Amikor Móriczot az agyvérzés a beszéd és az írás lehetőségétől is megfosztotta, testét könyvekkel borította be: „Egész délelőtt haragosan feküdt. A jeges tömlőt lerángatta magáról. A testét könyvekbe temette. Széles díványa belső polca tele volt mindig a kéznél tartott könyvekkel, újságokkal. Ép kezével magára húzgálta, amit ért. S még válogatott is benne: Ady piros Összes verseit a mellére, a szívére tette, kinyitva. Készült a halálra.” Az írás és az irodalom mellé már csak egyetlen, az egész életművön végigvonuló kérdés tehető: a nők, a szerelem, a testiség és a házasság kérdése.

ILLÉKONY ELEM A KÁNON

Dr. Szilágyi Zsófia: (1973) gimnazista az Apáczaiban, egyetemista az ELTE-n, doktorandusz ugyanott, orosz szakon, aki mellesleg megírta a disszertációját Lermontov Korunk Hőse című regényéből. Veszprémi Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa. Kritikus, irodalomtörténész, tanár. A ma 130 éve született Móricz Zsigmondról írott könyvéről (A továbbélő Móricz) kérdeztük.

Onagy Zoltán: Huhh! Nehéz szédülés nélkül kilábalni a Móricz-kötetedből. A gyanútlan olvasó Móricz-életre, az eddig ismeretlen hátsó frontokra számít, tudva, Móricz szabadul a kalodából, amit az elmúlt éra kultúrpolitikája szögezett köré, ami meg is történik, de aztán rajokban jelenik meg bajszos feje körül a teljes magyar kortárs irodalom, írók, tudósok, elméleti szakemberek, fiatalok, idősebbek, lejárt szavatosságúak. Utalások és keresztutalások olyan mennyiségben, ha az olvasód mindennek részletesen utána akarna nézni, erre a beszélgetésre jövő nyár elején érezné magát elég felkészültnek. Elmondanád, amikor néhány évvel ezelőtt eldöntötted, hogy Móricz, mi volt a koncepció?
Szilágyi Zsófia: Amikor eldöntöttem, hogy Móricz, nem tudtam, mi is lesz ebből. Az előző könyvemből (A féllábú ólomkatona, Kalligram, 2005) kilépve annyiban voltam biztos, hogy továbbra is a kortárs irodalom és a Nyugat első nemzedéke körül szeretnék maradni, vagyis a „móriczozás” nem jelentheti azt, hogy kritikusi mivoltomat feladom. Azt már az elején sejtettem, hogy ez nem lesz egyetlen könyvvel letudható feladat: óriási terjedelmű életmű Móriczé, még akkor is, ha a publikus részét nézem, de a mennyiség szinte beláthatatlan, ha a kéziratos anyagot is bevonom, amit nekem most még csak néhol sikerült. Amikor Móricz meghalt, a legenda szerint teherautóval szállították be a Petőfi Irodalmi Múzeumba a hagyatékát... És, persze, ha az ember Móriczot olvas, nemcsak őt olvassa: nekem például az is a célom, hogy az ő műveiből kiindulva lássam a korszak irodalmát, vagyis őt kora irodalmába illesszem be: erre tettem például kísérletet abban a fejezetben, ahol Gavrilo Princip merényletének szövegnyomai után kutattam, nemcsak a magyar irodalomban. A koncepció tehát folyamatosan alakult, azért is, mert a könyvbe beemelt kortárs irodalom is él, változik. Dönthettem volna úgy is, hogy írok egy több-kevésbé hagyományos, az életrajzra épülő Móricz-kismonográfiát, vagy egy műértelmezésekből álló irodalomtörténeti munkát. Mindkettőhöz vezetnek utak ebből a könyvből, tettem kísérletet a Móricz-életrajz egyes különös fejezeteinek, például a Csibe-szerelemnek a felülvizsgálatára is, írtam új értelmezést a Pillangóról vagy Az Isten háta mögöttről, de úgy egészében mégis Móricz „felébresztése” volt a célom, ezért is kap nagy hangsúlyt a továbbélő, a kortárs irodalomban újraíródó Móricz. Minden további csak ezután következik.

OZ: Látható, hogy a legutóbbi időkig minden kapcsolódó Móriczot, ideértve a kortárs magyar prózát, elolvastál. Móricz szélárnyékában nem fárasztó (és köldöknéző) a kortárs magyar próza? 
SzZs: Dehogy olvastam én el mindent, szép is lenne... Móricz egyébként is állandóan korholta Babitsot, hogy menjen ki az utcára, nézzen körül, ott vannak az emberek, higgye el, nagyon izgalmasak. Babits meg mondogatta, hogy ő mégis inkább a könyvtárban szeretne olvasni, hiszen még nem olvasott végig mindent. Móricz erre azt mondta neki, bármennyit olvas, úgyis csak arra fog rájönni, mennyi mindent nem olvasott még... Ráadásul én, ha Móricz-Babits vitából indulunk ki, könyvtár kontra utca, elég sokat vagyok az „utcán”, hiszen „polgári foglalkozásom” szerint tanár vagyok, és egyetemi oktatóként a legkevésbé sem Móriczcal foglalkozom kizárólag. Egy évben olyan két-három alkalom van, amikor az egyetemistákkal is beszélhetek Móriczról.
Kortárs irodalmat olvasni pedig a legkevésbé sem fárasztó, sőt. A kettő, kortárs és Móricz olvasása számomra csak együtt elképzelhető: egyfelől akkor cselekszünk Móricz szellemében, ha a kortársainkra odafigyelünk (olyan író volt ő, aki nem azon töprengett, hogyan juthat el az irodalomtörténet szentélyébe: a kortársaknak kívánt írni), másfelől élő irodalmat mindig úgy érdemes szemlélni, ha mögé tesszük az az irodalomtörténeti távlatot. Sok mindent észrevehetünk így, nemcsak a művekben: a mai irodalmi élet működése, a folyóirat-szerkesztés, a személyes harcok is más megvilágításba kerülnek, ha végiggondoljuk, Móriczék ezt vajon hogyan csinálták végig. Ráadásul jelentős szerencsém is volt: olyan művek jelentek meg ebben az időszakban (például Grecsó, Háy, Oravecz egy-egy regénye), amelyek nemcsak önmagunkban voltak fontosak, izgalmasak, de Móriczcal együttolvasva is. Nem azt vizsgálom, Móricz hogyan „hat” egyes mai írókra. Olyan kérdéseket teszek föl, például, vajon megírta-e egyáltalán valaki „a” magyar parasztregényt, és amikor Oravecznél azt emlegetik a kritikusok, az ő Halászóembere az, vajon tudják-e egyáltalán, melyik Móricz-regény mutathatjuk fel előképként: a Sáraranyt-e vagy A boldog embert.

