Lelki aritmetikák – Németh András versei
NÉMETH ANDRÁS
LELKI ARITMETIKÁK
Mányoki Endre szerkesztésében
Most a tapintat sem beszél
Most a tapintat sem beszél,
árulkodik helyette más,
mert az elmaradó hatás
nélkül is tudható, a fél
doboz gyógyszer depresszió
meg a labilis partnerek
támasza, én inkább vetek
egy pillantást a friss dió
nyers illatától áthatott
őszi gyümölcsöstálra, kék
szilva mellett gyűrű, nyakék
egyszerre tesz ajánlatot
magát ismerő emberi
gyengeségnek, az éhező
szemem érzi a drágakő
fényét, de a nap ráteszi
mindjárt a kezét az enyém
előtt a korareggeli
tűzre, karátban ízleli
az odaadást, majd felém
fordítja a nő homlokát,
akár szűzüveg ablakon
ébredő ragyogást. Vajon
meddig tart? Néhány percen át.
Örökkévalóságig. És
itt, almákra szemérmesen
arcpírt ha újra visszacsen
a nyár, megsegít annyi kés,
ahánnyal kihámozható
héjából az őszinte hús,
a ránctalan zamat, a dús
lé vagy a hozzámillanó
évszakok sora. Még a fát
észhez térítő föld, levél
szép. Nagyon. Ami elvetél,
az a szín lelkével se lát.
A szarkofágodra felvéshetetlen himnusz
Rádnyitottam az ajtót, mintha lábadozóra
kellene szomszédként odafigyelnem.
Korábban mindig és aztán sohasem.
Szinte látom, fekszel, vársz, én keresem
a mankód, azzal is te vagy a szentem.
A tested őrizted vele, ahogy zongoraóra,
balett védi a serdülő lányokat.
Amikor a mozdulatok szigora
megóvhatja a szétnyíló, sehova
se tévedő combokat, a pillanat
hangjai lenyűgöznek füleket meg ujjakat.
Korában mindig és aztán sohasem.
Megigazított lepedődre nekem
mégis szabad volt leülnöm, a takaród alatt
megismerhetett a kezem, a lassan sorvadó
idegvégződések mélyülő csendben
számoltak a simogatással, tétlen
termékenységed a passzív nyelv lefordítható
kifejezőeszközeit kérte segítségül.
Tűrésre ítélt odaadás bíztatott, engem.
Pózokba zárt erény, sóvár képmutatás, hírem
a házban görcs helyett igent szült. Szó, beszéd nélkül
a néma őszinteség többet mutatott a szűz
akaratából, mint a paralízis,
csak azt kérted, ne legyen soha hamis
az öled, ha befogadni nem képes,
legyek a szádé, ahol a szerelmes
fogaddal még érezheted, magjaimban ott a tűz.
Horatiusereklyék?
I.
Mindig van olyan távolság,
ami két végtelen között
lebeg, tagadva a semmit.
A szél virága alig nyit
puha szirmot, hazug, törött
törzsén lesz a csendből ép ág.
II.
Féltöbb.
Kevésegész.
III.
Rabszolgaszem.
Szabadostükör.
IV.
Kicsik legyünk? Nagyok?
Miből elég a sok,
ha rád vagyont hagyok?
Önismeret vagyok.
V.
Velem virraszt? Csillag?
Fényévek remegő
arcától az idő
fél? Mit vár? Kihűlő
testet? Naptemető
lennék? Hold? Az eső
hull még, mint lebegő
csillag virraszt velem.
Az igazság hipotézise tanít meg mesélni?
(Mihályi Rózák szúnyogszerelemért?)
Bátorsága jeleként,
bizony, ha megcsókolna
a varangyosbéka, hűs
vizekben álmok fogja,
de csakis én, még derűs
szemekkel azt várnám, a
pocsolya, mint nagybetűs
mocsár vagy élet lárva
testem nyelje el, a vért
királyfi óvná, szúnyogszerelemért.
