Sziporkázó nyelvi humora és abszurd történetei miatt a magyar olvasóközönség is kedveli az ötven éve elhunyt Boris Vian regényeit, sikerrel vitték színre hazánkban darabjait, versei vagy jazzkritikái azonban nem hozzáférhetőek. 18-20 kötetesre tervezett életműsorozatában pótolja ezeket a hiányokat a Carthaphilus Kiadó. A Könyvhétre újabb novelláskötetet jelentetnek meg.

Halálos humor és Kék liba Boris Viantól

Ugyan a sikerregények és novellák kiadásával kezdte szerzői sorozatát a Cartaphilus, de a szerkesztő, Takács M. József ígérete szerint a humoreszkek, színpadi szkeccsek és a sanzonok is sorra kerülnek. Nagy örömmel fogadták bejelentését a rajongók, hogy néhány hónap múlva újabb Vian-válogatást vehetnek kezükbe. Az előző öt könyv érdemeként ki kell emelni, hogy az újrafordított művek pontosabban, egységesebben mutatják Vian világát, a bravúros stílusú, adatgazdag utószók pedig segítik megérteni motívumrendszerét. Takács nemcsak jótollú tanulmányíró, élő Vian-lexikon, szóban is élvezetesen népszerűsíti Viant. Nem rajta múlt, hogy a Kner Imre teremben nem sikerült megfelelniük fokozott (túlzott) elvárásaimnak.

  Mert fordítótársaival ügyesen felsorolták Vian bámulatos életének legfontosabb (legismertebb) elemeit, felmutatták a művek szerintem nyilvánvaló életrajzi vonásait, strukturális sajátosságait és összefüggéseit, de mindez megtalálható például a kiadó rendkívül informatív honlapján is. Ki ne tudná, hogy a Köpök a sírotokra című, álnéven írt botránykönyvéből készült film vetítésén izgatta fel magát annyira a 39 éves szerző, hogy egész életét végigkísérő szívbetegsége végzett vele? Akár letölthető a "halált hozó" filmrészlet az Olvasómozgalom nevű rádióműsor weboldaláról, a Világirodalmi lexikon Vian-szócikkével együtt.

  Utóbbit Saly Noémi állította össze, ezért kérték fel a pénteki beszélgetés moderátorának. Ami azért sem bizonyult a legjobb választásnak, mert régen foglalkozott Viannal. Hiába próbált Bognár Róbert és Pacskovszky Zsolt érdekességekkel előrukkolni, ha Saly fordításelméleti szemináriumot akart tartani. Nem baj, ha a társalgás vezetésével megbízott nem készül kérdésekkel, nyilván az is figyelemre méltó, hogy ő Lévi-Strausst fordított, és az milyen nehéz. Engem viszont a Vian felsőfokon kurzus érdekelt volna. Kuriózumokat reméltem a polihisztor életéből, a Cartaphilus által kiadott művek mélyebb megvilágítását, a hiányzó Vian-szakirodalom azonnali megteremtését, vonuló elefántokat, etióp foglyokat, könyvpiramisból előbukkanó szellemet.

  Korrekt ismeretterjesztés és marketing zajlott. Bemutatták Vian játékosságát, nyelvi modernitását és abszurd humorát, remélhetőleg sok új olvasót megnyerve ezzel.

Fotó és szöveg: Klein László

Kapcsolódó: http://cartaphilus.hu/szers_k.php?szazon=86

Boris VIAN (1920-1959) 

