Néha szerbül álmodni még nem nemzetárulás – tudósítás Végel László szegedi irodalmi estjéről
Végel László, a tősgyökeres, elkötelezetten hűséges vajdasági író a legnehezebb időkben is úgy döntött, hogy szülőföldjén marad. A NATO-bombázások idején naplót írt, amelyből könyv született. A magyar és jugoszláv kultúrát is magáénak vallja, egyikhez a nyelv köti, másikhoz a valóság. Múltban és jelenben egy vajdasági író életérzéséről mindennél többet mond nekem az est végén elhangzó mondata: „Az, hogy az ember néha szerbül álmodik, még nem meríti ki a nemzetárulás fogalmát.” – Ácsné Fekete Ilona helyszíni tudósítása
Néha szerbül álmodni
még nem nemzetárulás
– tudósítás Végel László szegedi irodalmi estjéről
Irodalmi est, Szeged, Móra Kollégium, 2010.február 24. este 18.00 óra
Moderátor: Szajbély Mihály
Kevés annál izgalmasabb kulturális élmény létezik, mint személyesen találkozni a kortárs irodalom nagy alakjaival, jelen lenni most induló fiatalok debütálásánál vagy ismert szerző új regényének megjelenésénél.
Gyakran látogatok ilyen irodalmi estekre, találkozókra, felolvasásokra. S ha egyszer belekerülünk egy ilyen „mókuskerékbe”, azt vehetjük észre, hogy ismerői, kedvelői, mintegy „részesei” lettünk valaminek, amit ma „kortárs irodalomnak” nevezünk.
S egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy egyik találkozó hozza magával a másikat, információkhoz jutunk, felröppennek hírek, elhangzanak baráti meghívások. „Ott leszek!” – ennyi volt a válaszom Erdélyi Ágnes meghívására, aki a Móra Kollégiumban megrendezett irodalmi estre invitált, melynek moderátora Szabjbély Mihály. „De ki lesz a vendég?” – lebegett a jogos kérdés, már válasz nélkül a Grand Café lépcsőházában.
Ott voltam. Kevesen jöttek el. Egyetemisták, az író néhány barátja, egy irodalomtörténész az egyetemről. A vendég, Végel László volt a „meglepetés” a szó minden, s legnemesebb értelmében. Nekem igazi ajándék, s remélem, így érezte a többi jelenlévő is.
Az est moderátora Szajbély Mihály, akiről tanítványai éppen úgy tudják, mint a kortárs irodalom kedvelői, hogy ismerője múltnak és jelennek a vajdásági magyar irodalomban, s értéke szerint kezeli szerzőket és műveiket. Jóvoltából láthattunk és kézbe foghattunk néhányat az egykori Új Symposion számaiból, melyek igazi kuriózumnak tekinthetők.
Nem állítom, hogy soha nem találkoztam Végel László nevével, olvastam is tőle a pécsi Jelenkorban. Hallottam és tudtam az Új Symposion kultikus szerepéről a magyar folyóirat-kultúrában. A hetvenes évek végétől rendszeresen cseréltük fiatal tanárkollégáimmal egymás között a Fórum Kiadó „csempészett” könyveit.
Megdöbbentő, amit Szajbély Mihály, a beszélgetés irányítója mondott: korosztályában csak egyetemistaként tudatosult, hogy tőlünk „karnyújtásnyira” létezik egy párhuzamos, értékes magyar irodalom, pezsgő kulturális élet, európai mércével is értékelhető irodalmi lap, vita és kritika.
Fájhat – mert fáj – hogy Végel László regényeit, esszéit, az Egy makro emlékiratait és drámáit nem születésük, megjelenésük idején ismerhettem meg. Van középiskolás koromból egy ronggyá olvasott, agyonjegyzetelt és aláhúzgált regényem, korosztályom „bibliája”, Salinger híres-hírhedt regénye, a Zabhegyező, amely elsősorban Gyepes Judit feledhetetlen fordításával robbant be az irodalmi köztudatba és borzolta a kedélyeket.
Ilyen lehetett pár évvel később az Egy makro emlékiratainak hatása is a magyar irodalomban. Szajbély Mihály jóvoltából meghallgathattuk Weöres Sándornak a szerzőhöz szóló levelét, amint dicséri annak nyelvezetét, melynek használatával oly találóan jellemzi korosztálya érzelmi kiüresedését.
