Hargitai Ildikó: Embörmese
Azon gondúkodott, hogy csalhatná bé aszt a pinát a házba, hogy onnét el ne szökhessék! De hát semmi se jutott az eszibe. Micsinájjon? Elévette a hegedűjét, s jáccani kezde rajta, s szinte a lábai táncra es perdűtek hozzá. No alig es húzott kettőt, hármat a szerszámján, ott termött a vidám pina. De bizon csak ugrándozott a csücskin, s a leve meg erre, s amarra freccsent. Hejj, felfohászkodott erre az embör: Istenöm! Hogy tán lába s keze vóna!
Hargitai Ildikó
A likból lött leány
Vót eccör, hó nem vót, eccör vót egy szegin embör. Itt étt, nem messze, s hogy mikor es? Hát, mán nem es tudom, tán még több ember nem es étt a fődön rajta kivöle. Úgy tennapelőtt lehetött. No ez az embör, csak hazamene a munkábúl, erőst ki vótt fáradva, oszt csak leütt a patkára a háza elejibe, hogy méges künn se legyék, de be se mennyen, merhogy egyedül vala, oszt a kemencéje hideg vala, s azonképpen az ágya es. Nem vótt aki melegíccse.
Üle hát az embör azon a patkán, csak nézi a hódat, ahogy fönn hasasodék, meg a temérdek csillagot körüle, s pödöré a bajsszát. Erőst vágyakozott valamire, csak maga se tutta, hogy mire. No, ahogy ott pödöré a bajsszát a nagy egyedüllétbe, csak elibe ugrik egy pina. Nem vót a más, mit kerekíccsem! Hanem az pina vótt a javábú! Szőres es vótt, lustos es vótt, veres es vótt, há még a szagja es kívánatos vót! S azommód ráugrott a pina az embörnek a faszára. Az tutta mit akar! Nem variátt az semmiccse. Hanem az embör es csak kap a faszáhó, hogy mi lött véle, de bizon a fasz úgy bebútt a pinába, hogy ki se bírta vóna rántanyi! No ott asztán rákeszte!
Döfőte elébb, mer jó szűkes vótt s hogy megforrósodott, s meglevesedett a döföléstű, forgolódott bévül, dörgölőzött kívül, míg egész be nem bútt tövig. No a pina se vótt rest, hun szorított, hun nyaldosott, nagy cuppogása benyete a faszt egésze. A meg csak hánta, vetötte az embört, így, s amúgy, külömb, s külömb módokon, hogy csak sóhattozott, morgott nagyokat.
Illen vidám e pina vót az! Addig s addig, hogy az embör azon kapta magát, hogy mán a se tuggya, fijú e vagy léán, csak bútt vón be ű es a pinába, járatta, s verdeste a faszát, hogy leve csorrant, s nagyot es mordútt hozzá.
No, mire észhő gyütt, a pina sehun! Hát az embőr, mit tehötött vón, bébútt az hideg ágyába, s alutt reggölig. Hát így mönt ez vagy három nap, s bizon az embör mán röggel es csak a pinát kévánta vóna, meg délbe es arra csorgós nedvüre vágyakozott, hogy mán dógoznyi se tudott a sok illen, s ollan kévánságtúl.
Azon gondúkodott, hogy csalhatná bé aszt a pinát a házba, hogy onnét el ne szökhessék! De hát semmi se jutott az eszibe. Micsinájjon? Elévette a hegedűjét, s jáccani kezde rajta, s szinte a lábai táncra es perdűtek hozzá. No alig es húzott kettőt, hármat a szerszámján, ott termött a vidám pina. De bizon csak ugrándozott a csücskin, s a leve meg erre, s amarra freccsent. Hejj, felfohászkodott erre az embör: Istenöm! Hogy tán lába s keze vóna!
No alig es hogy eszt kimonta, termött a pinára láb es kéz es meg fej es, s ráadásnak az isten, mer akkó még jókedvibe vótt, megtódotta rezgős, szép hassa, farra, s két szép mejje es, az embör kedvire. Hujjujujujujjj! Hogy a hogy táncút! S még asztá! Avva a két karjáva csak átkarótta az embört, a két lábát átkúcsóta ja derekán, s úgy falatta a pinájáva annak a faszát. Mint a bata nyele, úgy járt annak a szerszámja ki, s bé abba a forróságos pinakemöncébe, s a farakat markolácta, az mejjeket szopdosta, harapdálta! Csuda egy mulaccság vótt az, még az Isten se tanáhatott vón ki jobbat!
Na mög es vót, s asztán vót ki a kemöncét fűccse, az ágyat megmelögíccse, mán estenkint a pina várta az embört a kertkapuba, s beszét neki, s kérelgötte, mer há ez, s amaz köllött má neki es! Addig, s addig, míg az embör igen megunta vala a sok kérlelgetést, sok beszédöt, s egy este elővevé megen a hegedűjét. Gondútta, visszajácca mán ezöket a lábakat, kezöket, de legalábbis a fejet oda, ahunnan gyüttek.
S há jáccott es a szerszámján, jáccott, s mer hogy az Istennek akkó es jó vótt a kedve, bizon eltűnt annak a pinának a feje, keze lába, két szép mejje, rezgős hasa, fara, csak az a szőres veres, lustos lik maratt belülle. Az asztán kedvit tőtötte az embör faszán alapossan, s ment eltűnt megen. Az embör meg, lecseppent, lekókatt fassza űtt ott a padkán, se künn, - há mán mégse – se benn, ugye a hideg miá, s csak pödörte ott a bajsszát, nézte a hódat, magafogytán, a temérdek csillagot körüle, kívánt es valamit, hogy mit, azt maga se tutta, egyedű vótt megin.
A borító és a kötet grafikái Cseh András munkái.
Kapcsolódó:
A likból lett leány (beszélgetés a szerzővel)