Francia író, költő és jazz-zenész.
Boris Vian 1920. március tizedikén született a Párizs melletti Ville-d'Avray-ban egy tehetős, de hamarosan elszegényedő középosztálybeli család második gyermekeként. Tizenkét éves korától szívproblémákkal küzdött, így aztán egész élete, művészi pályafutása végső soron nem volt más, mint versenyfutás az idővel. Fájdalmasan korai, szívroham okozta halála ellenére is hatalmas életművet hagyott hátra (összes műveinek a francia Fayard kiadó által publikált sorozata jelenleg a tizennegyedik - vaskos - kötetnél tart), s ma is egyike a legismertebb és legnépszerűbb XX. századi francia szerzőknek. Zenei érdeklődését és tehetségét bizonyára édesanyjától örökölte (a mama hárfaművész volt), az irodalom szeretetét pedig talán apjától, aki - igaz, elsősorban anyagi kényszerből - egy ideig műfordítóként tevékenykedett.
Középiskolai tanulmányait a szülővárosával szomszédos - s azóta Ville-d'Avray-val egybeolvadt - Sèvres-ben kezdi meg, majd a versailles-i Hoche Gimnáziumban folytatja, s a párizsi Condorcet Gimnáziumban fejezi be. Előbb latin és görög, később matematika és filozófia érettségit tesz (és ehhez még csak különösebben meg sem kell erőltetnie magát). Az iskolában németül tanul, de emellett - magánszorgalomból - az angol nyelvvel is megbarátkozik: olyannyira, hogy később az egyik legjobb és leggyorsabb angolos fordítóvá válik (többek között Strindberg drámáit, Chandler bűnügyi regényeit és különböző amerikai szerzők tudományos-fantasztikus műveit ülteti át francia nyelvre).
Miután mérnöki diplomát szerez a párizsi Műszaki Egyetemen (1942), először a Francia Szabványügyi Hivatalban vállal - rendkívül unalmasnak bizonyuló - munkát. Itt szerzett tapasztalatai, illetve ifjúkori élményei szolgálnak alapul első, Venyigeszú és a plankton című regényéhez (1947). A szabványokat és ostoba főnökeit megunva munkahelyet változtat, s rövid ideig a Papírgyártók és Papírkereskedők Hivatalában dolgozik - no nem az aktákon, hanem Tajtékos napok (1947) című regényén, amellyel megalapozza írói hírnevét.
Ezzel párhuzamosan Vernon Sullivan álnéven "amerikai" regényeket ír - önmagát a könyvek fordítójaként tüntetve fel. E komoly botrányokat kiváltó, többek között - teljesen alaptalanul - pornográfiával vádolt regényekkel (Köpök a sírotokra, 1946; Minden hulla fekete, 1947; Öljünk meg minden rohadékot, 1948; És mindez a nők miatt, 1950) anyagi értelemben sokkal nagyobb sikert arat, mint a saját néven megjelentetett későbbi műveivel (Pekingi ősz, 1947, Piros fű, 1950, Szívtépő, 1953), melyekért igazából csak az író halála után kezd lelkesedni a francia és a nemzetközi olvasóközönség.
Életében hasonló érdektelenséggel fogadják vers- és novellaköteteit is (Barnum's Digest, 1948, Cantilènes en gelée [Dalok aszpikban] 1949, illetve Les fourmis [A hangyák], 1949), ám utóbb ezek is számtalan kiadást élnek meg, s a korábban csak folyóiratokban megjelent Vian-novellákból két posztumusz kötet is születik (Le loup-garou [A farkasember], 1970; Le ratichon baigneur [A fürdőző csuhás], 1981). Szintén posztumusz kötetként adják ki egyik ifjúkori zsengéjét, a bizonyos értelemben a Venyigeszú... előjátékának tekinthető Kalandáriumot (1966).
Vian a versek, novellák és regények mellett drámákat, rövid színpadi jeleneteket, filmforgatókönyveket, tárcákat, kritikákat és még két operalibrettót is ír. A Mindenkit megnyúzunk (1950) és A birodalomépítők (1959) című darabjait Magyarországon is bemutatták (1982-ben, illetve 1983-ban).
Írói pályafutásával párhuzamosan zenészként is dolgozik. Két fivérével és barátaival már kamasz korában (amatőr) jazz-zenekart alapít, majd trombitajátékával a későbbiekben fantasztikus karriert befutó Claude Abadie első - amatőrből lassan profivá érő - zenekarait erősíti. Vian, a párizsi jazz-élet központjának számító Saint-Germain-des-Prés közismert és közkedvelt "hercegeként" olyan világnagyságokkal találkozik - némelyikükkel még közösen muzsikál is -, mint Duke Ellington, Miles Davis, Louis Armstrong, Django Reinhardt vagy Errol Garner. Zenei munkásságát számos lemezfelvétel őrzi, ám élete utolsó évtizedében (amikor súlyosbodó szívbetegsége miatt már nem trombitálhatott) főleg az általa írt és előadott - többnyire ironikus szövegű - dalokkal arat sikert. Leghíresebb szerzeménye, az algériai háború idején betiltott - de Vian által továbbra is műsoron tartott - Le déserteur afféle nemzedéki himnusszá válik (jelesül a majdani "hatvannyolcasok" generációja számára).
Boris Vian a jazznek nemcsak művelője, de avatott szakértője is: ezt számos lemezkritika, elemzés és a francia kiadású jazzlemezek borítójára kerülő - gyakran igencsak rendhagyó - ajánló szöveg is bizonyítja. (Utolsó munkahelye a Philips alapította Fontana lemezkiadó vállalt volt, ahol a jazz szekció művészeti vezetőjeként dolgozott.)
Kétszer nősült, első házasságából két gyermeke született: Patrick (1942) és Carole (1948). Mindemellett még arra is maradt ideje, hogy barátai filmjeiben statisztaként szerepeljen, repülőgép modelleket építsen, rádiós műsorokat írjon és vezessen, részt vegyen a barátaival a sakkozás, a főzés vagy a szimpla "ökörködés" jelszavával megszervezett különböző körök és klubok "munkájában", szoros kapcsolatot tartson fenn olyan kortársakkal, mint Sartre, Beauvoir, Camus, Lacan, Ionesco, Queneau és Prévert, továbbá fessen, grafikákat, kollázsokat, bútorokat és fafaragásokat készítsen, az "Első Satrafa" rangjára jusson a híres Patafizikai Társaságban, öreg autókat javítson és restauráljon - s a felsorolást még hosszan lehetne folytatni.
Minderre 39 év adatott meg neki. Nos, egy dolog biztos: Boris Vian 1959. június 23-án bekövetkezett haláláig egy percet sem unatkozott.

A Cartaphilus Kiadó 2007-ben indította útjára a Vian-életműsorozatot. A kiadó a magyarul már korábban is megjelent Vian-regényeket nem afféle "változatlan utánnyomás" formájában kínálja olvasóinknak: újra szerkesztett, esetenként újra fordított kötetekről van szó. A sorozat 2007 őszén egyidejűleg kiadott két "első" kötete (két regény, a Szívtépő és a Piros fű) után 2008-ban a Venyigeszú és a plankton című regény, majd a Blues egy fekete macskáért című novellagyűjtemény jelent meg.

Forrás: http://cartaphilus.hu/86.php