Irodalmi Jelen

Szentendre zsidó emlékei

2009. október. 26. - 06:23

Vasárnapi városnéző sétára hívott a Szeresd Szentendrét Egyesület és Kertész Péter, a helyi zsidó temető gondnoka (egyebek mellett). Lokálpatrióták és Szentendrére kerekező bringások várták az Apor-hídnál a túra kezdetét, Dietz Ferenc polgármester úr viszont nem óhajtott nagyapja egykori érdemeiről, illetve a jelenlegi városvezetés fukarságáról hallani.

Szentendre zsidó emlékei

Először a Bükkös-patak közelében található, egykori zsidó iskola és zsinagóga épülete előtt beszélt a Pulitzer-emlékdíjas újságíró a város oktatástörténetéről és az 1849-től betelepült zsidóság sorsáról, vállalkozásaikról – elhurcolásukig. Megrendítően ecsetelte, hogy a szentendrei elöljárók miként kísérték a deportálni terelt zsidók menetét a vagonokig, hogy biztosan elvisznek-e mindenkit. Akárcsak 1942-ben Radnótit munkaszolgálatra Szentendréről. Naplóbejegyzéseit ismerjük:
   „Július 1. Behívtak.
   Július 4. Szentendrén. A ref. leányinternátusban.
   Július 5. Sárga karszalagot kapunk és katonasapkát. Holnap tífuszoltás. Mély közönyben élek. A sárga szalagot hordom, még büszke sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyellem. Jobb lenne büszkének lenni.
   Július 8. "Kiszúrnak" az állomásra rakodni. Jó hírek, állítólag hazai a század. Délután fürdés. Húsz tonna fát rakunk le tízen vagonból.
   Július 12. Szörnyű üresség és idegesség van bennem. Fogoly vagyok. Délután lézengek, a Toldi estéjét délelőtt végigolvasom újra, most a Buda halálát kezdem. De nem tudok olvasni.
   Július 13. Menetkészültség. Kettő után indulunk.”

Kertész Péter édesapját sem kerülte el a SAS-behívó ("Sürgős, azonnal siess"), hiába volt életerős férfi, „muszosnak” rendelték, s „ottmaradt a hóban”, ahogy a Háromkirályok énekelték az Egy szerelem három éjszakájában. Már hetvenen felül járó fiától, a szentendrei zsidóság történetét a Cipőtalpbetét – Tórából című 2009-es könyvében feldolgozó holokauszttúlélőtől megtudtuk, hogy a katolikus püspök 1822-es látogatásakor jegyeztek fel először zsidókat Szentendre környékén, a mára városrészé váló Izbégen. Gróf Zichy Mihály birtokán telepedett le hat család, mivel a konkurenciától tartó városi kereskedők 1849-ig megakadályozták, hogy a városban vásároljanak lakóhelyet. Holott II. József 1781-es rendelete biztosította már számukra is a szabad királyi városokba való betelepedést. Hamarosan megalakították egyletüket, szegények és árvák támogatásával, illetve temetéssel foglalkozott a Chevra Kadisa. 1861-ben pedig iskola és zsinagóga céljára egy szerb bortermelőtől bérbe vették azt az épületet, melynek falát 2004 óta díszíti emléktábla. A tanrend ugyanolyan volt, mint más iskolában, megünnepelték a nemzeti ünnepeket is. Az 1900-as évek elején úgy húsz tanuló járt az egytantermes elemi népiskolába, de nem mindegyikük volt zsidó származású, két szerb fiú például papi pályára lépett. Kikerültek nagy karriert befutó, tanult fők a helyi zsidóságból: Weisz Ármin vármegyei tiszti főorvos volt a századfordulón. (1944-ben koncentrációs táborba vitték.) Szentendrén egyébként a huszadik század elején szinte ugyanannyi zsidó élt, mint református, 5-5%-uk tartozott a két felekezethez. Meglepő hát, hogy 1939-ben az első nyilaspárti képviselő Szentendréről jutott be az Országgyűlésbe? S a városban kezdte politikai pályafutását Szálasi Ferenc is, a „32-es baka” fogadóban találkozgatva eszmetársaival. A helyi értelmiség egyik tagja, Miskovits doktor a tiszteletére vette fel a Szálas nevet, s mint a szemtanú rögzítette: „felesége örömében tapsikolt, mikor a másik két orvost, a nagyon népszerű Óvári (Oblott) Józsefet és Vass Istvánt begyömöszölték a marhavagonba.”

