a ráncos kéz szolgálja a
még ráncosabb agyat.
Ellenszelet, roncs gálya! – ha
ellenszer nem dagaszt.

Lászlóffy Csaba

A halál ellenszere a megkísértés*

    „Csukott szemek a sírban és az ágyban”
                                                   (Pilinszky)

Vadat s halat?!… Fenét, csak ingerel.

Fegyver csörög** – az ágyban is(?)
(„légy szárnya hallatik”).

Csak üldögélj – ha nem, ha kell –
hát ítéletnapig;

a ráncos kéz szolgálja a
még ráncosabb agyat.
Ellenszelet, roncs gálya! – ha
ellenszer nem dagaszt.

A pór, ki hisz. Van, aki „úribb”,
kiben a semmi hisz.
Ez az új év halálon túlig
rév –
               lehet innen is.

* verscím az ó évből
** kicsorbulva is – nem „velszi-bárdosan” – a „polgári” fegyelem jelképe
               
 

Elégia

Mit vált ki belőled vajon:
szorongást, félelmet, vagy
felszabadulás-érzést
a kiakadt állkapcsú múmiák
szájüregében megrekedt hang?

A nemlét érintései.
Nem a tárgyak szokványos
körvonalaié: egy vén komódé,
egy rézből öntött gyertyatartóé.

Mi van a szél, a cápaszáj,
a némaság mögött?

Az őssejt-ürülék is elenyészik.
 

Az akváriumba ejtett város

A szirén fivére

Meg nem született nővérem üzent,
nem a fagyökerek alól – mélyebbről:
uszonya volt. Hallani lehetett, amint a
szűk macskaköves sikátorokba nehéz
zúgással ömlik be az óceándagály és
az álomhabok közt révülten/rémülten(?)
ott úszkált, sziréntestű nővérem vagy
húgom; hajnalig kaphatott kimenőt a
képzelet színeivel és avas mítoszaival
tobzódva hirtelen rám törő (ókori, ó-
testamentumi) tenger dühös istenétől –
én úgyszólván már fulladoztam, a bel-
város mellkasa is horpadni kezdett
a hatalmas víztömegtől. Csak az ő –
napba néző szemgolyója és csodálatos
keble és válla és hiszékenysége látszott
duzzadozni, amint a vénséges megtartó
anyaföldet átölelve, hátát a hullámoknak
feszítette, hogy kiköpje magából a ma-
születettek keserűsós boldogságát, és
hagyta, hogy nyelvem hegyével lenyaljam
uszonyáról az édes habot. Pedig miközben
– miként ha hiányzó combjai – rengtek a
történelmi várfalak, egyedül ő tudta biztosan
(mi még csak sejtettük), hogy egy óriásnagy
bálna belsejében vergődünk valamennyien.

A rövidlátó esélytelensége

Elnéztem hogyan hántja le róla a bőrt
vagy ahogyan fölébe hajolva mintha bele
akarna harapni (közben a medence szürkés-
kék zavaros vize meg-megrezzent) ő persze
óceánnak képzelte szenvedélyét holott csak
egy szétmállott amforát tartott a kezében baromi
türelemmel s talán észre sem vette hogy több-
dioptriás szemüvege teljesen elhomályosodik.
 

A rögzített kép

Egyetlen képet őrzök róla: valósággal
undorodva tartotta el magától medúza-
foncsikáktól nyálkás, tengerifű-kacatos
ujjait – már rég nem a tüneményt kereste –,
a fél élete ment rá arra, hogy mindenképp
be akarta tömni a réseket; de immár egy-
magában tehetetlenül, mind nagyobb bele-
törődéssel nézte, miként szivárog el kezei
között az ősi, csak álmaiból ismert város.