Szinglibarter dístanciákkal
Ha köztem és közted
a semmi lesz, öntelt
hiány, üresség, mert
a mozdulat, többlet
a szóhoz, (egy) gesztus szent
kevésben érik, ezt
ugyan te sejthetted,
kezem megérinthet,
becéz vagy üt, mérget
ki venne rá, még rejt
a köztem és közted
talált kevés tér, test
keresne testet, kezd
el akkor, én végzet
vagyok neked, dermedt
remény, ne várj, csak vesd
ki rám a hálód, fejtsd
meg újra, mit lát sejt
a sejtben, ott, hol bent
a bőr alatt élhet
az átölelt élet,
de meghagyunk érted
meg értem (egy) fényévet
ma köztem és közted.
In the lecture room
Inkább vigyáznak egymásra. Most nincs halálos
küzdelem a fényért. Itt minek pár világos
óráért. Északra néző ablakon átmos
még valamit a délután a tiszta égbolt
felismeréséhez, vagy azért, hogy az élet
örökzöldje megvénüljön valahol, ezzel
be is töltve szerepét, vagy azért, hogy egy folt
tömbjébe olvadjon az üvegháznevelte
két egzotikumát vesztett növény. Kitervel
nekik majd néhány titkárnő lassú enyészet
helyett virulóbb küllemet, megannyi nyegle
nyelvvizsgára készülőt felüdítve, lássák,
közel vannak hozzájuk floridai pálmák
nevében új Koivf) adta szinonimák.
Pedellusszámtan
az ornitológusprofesszor kakukkrezervátumában
Ha magára maradva
magára talál,
lehetne önelégültebb,
emberibb is.
(De csak éhes a tarka
fióka.) Halál
ügyes, sohase féltsd, nincs seb
rajta, se friss
jel, a múltra utalva.
Talán ideál?
Az egykegyerek. Érettebb
zúza, turpis
karom ösztöne sújtja
szegényt, kicsinál
vagy öt verebet. Á, rosseb.
Többet. Egy kis
sutasággal a tóba
repül, odaszáll
alá tucat üvegszem, szebb,
mint a jáspis.
Az utolsó vacsoráért fölajánlott
sárarany barométerek
Csak annyi a napfény,
de itt, hogy alig látsz.
Levél keze, repkény
öt ujja mutat száz
veszélyre. (Fiókák
a mókusok éles
szemét, ha csodálják,
a perc pihe véres
világa, haláluk
az.) Álom az élet.
Aludjon a vak lyuk,
a fészkük, a sok test
reményeivel. Jég
jön éjjel, azért nincs
sas, ölyv sehol. És még
talajt fog a légy. Kincs.
Együtt a nappal, tűnőben, bukóban
Egy árvakakukk áldozattá nemesedik?
Igazgatja szent szárnyait,
amikor a mostohák nem látják.
Hamar megkeresné a nyílt
eget is, a tolla vinné, és rák,
kicsiny párfalás dögre járt
tanú se maradna már font fészek
alatt. Sőt, a rossz hús szagát
benyelik a lápvizekben rémek,
lidércek. Ha vannak. De szél,
az igen. Előmerészkedhet. Gyors
kezében törött ág remél
valamivel emberibb őszt. Mint sors _
üzen, túl közel kér helyet
elemi erőnek. Egy érzelmek
hiányát megéh szem vezet
valami világos érvhez, félnek
maguktól a felhők, varangy
menekül az undort keltő zöld sár,
saját színe láttára, langy
hab epe haragja lesz, villám jár,
igazságot oszt, meglehet,
valaki nevében, az csillan meg
a dermedt pupillán, telet
hoz a janicsárnak, átok délceg
fiának, Gomorák után
nekifog a bűn kiirtásának,
de gyilkost tehet ostobán
a csipacsurik helyett mártírnak.
Egy árvakakukk áldozattá nemesedik.
