"Radnóti Miklós Hetedik eclogájáról szeretnék beszélni, mint a hitvesi költészet és a háború borzalmainak sajátos összefonódásáról. Előtte azonban néhány mondattal bevezetést tennék Radnóti Miklós költői munkásságára, valamint a kortársak között betöltött szerepére." - Tatjana Anyegina esszéje és ecloga-olvasata Radnóti Miklós születésének századik évfordulóján.

 

 

 

 

 

TATJANA ANYEGINA: 

 

 

 

 

Radnóti Miklós Hetedik eclogája

 

 

 

 

 

 

„Egyszer csak egy éjszak mozdul a fal, 

beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül. (…)

Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.

S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál.”

(Radnóti: Egyszer csak)

 

 

Életrajzi áttekintés

 

Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Újlipótvárosban kispolgári zsidó családba, Glatter vezetéknévvel. Születésekor ikertestvére és édesanyja meghaltak, amire (többek között) a Huszonnyolc év című versében emlékezett:

Erőszakos, rút kisded voltam én, 

ikret szülő anyácska, – gyilkosod!

öcsémet halva szülted-é, 

vagy élt öt percet, nem tudom, 

de ott a vér és jajgatás között 

úgy emeltek föl a fény felé, 

akár egy győztes, kis vadállatot, 

ki megmutatta már, hogy mennyit ér: 

mögötte két halott 

Vas István szerint Radnótinak a költészet „mindenek felett való” (In: Ferencz), terápiajellegű volt: tizennyolc versében siratta el szülei halálát. Édesapja (aki 1921-ben halt meg), új feleségétől, Molnár Ilonától született Erdélyi Ágnes, a költő féltestvére, neki szánta az Ikrek havát. Radnóti Libercbe járt a textilfőiskolára. 

1928-ban barátaival megjelentette az 1928 című folyóiratot, és a Jóság című antológiában publikált először. 1930-ban beiratkozott a szegedi Ferenc József Tudományegyetem magyar–francia szakára (1934-ig járt oda). Itt lett tanára Sík Sándor, kapcsolatba került a Szegedi Fiatalok társaságával is, valamint rövid időre részt vett a szegedi kommunista ifjúmunkás mozgalom tevékenységében. Doktori disszertációját Kaffka Margit művészi fejlődése címmel írta. Időközben szerelmi házasságot kötött gimnazista szerelmével, Gyarmathy Fannival. 

Zsidó származása miatt 1935-ben szerzett tanári diplomájával nem taníthatott, ezért házitanítóként dolgozott, műfordításokat vállalt, valamint alkalmi kiadói munkákból élt. 1937-ben Baumgarten-díjat kapott a Járkál csak, halálraítélt! című kötetéért. Eljutott Párizsba (1937), ahol megismerkedett a modern irodalommal és művészettel, valamint kapcsolatba került spanyol antifasiszták mozgalmaival. 1940-től többségében munkaszolgálatos volt, közben, 1941-ben, sajtó alá rendezte József Attila hátrahagyott verseit. 1943. május 2-án feleségével áttértek a katolikus hitre. 

1944. május 18-án kapta meg élete utolsó behívóját a szerbiai Borba, itt született az utolsó verseit tartalmazó Bori notesz, mely csak 1946-ban, exhumálásakor került elő. 1944. november 9-én a Győr mellett Abdán agyonlőtték.

 

Költészeti áttekintés

 

Induló költőként közepes tehetségként tartották számon, aki ugyan kimunkált formakultúrával rendelkezett, de nem volt saját megverselendő élménye. Komlós Aladár így fogalmazta meg:

„Radnóti első versfüzeteit éppenséggel nem szerettem, s legszűkebb baráti körén kívül, azt hiszem, kevesen is becsülték. Keresettséget, eredetieskedést és modorosságot láttam benne. (...) Idegesített erőltetett népieskedése, mely a szabad versben fokozottan rikítóan hatott. Idegesített a folytonos idill póza, a csók folytonos harsány csattogtatása s még jobban a szerepjátszásé: az, hogy pásztor, illetve paraszt jelmezét öltötte magára. Ki hitte volna, hogy erről a fokról el lehet jutni a nagy költészetig?” (In: Szegedy-Maszák).

Az újnépiességgel érintkező szürrealizmus jellemezte költészetét, fellelhetők voltak benne az avantgárd utózöngéi, és a neoprimitivizmus az ún. négerversekben. Egyik központi témája a világ általi fenyegetettség és az erre adható válasz. 

„Nem, még nem vagyok költő (...). Még nagyon foglalkoztat a nyelv, akadályokat gördít elém, rosszindulatú és makacs. Még érezni a versen, hogy írták. Még sok benne a mutatvány, a bűvészet. Mondom, nem szeretem a bűvészkedést. Úgy fejezze ki az érzelmeket a vers, mint egy fütty, egy jajszó, vagy egy csuklás borozás után! Ne érződjék, hogy anyagból épül! Érzed a követ a strasbourgi katedrálison?” (Ikrek hava, 520.). 

Legelső 1925-től 1926 vége közötti verseit egy sötétkék-fekete márványmintás keményfedelű, 16,5 × 20,5 centiméteres, nyolcvanlapos füzetbe írta; ezeket 1926 augusztusától 1931. január végig egy kisebb méretű, 12,5 × 20 centiméteres, kilencvenöt lapból álló pepita fedelű füzetbe tisztázta le.