A zsinagógában szabó- és cipészműhelyt rendeztek be az SS-katonák, s a Biblia mózesi könyveit tartalmazó Tórát széthasogatták cipőtalpbetétnek. A Duna-parti gettóból haláltáborokba hurcoltak közül alig tértek vissza a városba, az áldozatok neve a környékbeli deportáltakéval együtt olvasható a Szántó Emlék- és Imaház falán, mely a városnéző séta következő állomása volt (a technikai okok miatt zárva tartó Vajda Lajos Múzeum mellett). Kertész nem sok jót mondott az 1998-ban avatott „magánemlékhelyről”, mely „turisztikai látványosságként funkcionál, de nem gyakorló imahely”, mert a túlélők hitközsége a világháború után hamarosan megszűnt a városban. Az eladott imaház faláról az újpesti zsinagógába került az 1949-ben állított emléktábla, majd az 1990-es évek végén sikerült felújítva visszavitetni az Emlékházhoz, melyet az egykor Szentendrén lakott sörnagykereskedő, Szántó György álmodott meg Amerikában. Halála megakadályozta abban, hogy szülei szentendrei házában imaházat és múzeumot létesítsen, erre vonatkozó végakaratát azonban fia teljesítette nagyjából. Egy 20 négyzetméteres helyiségbe (leírások szerint az egykori mosókonyhába) bezsúfoltak néhány padot, Tórát, vitrint és emléktárgyat. A turisták szívesen fotózzák.

Sorsára, az enyészetnek hagyták viszont a temetőt a nagy világégés után: egyesek csak sírkövet loptak, hogy a házfalba építsék, más a díszes halottaskocsit adta el a filmgyárnak, ahol felrobbantották a Sztrogoff Mihály forgatásán. A halottasházat ledózerolták, a Tanács a temető helyére tervezte a 11-es főút nyomvonalát, s csupán a közelben lakó – háromszoros József Attila-díjas és kétszeres Kossuth-díjas – Vas István, és Munkácsy- és Kossuth-díjas felesége, Szántó Piroska hathatós tiltakozására álltak el a tervtől. Azért a temető felét csak kisajátították, hogy óvodaként szolgálja a múltat végképp eltörölni igyekvőket. Sírkövek tűntek el a szocialista munkamorállal zajlott építkezés idején, s csak remélni lehet, hogy sírokat nem bolygattak meg, és nem lebetonozott örök nyughelyek és csontvázak felett homokoznak az ovisok. (A temetői nyilvántartás szintén odaveszett a világháborúban.) Ha a gyerekek átrúgják a labdát a szépen rendbe hozott temetőbe, Kertész Péter visszadobja nekik. Még vissza tudja dobni, büszkélkedett, majd megmutatta a sokáig Szentendrén alkotó avantgárd festőművész, Vajda Lajos szüleinek sírját a sokszor olvashatatlan feliratú sírkövek közt.

„Ez ma Szentendre egyetlen élő zsidó intézménye” – mondta a temetőről keserűen Kertész, aki arra próbál pénzt szerezni, hogy drótkerítés helyett végig vaskerítés határolja a parcellákat. De a Jávor Piroska festőművész tervezte és Kovács Endre kovácsmester készítette temetőkapuról gyakorta levert Dávid-csillag újra felhelyezését is saját költségen kell elvégeznie. Az ötödik ilyen rongálás után már eleve két csillagot készíttetett, hogy a garázda és/vagy antiszemita támadás után azonnal felkerülhessen egy újabb. Miért nem támogatják gazdag zsidók? Ő azt sem tudja, ki zsidó manapság, kihez fordulhatna, mondta somolyogva. Másokkal ellentétben neki nincs olyan érzékszerve, amellyel megérezné a zsidót. Felhagyott „világmegváltó” terveivel is, de örülne, ha a temető megmaradna Szentendre értékei közt az ő halála után is. Amikor a botját olykor „elveszítő”, közeli Barcsay-szobor mellett egy fűrészt fedeztem fel, megrendült kissé a hitem az utókor emlékek iránti tiszteletében.

Kép és szöveg: Klein László