Székelyhidi Zsolt: Jegajade - Első részlet

Tudósítónk Tokajból hazafelé ismerkedett meg Székelyhidi Zsolttal, a Jegajade fiatal írójával, s a könyvet is ekkor kapta kézbe. Hamarosan a végére ér a Kossuth Kiadó által megjelentett sci-fi regénynek, melyhez az illusztrációkat Zöllner Marcell készítette. A könyv prológusát két részletben az Irodalmi Jelenen most és itt olvashatják.

Székelyhidi Zsolt

JEGAJADE

(Két részlet a regényből)

Prológus

Első részlet

Kaii

Ez a történet ott kezdődik el, ahol majd véget ér.
 

Jega Jade életében különleges nap ez a mai. Hamarosan felébred végre, tizennyolc földi év – egy heted ciklusnyi közös idő – telt el az utolsó állomástól, amikor ideg­rendszere utoljára érzékelt, lábai utoljára mozogtak. Kezében AO templomának mélyfekete ima­sza­lag­­jával feküdt a Mirell csökkentőkabinba, azzal a titokzatos szalaggal, melynek a beavatatlanok számára érthetetlen és félelmes szavait megfelelő sorrendben felolvasva egy pillanatra látható lesz Kaii, s a hozzá vezető út felcsillan a sötét űrtérben. A szalag – talán még kardjánál is becsesebb kincs – AO-nak, a világegyetem főistenének hála, hamar megmutatta, amit Jade keres, a fényvitorlás pedig szakadatlanul halad azóta a kijelölt cél felé.
Jade utolsó emléke a csökkentés előtti pillanatokban saját lehunyt szemének érzése volt, ahogy a szemhéjak mögött próbál igazodni a sötéthez. Az agy megfelelően elrendezte a testet, nem volt idő gondolkodni, a jövő képe nem fért bele ebbe az utolsó emlékbe. A csökkentés átmenet nélkül következett be, és már aludt, helyesebben a lét olyan alacsony szintjére süllyedt, ahol csupán az életben maradás számít. Élete átsiklott érzékelők, chipek és matematikai műveletek rendszerébe, melyet a hajó testében működő virtuális intelligencia, UL felügyel. Persze UL-nek ez természetes, úgy alkották meg, hogy a hajón történő legapróbb mozzanat se kerülje el a figyelmét, irányítson és döntsön, egyszóval gondolkozzon az utazó helyett, amíg ő álmatlan mozdulatlanságban időzik. UL az utasításokhoz hűen kormányzott, kikerült, gyorsult és lassult, a célkoor­di­nátákat szem előtt tartva, melyeket a lány táplált be a csökkentés megkezdése előtt.
Most a vitorlás eléri végre a kijelölt végcélt. A szemekhez tartozó izmok reagálnak először, talán pont velük egy időben rándul össze a tüdő, a szájba préselve egy kis adag levegőt, ami az ajkakhoz érve távozik. Jega alig hallható szusszanással köszönti az ébredést. Mozdul, felül, nyújtózik. Az idő nem látszik meg rajta, hiszen teste a csökkentés során a Mirell-rendszer furcsa és titokzatos éterében pihent, elzárva minden mástól. A hajót úgy tervezték, hogy egy humanoid lény akár több tíz ciklusig utazhasson galaxisokon át, elegendő mirellt tartalékoltak a tartályok, melyet a csökkentés kezdetekor pumpáltak a szűkös alvótérbe a szelepek.
Jade-et szemmel láthatólag alig viselte meg a mozdulatlanságban eltöltött idő. Csak a hátát és a lábait fájlalja kissé, de a kabin aljába épített izomstimulációs bordák élénkítő hatásának köszönhetően testét elkerülte a sorvadás. Hamarosan elég erősnek érzi már magát, hogy kikeljen a csökkentőkapszulából. Bal kezével keresne kapaszkodót, ujjait hajlítaná. Az ösztönös mozdulatok annyi év után is fájdalmas emlékeket idéznek, elgondolkozva nézi alkarjának csonkját. Kézfejének hiánya általában nem zavarja, hiszen gondosan megmunkált protézise a legtökéletesebben helyettesíti az eredetit. Most mégis megáll egy pillanatra, ahogy az emlékek előgyűrűznek.
A kabin jobb oldalánál, üvegkeretben pihen Thull, a táncoló kard, melyet Burref tündöklő fényű sziklái közt kovácsoltak, a legkeményebb kozmoszi anyagból. Sok-sok emlék kötődik hozzá, jók és rosszak, melyek soha nem merülnek feledésbe. Jade azonban nem szívesen idézi őket. Gondolatait erőszakkal próbálja elterelni a múltról, miközben a kard melletti kisebb tartóból kiveszi a műkezet, és rutinosan felhelyezi a karvéghez igazított foglalatra. Az illesztékek automatikusan záródnak, a szerkezet azonnal mozogni kezd. Szeme előtt zajlik a harc ismét, amelyben megsérült, az emberharcos, akivel megküzdött és nyert, és a Thullt halálában Jegának ajándékozta. Aztán fut, és azok, akiktől menekült, ott futnak szorosan mögötte. Rohan a sziklák közt, a kopár hegy felé, amely méltósággal uralja a vad földeket…