Az érett költő írásaiban a szorongás és a félelem már nem érzet, hanem jogosan megjelenő tény lett. Esztétikai és poétikai-világképi fordulata a klasszicizálódás felé sodorta. Az újklasszicista költészet felé fordulás a Harmadik Birodalom okozta fenyegetettségre adott egyik reakciónak is tekinthető. Némelyek azért elevenítették fel ezeket a formákat, hogy szélesebb közönségre találjanak, mások azért fordultak vissza régi hagyományokhoz, mert az emberi személyiség védelmi eszközeit próbálták megtalálni bennük. Mindkét tájékozódási irány erősítette az újklasszicizmus elterjedését, melynek fő képviselőiként Radnóti mellett Nadányi Zoltánt, Dsida Jenőt, Weöres Sándort és Jékely Zoltánt szokás számon tartani. (Argonauták, Sziget folyóiratok; Babits költészete, továbbá Németh László esszé- és drámaírói munkássága.) A másik „irány”, a népi írók is a múlthoz vonzódtak, ám ők főleg Petőfi rövid dalait és életképszerű verseit tekintették példamutatónak szemben Radnótival, aki a latin idillek romantikus átértelmezéseit tanulmányozta, és alighanem még a biedermeier művészetben is kereste a különböző történeti örökségekből válogató eszmény igazolását, abban a kultúrában, melyről a Szegeden Zolnai Béla előadásait hallgatta. 

Radnótinak az avantgárd kilengései után vissza kell térni a természetes állapotba, azaz a kultúra folytonosságát tagadó művészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kellett előtérbe állítania, ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is lett számára, hiszen a művészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk. Radnótinál a forma fegyelme esztétikai és művészi válasz volt egy kaotikus világra, melyből hiányzott az emberség. Ennek külsődleges formai jegyei a tiszta műfajiságra való törekvés és a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése. Verselésében visszatért a kötött formákhoz, a klasszikus nyugat-európai időmértékes verseléshez. A Járkálj csak, halálraítélt! (1936) és a Meredek út (1938) versei szinte kivétel nélkül szabályos és rímes jambusokban írt költeményeket tartalmaznak. 

Harmadik, utolsó, a halálraítélt költő korszakát ódai-elégiai hangvétel jellemzi, humanista eszmei töltés, melyben végképp kikristályosodott a klasszicizáló forma. Reprezentatív műfaja az ecloga, melyek az emberi lélek tiltakozásának, felháborodásának, reményeinek, valamint a vágyak, a haza és Fanni iránti vágyakozásainak adtak hangot. 

Babitscsal idegenkedtek egymástól, mert Babits a politikától, Radnóti a politikátlanságtól félt. Ettől függetlenül a Nyugat is teret adott Radnóti-verseknek, sőt egy verseskötete a Nyugat kiadásában jelent meg. Formakincsét nagymértékben gazdagította műfordítói gyakorlata, többek között La Fontaine-t és Apollinaire-t fordított.

 

Radnóti életében megjelent írásai

 

Pogány köszöntő, Budapest, 1930, versek. 

Újmódi pásztorok éneke, Budapest, 1931, versek. 

Lábadozó szél, Szeged, 1933, versek.

Ének a négerről, aki a városba ment, Budapest, 1934, költemény.

Kaffka Margit művészi fejlődése, Szeged, 1934, tanulmány. 

Újhold, Szeged, 1935, versek. 

Járkálj csak, halálraítélt!, Budapest, 1936, versek. 

Meredek út, Budapest, 1938, versek. 

Ikrek hava, Budapest, 1940, versek. 

Válogatott versek (1930–1940), Budapest, 1940. 

Naptár, Budapest, 1942, versek. 

Jean La Fontaine: Válogatott mesék, Budapest, 1943, műfordítások. 

Orpheus nyomában. Műfordítások kétezer év költőiből, Budapest, 1943, műfordítások. 

Karunga, a holtak ura, Budapest, 1944, műfordítások. 

Tajtékos ég, 1946, versek (poszthumusz).

 

Radnóti fordíthatósága, recepciója, hatása

Radnóti költészetének értékelése Magyarországon

 

A Radnótival foglalkozó írások nagy része az „irodalompublicisztika, a sorstársi emlékezés, vagy kisebb hányadban a személyes hangvételű és vonatkozású esszé körébe tartozik” (Németh G. Béla, in: Szegedy-Maszák). 

„Nehéz volna elhallgatni, hogy alighanem tüzetesebben foglalkoznak műveivel Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, mint szülőhazájában. (…) miközben nem volna könnyű olyan Magyarországon élő irodalmárokat megnevezni, akik elsősorban Radnóti életművét tanulmányozzák. Nevét alig említették annak az ülésszaknak a résztvevői, melyet a két háború közötti magyar költészetről 1991-ben a pécsi Janus Pannonius Egyetemen rendeztek [Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő (szerk.) „de nem felelnek, úgy felelnek”: A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1992.], s ebből óhatatlanul is arra lehet következtetnünk, hogy a legtöbb irodalmár nem sorolja Radnótit a korszak kezdeményező erejű költői közé – ellentétben József Attilával vagy Szabó Lőrinccel. Míg az 1950-es években munkássága azok számára lehetett hivatkozási alap, akik szembeszegültek a hivatalos kánonnal, a kilencvenes évek fiataljai szemlátomást keveset foglalkoznak vele. (…) Mindez különösen azért feltűnő, mert ugyanebben az időszakban részletesebb tudományos igényű feldolgozás jelent meg Nyugaton Radnóti tevékenységéről, mint bármely más magyar szerzőéről. Emery George könyve, melynek terjedelme a mutatókkal együtt a nyolcszáz lapot is meghaladja, még akkor is nagy elismerést érdemel, ha inkább a világirodalmi ösztönzésekről ad rendkívül alapos elemzést, és nem magukat az eredeti szövegeket értelmezi és minősíti [Emery George: The Poetry of Miklós Radnóti: A Comparative Study. Karz-Cohl, New York, 1986.]. Az is jellemző, hogy a költő halálának félévszázados évfordulóján az angliai Cambridge egyetemén rendeztek ülésszakot.” (Szegedy-Maszák).

