De Coster - a flamand forradalmár
Teljes nevén: Charles-Theodore-Henri De Coster (nem írom le többször teljes hosszában) belga író, aki az első jogán gyűlöltette meg olvasójával a hazug, ugyanakkor háttérmozgású kaméleonpolitikát. De Coster az első jogán verte belém azt is, tette emlékezetessé, hogyan villognak a kések, amikor a hatalom vallásháborút generál, egymás ellen uszítja a különféle hitűeket, különféle nációkat.
Hogy elhelyezhessük a korban: De Coster születésekor Petőfi öt, Arany János tíz és fél éves, Ferenc József császár mínusz három, 1830 augusztusában látja meg az Istentől elrendeltetett berendezkedésű Európát. Az ipari forradalom ideje ez, a demográfiai robbanás, a nemzetállamok kialakulásának ideje. A párizsi forradalom fertőz, Európában nemzeti zavargás követ nemzeti zavargást. Brüsszelben felkel a nép, kiszabadul németalföldi királyságból, létrejön Belgium. Coster ebbe a légtérbe születik. Itt írja meg a flamand szabadságharcot, amelyet nyolcvan éven át vívnak a spanyolok ellen – egy emberre, a flamand kópéra kihegyezve.
És amivel kezdenem kellett volna: De Coster a Thyll Ulenspiegel írója. Ulenspiegel – Claes fia. Máglyán megégetett apja hamvai dobognak a mellén.
Az 1459-ben érvénybe lépő új hatalmi örökösödési rend (Pragmatica Sanctio) megkeveri Nyugat-Európát, a spanyolok öröklik a mai Hollandia, Belgium és Luxemburg gazdag tartományait. II. Fülöp spanyol király első lépésben betiltja a protestáns egyház működését (vagyonát elkobozza), és ráébred, milyen jövedelmező, megkezdi a reformáció tehetős hívei üldözését (a vagyont a korona örökli). A spanyol korona – hihetetlen módon, miközben árad Dél-Amerikából, Peruból, Chiléből az arany –, folyamatosan pénzügyi nehézségekkel küzd. Spanyol-Németalföld 1568-ban fellázad, a háború nyolcvan évig tart. A spanyolok végül megszívják, a vesztfáliai béke pontot tesz a permanens forradalomra, de Európa korabeli legnagyobb hatalma, Spanyolország, eddigre a belső bomlásnak köszönhetően kezd atomjaira hullani. Ennyit a történelemről.
De Coster flamand, illetve vallon származású szülők gyermeke. A brüsszeli szabadegyetemen tanul. Újságíróként, majd egyetemi tanárként dolgozik. Az Ulenspiegel című újság szerkesztője, itt jelenik meg sorozatban a regény, a belgák nemzeti regénye. De ezt a belgák akkor még nem ismerik fel, csak később, a Fiatal Belgium nevű mozgalom idejében fogják fel valódi jelentőségét. (A Max Weller költő-regényíró szerkesztette „Fiatal Belgium” – 1881-97 – befolyásos folyóirat címe irodalmi mozgalom nevévé válik, amelynek célja a belga öntudat hiteles kifejezése, a nemzeti irodalom megtisztítása a romanticizmustól.)
A regény maga rettenetes. Ahogyan az ember szép, tökéletes, ugyanakkor hihetetlen dolgokra képes. A főalak: Ulenspiegel, a kópé, a vagabund harcos, a kemény fickó, akit a csapások megerősítenek. Nele, Ulenspiegel babája, a nemzet lágy, nőies, szerethető, ragaszkodó szelleme. A főszereplő Fazekas Ludas Matyijának és Hašek Švejkjének ötvözete némi debilitáshoz közelítő Monthy Python beütéssel. A Nele-féle szerelmi szál boldogtalanságból, várakozásból, reménytelenségből szőve, mint Petőfi János vitézében. Ha eltévednénk az ismeretlen történelemben, visszatalálunk a világirodalom testvéri segítségével. Csak a vér a riasztó, a halál rengeteg, megszámolhatatlan és természetes megjelenése.
Mondom, a regény rettenetes. Tizennégy éves koromtól olyan harmincig minden héten olvastam, de havonta egyszer biztosan lekerült a polcról. Legalább harminc kötetet vásároltam többféle kiadásban, mert senki nem ismerte, és azt akartam, legalább barátaim, a hozzám némileg közel állók olvassák. (Régebben nagy könyvajándékozó voltam, amíg volt miből.) Megrendítő, félelmetes, elképesztő, ugyanakkor rettenetes regény. Mestermű.
A dolog lényegi tartozéka: ifjúkori példányom máig él (a pincében, mostanában nem olvasok ilyen erős regényeket, nem merek, éppen elég látni, mi történik a világban), ötvenhétben jelenik meg a Szépirodalminál. Nem hagyományos méretű, hanem kb. négyzetkötet, mindig minden polcról kilógott: tele grafikákkal, szörnyű illusztrációkkal.
A regény lényegi tartozéka a két fordító: Illyés Gyula, és a jó barát, Szabó Lőrinc. Ettől olyan a regény, amilyen. Ettől emelkedett, ettől költői és mefisztói, a két mágus káprázatos magyar nyelvével leöli az olvasót.
Ismétlem, az Ulenspiegel 1957-ben jelenik meg, egy évvel a forradalom után. Lehet benne legalább másfél év fordítói munka. Annyi biztosan. Illyés („a profi köpönyegforgató, a füst”, mondja róla Németh László, arra inog, amerre az aktuális politikai szél hajtja), és Szabó Lőrinc (a politikai analfabéta) jó érzékkel felismeri, bölcsebb nem hangoskodni a Petőfi-köri rajcsúrban, helyette munkával meglapulni valahol, és ha a Szuezzel terhelt világpolitika kiengedi a menni készülő Magyarországot a kommunizmus vaskalitkájából, Thyl Ulenspiegel forradalmi lelke robban. De a SZU, mint tudjuk, nem engedi szabadon az országot, jön november negyedike, vele a tankok, és maradnak – ideiglenesen – még harmincnégy évig. A regény nem robban. A flamand szabadságharc nem válik példaértékűvé. De azért létezik. Nagyon is. A világirodalom megkerülhetetlen, átléphetetlen sarokköve.
Amikor az olvasót elsodorná az illúzió, hogy az állat megszüntethető az emberben, kegyetlensége nem zsigeri, ösztönös és végtelen, hanem felvett tulajdonság, nem kell komolyan venni. Nyúljon csak fel, vegye le az Ulenspiegelt, ismerje fel és rémüljön meg, a világ változik, az emberi természet nem.
Charles De Coster, München, 1827. augusztus 27. – Brüsszel, 1879. május 7., belga író.