A vezérlőből kihallatszó pityegés hirtelen a jelen felé tereli a figyelmét, és arra, amiért jött. Négykézláb a vezérlőkabin felé mászik, és egy mozdulattal feléleszti a monitorokat. Parancsokat üt be, és a megjelenő adatokat számolja át sebesen. Még öltözni sincs kedve, a vitorláson amúgy sincs más, aki látná, a csillagok pedig túl egykedvűnek tűnnek ma ahhoz, hogy szemérmes legyen.
A jármű pillanatokra puhán megbillen, ahogy megérkezik. UL tudja a dolgát, a több kilométer hosszú vezérvitorlák az űr tiszta sötétjében csoda kecsesnek tűnnek, amint évek múltán először hajlanak egymásba. A dupla motor dübörgése nem hallgat el teljesen, csak az emberi fül által hallható hertz-szám alá esik, Jega mégis hallja, érzi a testében. Kinéz az ablakon, a látvány – soha még nem látta ezelőtt – mély csodálattal tölti el, egy-két pillanatra elfelejt mindent, az aggódást, és a kérdéseket, miért is van itt.
A Kaii! Olyan hely, amit a hatalmas tudású morrgonok is csak félve említenek, és – bár az univerzum minden lénye kiérdemelheti a bebocsáttatást ebbe a hihetetlen könyvtár-metro­poliszba – csak a legelszántabbak mennek a közelébe. Azok, akik fontosabb kérdésekre keresnek vála­szokat, életek és sorsok feletti döntéseket kell hozniuk. Jade ismeri a helyet, álmában sokszor látta már, ilyennek is képzelte, meg nem is. Elképesztő méretű komplexum tölti be most a látóteret, és őt ámulatba ejti monumentalitásával. Az élen haladó vontató szivar alakú testének tetején harmonikaként nyílik a hangárkapu, feltárva a leszállópályát, miközben a metropolisz nagyságú építmény felhőkarcolónyi tornyai büszkén szelik az űrsötétet. Évezredekkel a közös idő megteremtése előtt már létezett, a Huszonhármak Tanácsa hívta életre a galaktikus tudásösszesség egybegyűjtésére és őrzésére. A könyvtár öröklétre készült, így csakis egy faj képviselője őrizheti termeit, egy különös, fenséges, időtlen faj utolsó négy királya közül a legfia­talabbik.
E lények a hllák, akik tudásuk révén először nyitottak kaput egy másik világra, az istenek világára. De irtózatos haraggal sújtott le AO, s mértéktelen bosszúja kioltotta a hllák ősi faját, akik bátorságukkal és fejlettségükkel eljutottak oda, ahová halandó soha még. Csupán a négy királyt hagyták életben, kiragadták e négyet az időből, halhatatlanságra ítélték, és sebezhetetlenekké tették őket, hogy örökké az isteni felsőbbrendűséget szolgálják. Ők a kapocs istenek és élők között.
Máhs Rai, a sötét, az isteni hatalom megőrzője ebben az univerzumban. Ha egy nép fejlettsége megközelíti a hllák, vagy azon is túl – AO legyen irgalmas lelkükhöz! – az istenek tudását, az ő feladata e fejlődést lelassítani vagy meggátolni. E félisteni hatalomnak árnyoldala ugyanakkor, hogy a mindenható tudás osztatlanságának megőrzése érdekében dönthet egy teljes faj elpusztításáról is. Mossh Pondé, a világos, a kultúrák születésénél segédkezik. Ahol Máhs Rai eltöröl, ő teremt. Új fajok, új világok útnak indítása fűződik fenséges nevéhez. Oluj Nall, az átlátszó. Ő az örökké gyarapodó galaktikus tudás egybegyűjtője. Az egyik legsokrétűbb félisteni szerep az Övé, fenségesen szép és egyben szinte lehetetlenül nehéz. Archon D’Arc, a fekete-fehér, a legfiatalabb király, a Tudás Őre és isteni kegyből ő az egyetlen hllá, akit láthat élőlény és beszélhet vele. A Tanács, aki tudott a hllák pusztulásáról és hallott a négy király sorsát megkötő ítéletről, napforgásokon át imádkozott AO-hoz a Tudás Őrének eljöveteléért, amíg sokára Ő döntött, és döntését Moa, az Istenek Hírvivője, akinek millió arca van és ajkai megállás nélkül beszélnek, kinyilatkoztatta a Huszonhármak fölé ereszkedve. Rögtön ezután Archon D’Arc lépett elő a csillagok árnyékából, és felajánlotta szolgálatait az ismert univerzum huszonhárom nemes fajának képviselője előtt.
Ez volt az első és egyetlen szövetség istenek és halandók között. Így a Könyvtár minden fenségével AO, az univerzum főistene dicsőségének hódol, és ezért nevezik a közös nyelven Kaiinak, az Ő templomának is.