Ennek ellenére könyvtárakban mégis számos, akár résztanulmányokban, akár teljes kötetben Radnótival foglalkozó könyvek garmadáit találhatjuk. Sőt, a Korunk 2001-ben, az Olvasás Éve alkalmával – illetve megalapításának 75. évfordulója tiszteletére – körkérdést tett fel: melyek a 20. század legszebb versei. Az első helyezett Kosztolányi Hajnali részegség című verse lett (35 szavazattal), a második Pilinszky Apokrifja, a harmadik az Eszmélet. Radnóti 14. lett a „versenyben” a Hetedik eclogával (9 szavazat), valamint 34. az Erőltetett menettel (5 szavazat). A leggyakrabban említett költők között Radnóti a nyolcadik, sorban József Attila, Ady, Kosztolányi, Babits, Weöres, Pilinszky és Szabó Lőrinc után. 

 

Radnóti értékelése külföldön

 

1972 óta csak angol nyelven legalább hatféle változatban adták ki verseit és prózáját:

Clouded Sky. Harper and Row, New York, 1972. (Ford.: Stephen Polgar – Stephen Berg – S. J. Marks)

The Witness: Selected Poems by Miklós Radnóti. Tern Press, 1977. (Ford.: Thomas Ország-Land)

Forced March: Selected Poems. Carcanet, Manchester, 1979. (Ford.: Clive Wilmer – George Gömöri)

George, Emery (szerk.-ford.): The Complete Poetry. Ann Arbor, Ardis, Michigan, 1980. 

Gemini, Under: A Prose Memoir and Selected Poetry. Corvina, Budapest, 1985. (Ford.: Kenneth McRobbie – Rita McRobbie – Jascha Kessler; Bevezető: Marianna D. Birnbaum)

Ozsváth Zsuzsanna – Turner, Frederick (vál.-ford.): Foamy Sky: The Major Poems of Miklós Radnóti. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1992.

Mára már csaknem a teljes életmű hozzáférhető angol nyelven (számos verse több fordításban is olvasható). E munkában magyar hátterű angol és amerikai irodalmárok vettek részt, George Gömöri, Emery George, Thomas Orszag-Land, Steven Polgar és Ozsváth Zsuzsanna (Frederic Turnerrel közösen), de neves angol és amerikai költők, Jasha Kessler, Clive Wilmer, Kenneth McRobbie és mások is.

A nyolcvanas évekre megszülettek az első angol nyelvű irodalomtörténeti-kritikai feldolgozások: Marianna D. Birnbaum (1983); Emery George (1986); George Gömöri – Clive Wilmer (1999); Zsuzsanna Ozsváth (2000) munkájának köszönhetően.

Marianna D. Birnbaum: Miklós Radnóti: A Biography of His Poetry. Veröffentlichungen des Finnisch Ugrischen Seminars an der Universität München, München, 1983.

Emery George: The Poetry of Miklós Radnóti: A Comparative Study. Karz-Kohl, New York, 1986.

George Gömöri and Clive Wilmer: The Life and Poetry of Miklós Radnóti: Essays. Columbia University Press, New York, 1999.

Zsuzsanna Osváth: In the Footsteps of Orpheus: The Life and Times of Miklós Radnóti. Indiana University Press, Bloomington–Indianapolis, 2000.

Általánosságban a későbbi Radnóti-versek nehezen fordíthatók, mely gátolja, hogy bekerüljenek a nemzetközi irodalomba, illetve a holocaust nemzetközi irodalmába. Ez utóbbival sajnálatos módon olykor túlságosan is összefonódik, mely azzal a veszéllyel jár(hat), hogy e megközelítés miatt költeményeinek egy része mellőzötté válik. Emellett azonban léteznek ellenvetések is a holocaust irodalmának fogalmával szemben: „Nincs és nem is lehet a holocaustnak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. (...) Az a mű, mely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.” (Elise Wiesel, in: Szegedy-Maszák).

 

Radnóti és az ecloga

 

Az ecloga görög eredetű szó és műfaj, a szó jelentése szemelvény(gyűjtemény), válogatás. Lírai műfaj, kezdetben párbeszédes pásztorköltemény – később gondolatok, érzések szembesítésére alkalmazott forma, melyben a pásztori elemek már átvitt értelműek –, az antik ecloga különösen kedvelt témája a szerelem és az erotika. Alapvető műfaji jellemzője a dialogikus szerkezet és az allegorikus alakok szerepeltetése, a későbbiekben a párbeszédes forma el is maradhatott. 

Theokritosznál az ecloga álruhás szerelmi játék, ahol az erotika környezetét a lugasok, berkek, a mezők szolgáltatják, ízét pedig a sikamlós évődés. Vergilius a tartalmat és a formát is megújítja, ekkor válik az aranykor virágzásának műfajává. A pásztori költészetben két, egymással keveredő örökség szerepel. Az egyik a rafinált és mesterkélt, a szerepjátszó; a másik az aranykor ihletében a békés idill körvonalait festi meg, de gondolatában ott a háború gyűlölete, a szorongás és félelem a megromlott emberi világtól. A világirodalomban e két egybefonódó hagyományt bizonyos korszakok különválasztották; pl. az angol barokk költészet (erotikus pásztorjáték) vagy a rokokó (fáradt arisztokratizmus). 

