Ugrás a tartalomra

OPEN READING a Magyar Írószövetségben - „La Vie en Rose"! - „Lelkem alvó mélyén is ilyen csend lehet”

 
Január 28-án a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának és a Magyar Versmondók Egyesületének szervezésében ismét megrendezésre került a Kortársalgók OPEN READING felolvasó estje. Ezen alkalommal Szőcs Gézát és Stiller Krisztát látta vendégül a házigazda, Turczi István. A helyszínen járt lapunk tudósítója, Csepcsányi Éva és szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor.  

 

 

 

„La Vie en Rose"!

 

 

 

 
Valaha rég – talán Szicíliában, talán Árkádiában – a pásztori költők versenyre keltek, legalábbis, ahogy Theokritosz emlékszik bukolikus verseiben, és kinek hangja a legédesebb volt, annak ajkát – már Vergilius – tengerformálta kavicshoz hasonlította, s fejét babérkoszorúval és ajkát csókkal díjazták a többiek. Szerencsére a tegnap esti "open reading" rendezvényen a körbecsókolás elmaradt, ellenben annyi babérkoszorút oszthattunk volna szét , hogy a környékbeli zöldségeseknél komoly hiány lépett volna fel, mely bizonyára hatással lett volna kishazánk gazdaságára.
Az est házigazdája Turczi István volt, vendége Szőcs Géza, és Stiller Kriszta, illetve Stiller Kriszta magyar hangja egy fiatal színésznő, Tallián Marianne, merthogy a költőnő éppen szült.. A finom hangulatot Fekete Kovács Kornél trombitaművész teremtette meg, aki a felolvasások közötti rövidke időközökben remekül játszott. Muzsikáját nagyon élveztem. Az est elején Wiegmann Alfréd, az első magyar versszínház vezetője elmondta, hogy a közönségnek "egy olyan estét kíván, amely a hideget meleggé változtatja, s felfűti a hangulatot" – a próféta szólt belőle, különösen, ha az est második felére gondolok. Az est elején Turczi István elsorolta az open reading szabályait, mely szerint az első félidőben két vendége olvas fel néhány verset, majd egy rövid szünet után mindazok, akik felírják magukat a papírra, felolvashatnak egy-egy verset. A körülbelül ötvenfős – versesteken tekintélyesnek számító – közönségből majdnem huszan jelentkeztek felolvasásra, de erre később térnék vissza. Elébb hadd beszéljek kicsit haza, mégiscsak annak a lapnak írom a beszámolót, amelynél szerkesztőtársam volt Szőcs Géza, s el kell mondanom, hogy ezen az esten ismét kiderült, miért is emblematikus figurája Géza a mai magyar irodalomnak.
Először is elutasította a mikrofon használatát, mondván, hogy "a versolvasás olyan, mint a zongorajáték, hogy van benne fortissimo és piano, pianissimo is", aztán javarészt mindeddig közöletlen verseket olvasott fel, melyeket tíz esztendeje írt, s melyeknek talán az volt a gyűjtőcíme, hogy "A Pharosz lakó dalok a '80-as és a '90-es évekből". Az egyik legjellemzőbb sor, már a mottóban, amire rögtön felkaptam a fejem: "akkoriban azonos voltál halhatatlan önmagaddal" – melyet nagyon finom, árnyalt humor követett a versekben. Ha nem lenne túl erős bennem az önirónia, s nem vádolhatnának meg joggal elfogultsággal, azt találnám e versek meghallgatása után írni, hogy Szőcs Géza az élő nemzeti emlékezet, minden túlzás és gonoszság ellen erős iróniával beoltva. Aztán előkerült egy Beszéd a palackból is, az amelyikben Cs. Szabó László verseiről esik szó, majd kiváló előadásban meghallgathattuk Dorin Tudoran román kortárs költő "La Vie en Rose" című nagyhatású versét.
Stiller Kriszta versei következtek, amit még megelőzött Fekete Kovács trombitajátéka, aki stílszerűen az Edit Piaf-számot játszotta el, kellő atmoszférát teremtve. A szünet után, mint említtettem valóban nagy volt az érdeklődés a nyitott vers estre, s igazi pásztori dalverseny vette kezdetét, melyet a házigazda szerencsére kellően finom humorral mindvégig kézben tudott tartani, így nem fulladt teljes botrányba a dolog, s az antik hagyományok ellenére a körbecsókolás is elmaradt. Hogy mennyire széles volt a nyitott versesten felolvasók skálája, azt jól mutatja a névsor: Gömöri György, Pálfi Ágnes, Rónai Balázs Zoltán, Csere Ágota, Örkény Gábor, Széll Zsófia, Madár János, Molnár Lamos Krisztina, Endrődi Gábor, Tokai András, Csepcsányi Éva, Payer Imre, Tóth Irén, Hesz Tamás, Pálóczi Antal, Miklya Zsolt, Marczinka Csaba, Hegedűs Ágota, és a zsennyei névtelen. Utóbbi két verset olvasott fel, az egyik a XXI. századi nyelvemlék címűt a helyszínen írta, és úgy harangozta be, hogy ezzel megindítja a sci-fi költészet új irányát a magyar poézisban. Természetesen a szöveg rövid volt, s idézet egy filmből. Így hangzott három sora: Hu-hu / Hi-hi / Ha-ha. S hogy olvasóinkat megnyugtassam, ennél sokkal jobb versek hangzottak el, annyira, hogy a következőre is érdemes elmenni.