– Megérkeztem hát… – Jade szkafandert ölt és kilép. A fogadására érkezett lebegő fémléggömb testű, alaktalan robotkomornyik ismeretlen nyelven szólal meg, de ő mégis elsőre megérti az álmaiban felrémlett Könyvtáros beszédét, és gondolatban válaszol is rá, udvariasan. Mindeközben a gép kezébe adja fénysiklójának vezérlőjét, a launez kódkulcsot, ami nem csak kommunikációs kapocs UL-hez, de a sikló teljes irányításáért is felelős.
A hangok nélküli kommunikáció – úgy tűnik – jól működik ebben a titokzatos világban, meg sem kell szólalnia. A robot a kulcs átvétele után meghajol, majd fordul, és az utat mutatva előtte mozog. A Könyvtár már várja. Érzi egész testében; a lenyűgöző tudáshalmaz felfoghatatlan szellemi megalitként hívja, hogy belépjen, szinte beszippantja, magába fogadja az épület Jade-et. A komornyik egy zsilipkamrába kíséri a lányt. Röviden ismerteti Kaii házirendjét és felszólítja, hogy szabaduljon meg az űrruhától a fertőtlenítés előtt. Egy szűrőmaszkot nyújt át, elfordít egy kapcsolót a falból kinyúló függőleges panelen, majd előre tessékeli a megszeppent idegent.
A lány belép a kör alakú nyíláson, és hirtelen elveszti az egyensúlyát. Nem tudja, hogy most mit kellene tennie, mi a megfelelő póz, megijedjen-e vagy sem. Az antigravitációs folyosó nem csupán egy vákuummechanizmus elvén működő szerkezet, mely átszippantja az utazót a külső térből a belsőbe, hanem időközben aprólékosan, DNS-ről DNS-re, gondolatfoszlányról emlékfoszlányra átvizsgálja az organizmust, amely átszánkázik rajta, kérdést nem hagyva kilétét illetően. Az információ közvetlenül az ősöreg Könyvtároshoz jut, aki dönt az élőlény bebocsáttatásáról vagy kirekesztéséről. Jade úgy érzi, a súlytalansággal együtt az idő is lelassul. A gége­cső formájú rugalmas folyosó nem csak elszívja tőle az energiát, de fel is tölti valami meghatározhatatlanul finom érzéssel, amitől – ha nem lenne annyira elszánt – talán örökre elfeledkezne a környező világról, s hogy miért kereste fel AO Könyvtárát.
A súlynélküliség végén olyan kellemesen ér földet a talpa, hogy talán vissza is menne újra meg újra, ha az utána sikló komornyik meg nem szólítaná, ezúttal saját, emberi nyelvén. Ismét utazás, de most már a saját lábain, a mérhetetlen könyvtármonstrumban egyre mélyebbre és beljebb. Jade ciklus­ezrek tudásához mért ciklopszi oszlopok, és gigantikus tárolók között lép­del, ha belép egy ajtón, a teremnek – a városrésznek – a kiterjedését, hosszát, mély­ségét fel sem képes mérni elsőre. Miféle ismeret, micsoda értékek tárháza a Könyvtár, felfoghatatlan tudás birtoka. Jade-et a végtelenség érzése tölti el, ha most rohanni kezdene, talán órákba telne, mire a másik szélére érne AO szentélyének. Ez igencsak felvillanyozza, ha lenne ideje, talán meg is tenné… Ha meg nem érkeznének. A droid ismét a telepátiát használja, hogy megköszönje türelmét, aztán sebesen távozik, fel és el.
Egy ajtó tárul fel Jade előtt. Magára marad, megérkezett hát, érzékei megnyílnak újra, nem veszélyre számít, inkább bizonytalan kétkedés lesz úrrá rajta. Mit hall majd és mit nem hallhat, mit tud meg a végén és mit soha. Egy irdatlan viaduktra lép, körülötte a semmibe vesznek a terem határai, lába óvatosan halad előre. A végtelenség érzése furcsa megnyugvással tölti el Jade-et, a mérhetetlen terem alján, tetején és oldalán átláthat az univerzum sötétjébe, balról egy bolygó kavargó felszíne tárul a szeme elé. Csupa ámulat, csupa szentség, a lenyűgöző látvány feledteti a bizalmatlanságot, Jade magabiztosan lépdel a viadukt közepén álló lény felé.
Ide jött hát, Archon D’Archoz, a Könyvtár ős őrzőjéhez, minden égi és égtelen tudás birtokosához, AO hű szolgájához. Hosszú percek múltán eléér, akaratlanul is meghajol, valahonnan tudja, a Könyvtáros az időtlenségben élt és élni fog, szelleme betölti Kaii minden zugát. Minden erejét a Könyvtárból nyeri, és minden ereje annak szolgálatában áll.
– Üdvöz légy, ifjú hölgy! – kiejtett hangok nélküli beszéd ez is, Jega Jade elméje oltári bariton kórusként érzékeli. – Vártalak már, most kellett érkezned, és itt vagy időre.

Második részlet

Zöllner Marcell illusztrációja a Jegajade regényből