A későbbi korok számára menekülés a baljós környező valóságtól az idillhez és a reményhez. A két világháború közötti magyar líra felfedezi a régi hagyományt, a bukolika messianizmusát, jövőt és aranykort jósló jellegét; Vas István és Radnóti pásztori múzsája tagadó és lázító. Utóbbi a bukolikus, pásztori költészet két hagyománya közül nem a rokokósan bájolgót, hanem a humanista, jövőt idéző örökséget választotta.

A nagy figyelmet keltett Horatius noster (1935) folytatásaként egy világbéke-világantológia kezdeményeként kezdték el szerkeszteni a Pásztori magyar Vergilius (1938) című kötetet, mely az 1930-ban születése kétezredik évfordulóját ünneplő Vergiliusszal kapcsolatos filológiai és fordítási munkák fellendülését jelentette. Az elképzelés nem valósult meg, Radnóti számára azonban Vergilius és az ecloga indítást adott, hogy ezt a műfajt felélesztve vallomásos őszinteséggel fejezze ki a háborútól szorongatott, halálra szánt ember békevágyát. 

Vergilius költészete egy másik európai hagyományhoz is kapcsolódik, mivel IV. eclogáját sokáig próféciaként, a megváltó születésével megvalósuló aranykor jóslataként értelmezték, s így a római költő az európai keresztény hagyomány egyik fontos alakja lett. Trencsényi-Waldapfel Imre és az Argonauták felkérésére Radnóti elvállalta a IX. ecloga fordítását.

„A személyes élmény és a történelmi sorsfordulat olyan válhatatlan egysége ez, amelynek felismerése Radnóti költészetének az alaphangját is meghatározza. A halálfélelem és a költő kiszolgáltatottsága az erőszaknak Vergiliusnál ugyanúgy a béke feladott reményének a szimbóluma, mint Radnótinál nemegyszer.” (Trencsényi-Waldapfel, in: Pomogáts)

Radnóti később a számozás szerint nyolc eclogát írt, a hatodik azonban hiányzik, elveszett, el sem készült, vagy más címmel szerepel; többen a Töredéket tekintik a hiányzó darabnak. Az eclogákhoz sorolják a Száll a tavasz… című költeményt is, melynek alcíme: Előhang az eclogákhoz. Szegedy-Maszák: „az ekloga eredeti jelentésének mélyebb értelme volt Radnóti számára; inkább korábbi szövegekből készített »válogatásra«, mintsem új szövegek előállítására törekedett”.

Az Első ecloga kivételével az összeset, valamint a Száll a tavasz…-t is a Tajtékos ég (1946) című kötet tartalmazza (a kimaradó Első ecloga a Meredek út [1938] című kötetben lelhető fel). Bori notesz tartalmazza a kéziratokat, így csak poszthumusz jelent meg 1946-ban. A munkaszolgálat éveit felölelő költemények Borban és a Lager Heidenauban keletkeztek. Ez utolsó kötetet a műfaji és verselési minták követése jellemzi: a Nyugtalan órán Berzsenyi alkaioszi szakaszait utánzó óda, a Mint a halál szapphói szakaszokat tartalmaz, a Második eclogában a nibelungi sort az alexandrinnal párosítja, az Erőltetett menet Walter von der Vogelweide Owen, war sint verschwunden című elégiája nyomán készült. 

Radnóti eclogaeszményének célja, hogy pásztori költeményben állítson emléket viharokkal terhes korának és saját hányattatásainak, illetve bukolikus díszek között fogalmazza meg a békevágyat és az ellenállás lázadó reményét. Idillre törekvése már ifjúkorától előkészítette az eclogai hangot.

 

A Hetedik ecloga

 

A Hetedik ecloga magyarországi megjelen(tet)éséhez különleges anekdota kapcsolódik. 1945. február elején Ágoston Júlián cisztercita rendi szerzetesköltő, az Igazság című napilap szerkesztője egy, az ország határain kívülről érkezett újságot mutatott Kálnoky Lászlónak, melyben egy teljes oldalt a jugoszláviai Borba deportált magyar költők verseinek szenteltek. Köztük volt az Á la recherche és a Hetedik ecloga is, amely ott Az alvó tábor címmel szerepelt. Az újságot egy bori deportált vitte magával Egerbe, kabátzsebében összehajtogatva, így a hajtás mentén lévő 30. sor (a Hetedik eclogából) olvashatatlanná vált. Ágoston Júlián arra kérte Kálnokyt, pótolná az elveszett verssort, hogy a vers Magyarországon is megjelenhessen. Kálnoky ezt megtette – nem tudva, hogy 1945-ben a Radnóti-versek már „biztonságban” voltak Budapesten. 

Harminc évvel később Kálnoky – acélból, hogy a későbbi filológiai vizsgálatok ne különálló változatnak tekintsék a segítségével megjelentetett verset – kutatásokba kezdett, mivel nem emlékezett, hogy melyik verssort pótolta, illetve az megjelent-e akkor. Kiindulópontja annyi volt, hogy tudta, a 26–30 verssorok közötti az ő egyik variánsa. Nem emlékezett továbbá az újságra sem, amiben a Radnóti-versek megjelentek: lehetett-e 1944 végén vagy 1945 elején magyar nyelvű napilap Jugoszláviában? Azzal sem volt tisztában, az ő változata az Igazság vagy a Nemzedékek című lapban látott-e napvilágot. 

