szállni, hogy nemet mertem neki mondani. És ez egyet jelent azzal, hogy lemondhatok a tudományos pályáról. Csakhogy én vagyok az az ember, akinek ez teljesen mindegy. Ha van jó, ha nincs, nem baj. Szerintem ellenségeimet ez is dühíti. Nem ezért foglalkoztat az irodalom. Én még mindig csak azért foglalkozok költészettel, mert abban az emberibb emberhez való utat látom, mert úgy hiszem, hogy ha egy jó verset sikerül adni, azzal mindent adtunk: vigasztalást a bajban, támaszt balsors idejére, erőt a harchoz, fegyvert és vértet a szerelemhez. Egykori tanáromnak azonban éppen úgy, mint annak a fiatalembernek, aki szétverte a fejem az utcakövön, éppen olyan hálás vagyok, mert sokat, nagyon sokat tanultam tőlük. Főleg azt, hogy mit ne tegyek, hogy mit nem szabad.

Verseidben, Vasárnapi leveleidben, esszéidben egy olyan gondolkodást képviselsz, amely a keleti filozófiákban gyökerezik, és melyet a lelki békéből kiinduló, a világra vetülő nyugalom szab meg. Ebben nagyon fontos szerep jut a meditációnak, a szeretetnek és a figyelemnek. Ki az, akit ma bajtársaidnak tekinthetsz a kortárs magyar irodalomból és világirodalomból, és akit szívesen ajánlanál olvasóidnak is?

Ilyen kemény kijelentések után szinte vallomás értékű volna, ha megneveznék bárkit a közvetlen közelemből. Nem szeretnék senkit sem bajba keverni, egyébként éppen a Vasárnapi levelekből ez úgyis kiderül. Úgyhogy honi kortársak helyett hadd ajánljak inkább csak egyetlen olyan olvasmányt, ami mostanában leköti a figyelmemet, kötődik a tengerekhez és elmélyedek nagyszerű meglátásaiban. Le Clézió Raga című könyvére gondolok, mert úgy beszél a láthatatlan kontinensről, Óceániáról, ahogy kell. Nagyon szeretem, és lassan olvasom, hogy maradjon mindig belőle.

Talán nekem is sikerült egy olyan verseskönyvet írni most, amit majd valaki úgy fog olvasni, mint én a Ragát. Egy olyan könyvet, amiben Szarka Fedor Guidó rajzai, a versek, az adriai útinaplók egybeforrnak, s érdemes ott tartani magad mellett, vagy a zsebedben. Mert talán-talán pár embernek majd örömöt okoznak, majd derűt fakasztanak szívűkben. Aztán ha tenyerükbe veszik ezt a kis könyvecskét nem lesz több, sem kevesebb, mint egyetlen őszinte csepp a végtelen tengerekből, mely épp olyan ízre, színre, sótartalomra, mint egy emberi - nagyon is emberi - könnycsepp. Semmi több.  

(A kötet első bemutatóját 2009. január 8-án 17 órakor a szegedi GRAND CAFÉBAN tartják. A szerzővel Szörényi László beszélget. A muzsikáról Gál Emese gondoskodik.)