Mindenesetre másnap az Újvidéki trilógia (Egy makró emlékiratai – Áttüntetések – Eckhart gyűrűje) kötettel, a pécsi Jelenkor irodalmi és Művészeti Könyvkiadó és az újvidéki Fórum Könyvkiadó 1993-as kiadásával, valamint a Lemondás és megmaradás című esszékötettel (Cserépfalvi, Bp. 1992) gazdagabban tértem haza megyei könyvtárunkból.
Az est döntő részében Végel László életéről, írói pályájának küzdelmes szakaszáról mesélt. Szeretettel és derűvel emlékezett gyermekkorára Szenttamásiban (1941). Később az újvidéki Magyar Tanszék és a belgrádi Filozófia Tanszék hallgatója volt. Újságíróként újvidéki ifjúsági lapoknál indult pályája. Gondolkodása a Symposion-nál formálódott, amely gyűjtőhelye volt a sokféleségnek, haladó eszméknek.
Gyakran érte a vád, hogy gyökértelen és valóságidegen kozmopolita. Műveiből érezhető a városi létbizonytalanságból levezethető otthontalanságérzés. Ebből az életérzésből született az esszéírásba való menekülése is, menekülése „bizonytalanságtól a bizonyosságig”.
Pályája sokrétű és gazdag, konfliktusoktól sem mentes. Gyakran volt tanúja árulásoknak, sokszor érthetetlen pálfordulásoknak Az író által felvillantott emberi sorsok regénybe kívánkoznak. Az „emlékezés elrablásának kálváriái” egyeseknél drámába illőek. Talán lesz, aki mindezt formába önti egyszer.
1984 és 1987 között volt a belgrádi Politika című napilap állandó színházi kritikusa, korábban pedig az Újvidéki Televízió dramaturgja, és ezen minőségében a Madách-kommentárok című előadást jegyezte, színpadra alkalmazta Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfia című regényét. Előfordult, hogy kritikusként egyik este Ljubljanában másik este már Szarajevóban várta színházi páholy. Drámái is kedves „gyermekei”: Sofőrök, Judit, Médeia tükre. Az Áttüntetések című regényének is elkészült színpadi változata.
Végel László, a tősgyökeres, elkötelezetten hűséges vajdasági író a legnehezebb időkben is úgy döntött, hogy szülőföldjén marad. A NATO-bombázások idején naplót írt, amelyből könyv született. A magyar és jugoszláv kultúrát is magáénak vallja, egyikhez a nyelv köti, másikhoz a valóság. Múltban és jelenben egy vajdasági író életérzéséről mindennél többet mond nekem az est végén elhangzó mondata: „Az, hogy az ember néha szerbül álmodik, még nem meríti ki a nemzetárulás fogalmát.”
Lassan az est végéhez érkeztünk, és Szajbély Mihály készülő munkáiról kérdezte még a Szegeden vendégeskedőt. Mint kiderült párhuzamosan két regényen is dolgozik. Egy kicsit mindkettő önéletrajzi is, ami szinte valamennyi munkájáról elmondható. Neo Planta, azaz Ígéret Földje (Újvidék) a város, melyhez kalandokon és küzdelmeken keresztül „vándorol” három elválaszthatatlan jó barát (szerb, magyar és német). A befejezés tragédiába hajlik, a hatalom egyiküket barátai elárulására kényszeríti.
A másik regénynek még nem végleges címe: A fattyú. Az iróniával, humorral átszőtt történet is a soknemzetiségű Szerbiában játszódik, ahogyan ezt az író felolvasott részlete alapján megtudhattuk. Érdeklődéssel várjuk mindkét alkotás megjelenését.
Végel László munkásságáért számtalan irodalmi elismerést kapott, a legutóbbiak közül néhány: Újvidék Városának Február 1. Díja 2004-ben, Pulitzer Emlékdíj 2005-ben, magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztje, 2005-ben és a Kossuth –díj.
A fiú, aki 1956-ban elindult kerékpárral Szenttamásból Újvidékre, hogy beiratkozzon a Gimnáziumba, 2002 óta szabadfoglalkozású író, könyveit kilenc nyelvre fordították le, számtalan barátja van Budapesttől Belgrádig és szerte a néhai Jugoszláviában, azt szeretné, ha könyveit sokan olvasnák, és abban reménykedik, hogy azok soha nem fognak szégyent hozni rá.
Végel László és Szajbély Mihály
A bevezetőben található kép Végel László honlapjáról származik, a cikkben található többi fotót pedig Szeverényi Kriszta készítette.
Ácsné Fekete Ilona