Végül kérésére Apor Elemér egri költő megtalálta ez utóbbi lap első évfolyamának 3. számának 38. oldalán az Üzenet Borból című bevezetőt, valamint az Á la recherche-t és Az alvó tábort. Kálnoky tovább folytatva a kutatást Mária Bélától tudta meg, a keresett lap a temesvári Déli Hírlap, ahol 1944. október 30-án egy oldalt szenteltek a Borba deportált magyar költők verseinek, Költők a szögesdrót mögött címmel. Mária Béla a Kortárs 1970. decemberi számában írt erről a lapról, A meredek út végső szakasza címmel. A Hetedik ecloga itt kapta Az alvó tábor címet, mert Mária nem feltételezte, hogy a lap olvasói ismerik a többi eclogát – így szokatlannak találnák a címet. A két szövegváltozat tehát a 26–30. sorra:

 

Kálnoky változata a Nemzedékben: a temesvári Déli Hírlapban és a kötetekben:

 

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

ismét megjelenik, szuronyuk hegye villog lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai 

[a fényben. [közben.

 

„A művészet lényege a formális ellentállások leküzdése, ellenséges erők igába törése, egységet teremtés minden széthúzóból, egymásnak addig és rajta kívül mélyen idegenből. A formálás utolsó ítélet a dolgok felett. (...) A forma: egy adott helyzet adott lehetőségei között a maximális erőkifejtés; ez az igazi etikája a formáknak.” (Lukács György, in: Verselemzések, Radnóti Miklós: Hetedik ecloga). 

A bori notesz első költeménye valóban megvalósítja az idézett (forma)esztétikai nézőpontot, egységteremtésben az egymással idegen dolgokból (szerelem, halál, élni akarás, munkatábor, állati és emberi lét) – szerelmes vers és történelmi korrajz egyben, pedig e két fogalom nem sok alkalommal képes egységbe összefonódni. A Hetedik eclogában azonban már szakít a bukolikus hagyomány külsőségeivel, lezárja a szerelmi ihlet és idill költészetét. A párbeszéd egyoldalúvá válik, az ecloga inkább elégikus és levélszerű lesz, de továbbra is Fannihoz szól, mintha ő is jelen lenne („látod-e, látod-e drága”).

Bori Imre mutatott rá, hogy az ecloga szövege Theokritosz és Horatius emlékét idézi, így az irodalom fontosságára és az irodalmi létforma fenntartásának vágyára utal. A záró sor is ismerős lehet, Horatius Kibékülés című versét Radnóti így fordította: „csak véled tudok élni is, halni is”. A tökéletes hexameterek a rendet és alkotóerőt szimbolizálják, valamint a hősiesség, kiszolgáltatottság versformája is egyúttal, mely az utolsó versszakban heves érzelembe csap át.

A Hetedik ecloga megszólítással kezdődik, már nincsenek párbeszélők, csak egyvalaki beszél, de még megszólt Valakit, a drágát. Az in medias res kezdés egyből a barakkokhoz, a fogolytáborba visz el, éppen esteledik, az éjjel jótékony homálya beborít mindent, ezek benne lebegővé változnak, beleolvadnak, mintegy eggyé lesz vele, „csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését”. Innentől a vers folytonos helyzetleírásnak tekinthető, amit a drágának mutat be, mintha ő is ott lenne, fojtottan suttogó hangon. Csak ők ketten vannak most, a többieket nem lehet felébreszteni, és csak az utolsó sorokban jelenik meg újra a térbeli elválasztottság. Alszanak a rabok, mind hazamennek ilyenkor, a lélek csak az álom felszabadító ereje által képes fel-/megszabadulni attól, ami körülveszi. 

A hazamenetel máris kérdések egybefüggő özönét indítja el: van-e otthon (és ha van, az otthon-e még), van-e haza? Míg a foglyok számára csak az álom hozhatja el ennek édes melegét, addig a lírai én képes ébren is megidézni ezt az otthont, a rá várót, képes hozzá szólni, de neki is csak ugyanazok a kérdései lehetnek: van-e. A társak hazatérte felett érzett aggodalom nem is annyira az ő hazatérésükre vonatkozik, mint inkább a beszélőére: mintha nem mondaná ki nyíltan: hazatérek-e, van-e otthonom, csak általánosságban beszél, mások fejébe, álmába ültetve gondolatait. 

A beszélő-kérdező számára a versírás maradt egyedüliként, és mint vaksi hernyó homályban él és költ. A hiányról beszél – és elkezd közelíteni magához. Az otthontól és a fogolytársaktól egyre közelebb érünk ahhoz a ponthoz, ahol ő van, ahhoz a helyzethez és helyszínhez, ami benne tombol, ami benne van. A fent említett Mária Béla a következőkre emlékezett: 

„Ez alkalommal Radnóti elmondta, hogy a táborban aránylag jó dolga van, gyakran megengedték neki, hogy ne vonuljon ki a többiekkel a munkahelyre, vagy ha ki is vonult, egyes keretemberek megengedték neki, hogy a domboldalon lefeküdjék, sőt írhatott is ilyenkor.” (Márai, in: Verselemzések, Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)

Lehet, hogy volt ilyen is, de a Hetedik ecloga számomra nem ezt a helyzetet mutatja. A beszélő itt nemhogy nem írhat, hanem zseblámpa, könyv, posta híján csak a köd van az estében. Ez a köd nem(csak) a természeti jelenséget jelöli, hanem a foglyok és a beszélő szemére lehulló emlékfátylat, a fáradtság és nélkülözés bénítását. Az emlékeket. A hiányt. A fájdalmat. Az éhséget. 