 

 


Weiner Sennyey Tibor

 

 

 

 

*

 

 

 

„Lelkem alvó mélyén is

 

ilyen csend lehet”
 

 

 

 

 

Amikor beléptem a díszterembe, épp Stiller Kriszta verseit olvasták föl. Gyorsan körülnéztem, a terem tele volt költőkkel-írókkal, itt-ott néhány ismerős, kedves barát. Egyikük intett, itt van még hely, üljek csak le. Kifújtam magam, kikapcsoltam a telefonomat és hagytam, hogy Stiller világa magával ragadjon. Jegyzetelni is szerettem volna, igen, újra leírni azokat a merész, zseniálisan összekomponált mondatokat, végül meggondoltam magam, inkább csak hallgatom, ízlelgetem a csengő-bongó sorokat.

Meghökkentő képzettársítások, patikamérlegen kimért irónia, humor, fájdalom színes, illatos elegye, itt-ott bohócsipkaként elszórva, de nem túlzásba víve egy-egy szójáték: "Fecseg a felszín, és horvátul szól Elvis, csak te love me tenger", „bár az ajkam szürke, azért a víz azúr”. Váltakozva hangzottak el súlyosabb és könnyedebb témájú  versek. Miután hangosan fölnevettünk a Szóda villanella vagy a Társkereső hirdetés egy-egy poénos során, a következő vers torkunkra forrasztotta a döbbenetet:

„Anyu üres, mint az ágya, hozzábújni nem lehet” – tör elő a gyermek panasza az Altató című versben, záporozó kövekként zuhognak a valóban kőkemény képek, egy széthullott család tragédiája, ahol az apa „lábán hétmérföldes hegyet lépő csizma lett”, az anya „Megint büdös vizet iszik”, a felnőttek zűrzavaros világától megrémült gyerek pedig bepisil félelmében.

A Játszótér és a Tájkép, vihar előtt című versek továbbvitték a családi eróziók témáját, én úgy éreztem, mindegyikben egy-egy gyermek a lírai alany, aki tisztán, pontosan és szivárványszín szavakkal írja körül a „nagyok” furcsa, ijesztő, romlást és halált rejtegető világát.

A hallgatóság ezek után az élet másik fájdalmas-mámoros szegmensébe, a szerelembe kapott betekintést. A Succina Pectoris sorai jajgatnak, vádolnak: „Dísz vagyok csak, fakó  fényű. Nem vágytad, hogy több legyek.” A Nulladik szonett rezignált, kontemplatív jellegű mű, szinte látni, ahogy a világidőt mérő költő elnézően legyint: „Színjáték az ember”. Mert megbocsátunk egymásnak, meg kell, hogy bocsássunk, még akkor is, ha a  „Pléhkrisztus az úton, pókok lakhelye”,  vagy ha sötét óráinkban már-már mantraként mormoljuk, hogy „Isten most egy dühös hóhér.”
Elhangzottak Stiller Kriszta versei, körbe néztem, és minden arcon mást láttam: bánatot, döbbenetet, elmélyedést, mindenkinek mást adtak e versek, de hatástalanok nem maradtak.

Hamar fáradunk, ennyi fájdalom, bölcsesség, nyelvi bravúr, panasz után jólesett a szünetben együtt elfogyasztott bor és pogácsa, néhány szó, jó látni egymást. A szünet végén feliratkoztak azok a költők, akik hoztak egy-egy verset. Jórészt rövidebb versekkel készültek, alig győztünk átsuhanni egyik világból a másikba. A felolvasók között hallhattuk Gömöri Györgyöt, Pálfi Ágnest, Rónai Balázs Zoltánt, Csere Ágotát, Örkény Gábort, Széll Zsófiát, Madár Jánost, Molnár Lamos Krisztinát, Endrődi Gábort,, Tokai Andrást, Payer Imrét, Tóth Irént, Hesz Tamást, Pálóczi Antalt, Miklya Zsoltot, Marczinka Csabát, Hegedűs Ágotát, a zsennyei névtelent. Meghallgattuk egymást, majd FEKETE KOVÁCS KORNÉL trombitajátékát is, végül Turczi István búcsúszavai után átvonultunk az étterembe beszélgetni. Mert jó együtt lenni.

 

 

 

 

Csepcsányi Éva

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.