OZ: Nem tudom, jól érzékelem-e, a Móricz-kötet első olvasatra vitairatnak tűnt. Vitairat és bizonyíték, nincs szükség rekanonizálásra, mert Móricz nem alszik, nem olvassák kevésbé, mint a korabeli klasszikusokat, ha mégis, akkor áttételesen, mert Móricz hat, tovább él a kortárs magyar prózában. Móricz a magyar próza őssejtje, ha valami genetikai fertőzés éri (példának okáért szocialista realizmus), Móricz felől bízhatunk a sejtfrissítésben.
SzZs: Vitairat lenne? Kétségtelen, Móricz kapcsán van mivel szembeszállni, mégsem kívántam a vitát a középpontba állítani. Miközben az például nagyon dühít, hogy a Légy jó mindhalálig kötelező olvasmányok sorában tartásával így elintézik a számomra oly kedves szerzőt, aki ezt a regényét nem gyerek-, de még nem is ifjúsági regénynek gondolta, s aki azt mondogatta, isten mentse meg tőle, hogy kötelező olvasmány legyen, nem kíván Kemény Zsigmond sorsára jutni... De a korábbi Móricz-értelmezések kikezdése nem magányos akcióm. Ez, ahogy többször írom a könyvemben, csapatmunka, benne vannak a Móricz-újraolvasó konferenciák résztvevői, a Petőfi Irodalmi Múzeum kéziratokkal foglalkozó kutatócsoportja, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Az viszont kétségtelenül leginkább ez én leleményem, hogy Móriczot és a kortárs prózát együtt is lehet olvasni, a kritikákban többnyire csak odavetett megjegyzéseket találunk Móricz-allúziókról, „Móricz-hangról”: ezeknek a kifejtetlen állításoknak megpróbáltam alaposan utánajárni.

OZ: Akad más is. Az irodalomtörténet olyan derűvel csúsztatja egymásra egy-egy időszak szereplőit, mintha a közös szerkesztőségben egymásnak hordták volna a sajtos szendvicset. Pedig dehogy. Móricz a következőket írja november 16-án: "Hallatlanul izgat és sért, hogy a Nyugatban igen nagy anyagi jövedelmet érzek és ezt kénytelen leszek egyenlő arányban megosztani Babitscsal. [...]. Pedig Babits ott van 15 éve, ha tudna szerkeszteni, megcsinálhatta volna. De szegény nem tud semmit. Egyetlen üzleti gondolata nincs." Két kérdésem van ezzel kapcsolatban. Mi inspirálta Móriczot, hogy ment, hajtott, írt a nap húsz órájában? Hová akart eljutni?
SzZs: Móricz hihetetlen munkabírású ember volt. Üzleti érzékkel is rendelkezett, fogékony volt a változások, például a technikai újítások (fényképezőgép, írógép, film) iránt, kortársainál sokkal kevésbé merevedett bele az értékőrző szerepébe, igyekezett például elmosni a határt magas irodalom és ponyva között. Hogy nem a meggazdagodás vágya vezette, abban biztos vagyok, ahogy abban is, hogy, bármennyire foglalkoztatták a társadalom, a nép, a nemzet sorskérdései (mert erről sem szabad megfeledkeznünk, még ma sem), az írás, az irodalom izgatta mindennél jobban. Ezt számomra jelképi erővel mutatta meg az író halálának lánya könyvében olvasható leírása. Móricz halálát, amely a marxista irodalomtörténet számára, különös módon, a fasizmus elleni tiltakozás szinte akaratlagos gesztusává változhatott (hiszen azon az éjszakán halt meg, ahogy ez szinte minden Móricz-életrajzban szerepel, amikor a németek először bombázták Budapestet), az előzte meg, hogy az író első agyvérzése után, megnémulva és félig bénán, az irodalomtól köszönt el, egy meglehetősen színpadias gesztussal. Amikor Móriczot az agyvérzés a beszéd és az írás lehetőségétől is megfosztotta, testét könyvekkel borította be: „Egész délelőtt haragosan feküdt. A jeges tömlőt lerángatta magáról. A testét könyvekbe temette. Széles díványa belső polca tele volt mindig a kéznél tartott könyvekkel, újságokkal. Ép kezével magára húzgálta, amit ért. S még válogatott is benne: Ady piros Összes verseit a mellére, a szívére tette, kinyitva. Készült a halálra.” Az írás és az irodalom mellé már csak egyetlen, az egész életművön végigvonuló kérdés tehető: a nők, a szerelem, a testiség és a házasság kérdése.