A különböző nemzetiségű rabok a beszélő egyedüllétének kompenzálói, de a megérthetetlenséget is jelölik, mivel nyilván nem mindenki beszéli a másik nyelvét, és ebben mégis a közös sorsot. Szimbolizálják egyúttal egész Európa bebörtönzöttségét is, mely ellentétbe kerül az élet kicsiségével, múlékonyságával. Mindannyian egy életet élnek itt, ugyanazt, ugyanúgy, jóhírt, asszonyi szót, szabad emberi sorsot várva – még mindig csak általánosságban beszél csak, hogy azok a soknemzetiségű foglyok miket várnak általában –, és a véget: a sűrű homályba bukót, csodát. Azt a legkevésbé. 

Az állati és az emberi lét egymásba csúszik, már nem annyira, csak névleg, különíti el a kettőt egymástól, de azzal, hogy a fogolytábort azonosítja a férgekkel, hernyóval, egyúttal az őröket, a felettük állókat is beleérti: mert milyen módon tesz ember másik embert ilyen sorba? Milyen elvek és jog alapján? Mitől lehet ő ott, mikor talán őrei épp vigadnak? Eddig kellett várni, hogy egészen közel kerüljünk a beszélőhöz: már a légy- és a bolhasereghez hasonló közelségbe jutottunk abból a nagyon távolról induló, de a lírai én felé tartó úton. Ez a közeledés eddig a pontig folyt, ezután már újra csak távolodunk, egészen Fanniig. Ahogy a fogság csökken, úgy csökken az élet ideje is, a szerkezet sűrűsége – szinkronban bizonytalanságukkal –, valóban nem választható szét: ez most egyenlő időtartam, vagy melyik (lenne) a kevesebb… 

Az alszik a tábor mondattal újra távolra kerülünk, a drótoknál járunk, az őröknél, akik kint lépdelnek az éjszakában. Újra alszik a tábor, és többet nem is, suhognak az otthon felé repülő álmok, fénylő arccal. Kiderül: a megszólaló nem azért nem alszik, mert írni akar, hanem azért ír, mert nem tud aludni: mert a hiány, a vágy erős, nem csaphatja be az álommal, az ő arca talán nem fénylik álma közben, mert már nem megy semmi, mert az asszonyi jó szó hiánya nem engedi sem élni, sem meghalni – de még az álomban sem lebegni és ott hazatérni. Így inkább beszélget, mintha ott volna vele, és csak ezekben az utolsó sorokban látjuk meg azt, hogy nincs. 

Az idősíkok váltakozása is nehezen követhető. Mindvégig jelen időben beszél, csak egyszer vált múlt időre: amikor jelzi, mindent elvettek a Lager urai, máskülönben csak a vágyak, gondolatok, óhajok merészkednének a jövő időbe (vagy a múltba), de nem teszik. Ezeken a szöveghelyeken furcsa időbeli lebegést érzékelek: a jövőt és a múltat olyan jelen idővel fejezi ki, amely egyszerre foglalja magába ezeket az idősíkokat, mintha sajátos igeidőt használna.

A versszakok verssorai a következő módon helyezkednek el: 7–6–5–5–7–6. Sokat gondolkoztam, hogy tudatos költőként miért ezt a felosztást alkalmazta. Több variációt is lehetségesnek találtam: egyrészt az első és utolsó két versszak egységét szemben a középső kettővel. Másrészt a 7–6–5 alapján várható sorrend felbomlását (első variáns: 7–6–5 vagy második variáns 5–6–7), mivel a vers tematikája és a sorok elrendezése is olyan változást tematizálhat, amely szövegszerűen is megjelenik. Másik lehetőség, hogy a két hetes és a két ötös versszakú verssor összege épp tizenkettő, mint a másik két hatos sor összege, de nincs egyenlőség, csak hierarchia. Lehet a közeledés-távolodás tekintetében is vizsgálni a versszakok pulzálását: minél kisebb a verssorszám, annál közelebb enged magához, a legmagasabb verssorú versszakok pedig: az otthon távollevő alakjai felé nyújtóznak.

A Hetedik ecloga az utolsó előtti, sorrendben a nyolcadik (ha az előhangként számon tartott Száll a tavasz…-t is hozzáveszem). Az eclogák megírási/-jelenési sorrendje: 

Első ecloga (Meredek út, 1938)

Második ecloga (Tajtékos ég, 1941. 04. 27.)

Harmadik ecloga (Tajtékos ég, 1941. 06. 12.)

Száll a tavasz… (Tajtékos ég, 1942. 04. 11.)

Negyedik ecloga (Tajtékos ég, 1943. 03. 15.)

Ötödik ecloga (Tajtékos ég, 1943. 11. 21.)

Töredék (Tajtékos ég, 1944. 05. 19.), 

Hetedik ecloga (Tajtékos ég, Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. 07.)

Nyolcadik ecloga (Tajtékos ég, Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. 08. 23.). 

Csak ez utóbbi kettőnél jelölte meg pontosan, hol készült, a többi esetében nem, eszerint fontos, hogy ez utolsó kettő viszont ott. Ennek ellenére helymegjelölést többen is fellelhetünk, a Száll a tavasz…-ban „amerre száll a tavasz”, az Első egy erdőben, a Harmadik városi berken, egy álmos kávéházban. Az Ötödik talán otthon, a Hetedik a barakkban, deszkán, a Nyolcadik vad hegyi úton.

Az eclogákban többször jelennek meg különböző nap- vagy időszakok. A Száll a tavasz…-ban a nap csecsemőnyi sugára és a fagyos éj ellentéte jelenik meg. Az Első eclogában csak éjszaka van és alkonyi lepkék, a Másodikban szintén éjjel van. A Harmadikban fut a fény, a hajnali munka és a hajnal kürtjei űzik el a holdat. A Negyedikben váltakoznak: este, majd napfényben új hajnalokra kél a nap, hogy aztán ismét a hold karéja jelenjen meg. Az Ötödikben ismét éj van, rémes, rejtekező éj, mint a Hetedikben is esteledik, este van, majd hallani az éjszaka hangjait. Kettő kivételével – a Második és a Nyolcadik – a versekben is találunk megjelölést arra vonatkozólag, mikor készültek. A Száll a tavasz… már a címében is jelzi, és az Első is tavasszal (áprilisban), alkonyestén íródott. A Harmadik tanítás, két óra közben, a Negyedik idején „érett gyümölcsök ingnak az ágakon”, az Ötödikben már rémes, rejtekező éjjel, ősszel, mikor jelen van már a tél vad jóslata. A Töredék „oly korban… mikor…” sorai már nem feltétlenül időmegjelölések, sokkal inkább kor(szak)ok. A Hetedikben esteledik. 

Ha azt vizsgálom, kiket szólít meg, a Hetedik ecloga akkor is egyedülálló helyet foglal el a többiek között. A Harmadik megszólítottja Pásztori Múzsám, akit kétszer arra kér, legyen vele, négyszer, hogy segítse meg őt. Ez nem is annyira számít meglepőnek, hiszen az invokáció sem a műfajt, sem a témát tekintve nem szokatlan. Az Ötödik megszólítottja Drága Barátom, Bálint György (1906–1943), esszéíró, újságíró, kritikus, aki a Daily Express tudósítója volt, és szintén munkaszolgálatos. Sorstárs. Az isteni megszólított és a sorstárs mellett a Hetedik megszólítottja Fanni. Számos ecloga vonultat fel valós szereplőket és helyszíneket is: Vergilius, a Pireneusok, García Lorca, Granada, Európa, József Attila az Elsőben, szintén Európa a Másodikban, az Ötödikben az említett Bálint Györgyön kívül Ukrajna mezői. A Töredékben Ésaiást, a Nyolcadikban Náhumot, Elkósot, Ninivét, Kármelt, Básán és Libánon folyókat, és a Bölcs Izaiást. De ezek közül csak kevesen beszélnek: a költő és a pásztor (Első), és a repülő (Második), és a hang (Negyedik), valamint Náhum, a próféta (Nyolcadik) ezekben az eclogai párbeszédes forma még valamennyire megőrződött, a Hetedikben a megszólított már nem válaszol, hiányos a dialógus. Az eclogák – terjedelmükhöz képest – viszonylag sok szereplőt idéznek, „mozgatnak meg”: az Elsőben a pásztor és a költő mellett még a bolondot, a katonákat, a favágót és a költőt. A Másodikban a beszélőkön kívül (Repülő, költő) újabb költő és a vadász jelenik meg. A Harmadikban halász, ügynök, jogtudor. A Negyedikben szerepelnek az őrök és a rabok is. A Töredékben a költő társai gyilkosok, árulók és rablók, hogy a Hetedikben megint visszatérjenek a foglyok és a Lager őrei. A Nyolcadikban a költő és a próféta mellett más próféták, költők és a rabbi szerepelnek. 

A szereplő állatok tekintetében is kivételes a Hetedik ecloga. A míg a többiben „kedves”, szokványos állatok szerepelnek, addig ebben hernyó, féreg, a fogoly állat és a bolhák, valamint a légysereg jelennek meg, ezzel is arra utalva, hogy mennyire más most minden; ehhez fogható talán csak a Töredékben jelenik meg: a férges síri holt, amely hasonlóképpen elrettentő. Máskülönben: nyúl, őz, vakond, kutya, hal, ló, bika (Száll a tavasz…), rigó, medve, farkas, nyáj, lepke (Első), méh, macska, eb, halacska (Második), vakond és madárfütty (Harmadik), őzsuta, szarvasbogár, madár, pillangó gondolat és lepke (Negyedik), és a Nyolcadikban a hét csapásnak megfelelően falánk fene sáskák zöld felhője. Ezek is az elmondani szándékozott mondanivalóból sugallnak valamit, erősítik annak tartalmát és hatását. Nincs ez másként a növényekkel sem. A Száll a tavasz…-ban fák gyökere, rügy, levelek, gyökerek hirdetik az évszakot, az Első eclogában a tulipán, tölgy új levelet hajtanak. Ebből a szempontból a sorrendet a Negyedik folytathatja: virág, bokor, fatörzsön gyantacsepp, növény, gyümölcs, fa, majd az Ötödik: avar. A „borzalom” a Harmadikban jelenik meg először: a kiszáradt fák görbén nőnek. A Hetedikben csak egy finom célzás, a tölgykerítés utal arra, hogy már a természet is az embert lassú halállal gyilkoló ember mellé állt (féreg, bolha, a légy). Mindezek ellenére az eclogák színvilága mégsem komor színekkel telített, a Száll a tavasz…-ban kék, sárga, zöld, feketén jelenik meg, az Első eclogában fehérlik és ezüstjét. A Másodikban van csak véreres, de nem „erős”. A következő eclogában fehérfogu és barna, a Negyedikben vörös és arany, a Nyolcadikban a (sáskaszín) zöld.

Utolsó szempontként, a szereplő testrészek, annál erőteljesebb hatást jelentenek. A Száll a tavasz…-ban még tavaszos könnyedség: lábanyomán, kibomolt hajjal, rügy gyöngéd hónalja tövében, szivére, mellét, (sörényed, ló), de az Elsőben már vérbefagyott tetemek, a Másodikban (lélekzet), zúg füled, lehunyva két szemem, fogam közt szűrve. A Harmadik kissé csendesültebb: széptestü, fehérfogu, gond üli szívüket, párás teli hangon zengik, süt a teste, szemén villan a nyurga mosolygás, ajkán jön a sóhaj, (sóbányák szája), hogy a Negyedik újult erővel „romboljon”: fej, tüdő, (vörheny), (kanyaró), szív, máj, hús, rák, kezedre szállt, (szélben égő szárnyak), és folytassa az Ötödikben: (hang hallgat), (holtak), dermed a szív, két bordám közt; a Hatodikban ököl, vértől részegen(síri holt). Így ér el a Hetedikhez, ahol ott a halál szaga a testben érződik: lassú tekintet, ész, megtöretett testünket, szétdarabolt lázas test, számban, a Nyolcadik megmarad a profetizmusnál: (szárny emel), szemedből lobban a villám, (tetemekből épül a bástya), torz szám, vallatta szívem, égeti ajkát.

Látható, hogy a szigorú struktúrán felül a felhasznált kifejezések is a tartalmi mondanivalót erősítik. Ez különösen szép ívbe rendeződik akkor, amikor a többi ecloga kontextusában kezdjük el vizsgálni a hetediket. Elemzésemet Vas István idézetével zárom: 

„E versek a költészetnek azokhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják. (...) A tökéletességnek és biztonságnak ezen a fokán éppen egyetemességükkel és általánosságukkal örök és diadalmas tiltakozások a fasizmus, mindenfajta fasizmus ellen” (in: Verselemzések, Radnóti Miklós: Hetedik ecloga).

 

Felhasznált irodalom

 

Barta Klára – Farkas Andrea – Kis Zsuzsanna: Irodalmi fogalomtár. Könyvkuckó Kiadó, 2000. 55.

Ferencz Győző: Trauma és költészet. www.mta.hu/nytud/Ferencz.rtf, letöltés: 2006. június 6.

Honffy Pál: Hetedik ecloga – Levél a hitveshez. In. uő., „Ha rámfigyelsz”. Radnóti Miklós verseinek elemzése. Krónika Nova, Budapest, 2005. 165–171.

Kálnoky László: Nyomozás egy verssor után. In: Réz Pál (szerk., vál.): In memoriam Radnóti Miklós. Erőltetett menet. Nap Kiadó, Budapest, 1999. 374–378.

Melczer Tibor: „Mint kőben  Megkövesült csigaház”. Hetedik ecloga – Levél a hitveshez – 1. Razglednica. In. uő., „Ha minden összetört”. Radnóti Miklós költészete utolsó versei tükrében. Argumentum Kiadó, Budapest, 2003. 47–81.

Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Gondolat, Budapest, 1984. II. kiadás. 

Radnóti Miklós. http://k2.jozsef.kando.hu/~guczi/MAGYAR/radnoti.htm, letöltés: 2006. június 6.

Radnóti Miklós. www.ngkszki.hu/~fidoo/erett/irod_html/radnoti.htm, letöltés: 2006. június 6.

Radnóti Miklós költészete. http://bel.freeweb.hu/e2/radnoti.html, letöltés: 2006. június 6.

Radnóti Miklós: Ikrek hava. In: Radnóti Miklós művei. Szépirodalmi, Budapest, 1982.

Rónay László: Radnóti Miklós és Európa. www.mta.hu/nytud/RadnotiRonay.rtf, letöltés: 2006. június 6.

Rónay László: „Szememet ezer rémség nyúzta”. Próféták és zsoltárosok 20. századi irodalmunk első szakaszában (II. rész). www.vigilia.hu/2002/3/ronay.html, letöltés: 2006. június 6.

Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holocaust irodalma. „A magyar zsidó irodalom létformái” címmel, 1996. január 8–9.-én Budapesten rendezett ülésszakon elhangzott előadás szövege. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/lit/holoc.htm, letöltés: 2006. június 6.

Takács Ferenc: Halálhír. www.mozgovilag.hu/2002/02/febr13.htm, letöltés: 2006. június 6.

Verselemzések, Radnóti Miklós: Hetedik ecloga. www.magister.edu.yu/elemzesek.htm, letöltés: 2006. június 6.

„Versenyek versenye” – A huszadik század legszebb magyar versei. A Korunk ankétja. www.hhrf.org/irodalmivademecum/olvass/iv_kor1.htm, letöltés: 2006. június 6.

www.ferences-sze.sulinet.hu/Irod/tema/Radnoti.htm, letöltés: 2005. február 4. 

www.litera.hu/irok/xxszazad/eulira/radnoti.htm, letöltés: 2005. február 4.

www.litera.hu/lexikone/e.htm, letöltés: 2005. február 4.