A tükörember – Kritika a Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai című könyvről
„Íme, egy újabb gyönyörű megnyilvánulása a magyar költészet profetikus fejezeteinek: Békássy Ferenc saját művészetének sorsát, jövőjét írja meg a versben, jó száz évre előre. Vajon milyen tanulságokat tükröznek ezek a szavak, Békássy Ferenc művészetének sorsa, története? Mit mutat a tükörember? Hogyan lehetséges így eltűnni a süllyesztőben, mintha nem is létezett volna, miközben a szellemnek egy olyan kivételes megnyilvánulása volt ez a férfi, amely kevés adatott e honban. Magyar Rimbaud-t kiálthatnánk, a francia, bűnözői hajlamokkal megvert fiatalember egy nemesebb, magyar változatát, egy igazi, századelős rock’n’roll sztárt, sztárallűrök nélkül, hőst, idolt, példaképet, egy olyan széles horizontú életről beszélünk, mely saját korában 21 évesen Magyarországtól Angliáig beragyogta az európai irodalom egét.” – Korányi Mátyás kritikája
Kapcsolódó:
Tihany Viktor: Békássy-riport – videó
A tükörember
Kritika a Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai című könyvről
(Kiadja az Aranymadár Alapítvány az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban, 2010.)
„Mennél nagyobb egy egyéniség, annál inkább tükrözi vissza minden róla mondott ítélet – az ítélkező jellemét.” (Békássy Ferenc: Gondolatok Naplója I. – Tükrök)
„Szürke már a messze dombhát,
Meleg szellő rázza lombját
Sűrű sátrát súgó fáknak.
Mintha titkos ajtó zárja
Lehullt volna: itt az este,
Lopva, lesve,
Selymes karral átkarol.
Mintha felhő óriások
Csöndben mondanának törvényt,
És alattuk fák sugdosnák
Egymásnak, hogy mi történt
Úgy feljebb néma, hallgatag,
Alul ezer kis hangot ad
Az est lehellet-szárnya.”
(Békássy Ferenc: Az éjjel)
Mit gondol a kedves olvasó, hány éves korában írta a fenti sorokat a költő? Vajon bölcseleti lírát olvasunk, vagy a szépség átütő ereje tör ily módon felszínre, mint sok ezer méter mélyről egy forrás? Békássy Ferenc 22 évet élt. 1915-ben halt meg. Nem vagyok egy életkorfetisiszta, de valami egészen megdöbbentő az a termékeny és érett munka, melyet néhány év alatt az asztalra tett ez az ifjú. Ifjú? Vajon valóban életkorhoz köthető ez a fogalom? A bölcsesség alappillérei a szív mélysége és a tapasztaltak tanulságai. Ennyi idősen ez utóbbinak igencsak híján van az ember, azonban a szellem nagysága, mely a világot szemléli, a született bölcs elméjében félelmetes arányérzékkel mutatja meg magát. A bölcsesség egyik célja a harmónia meglelése, kialakítása. A tudás önmagában nem ér semmit, az értelem egyensúly nélkül torzul, kiürül, megbomlik. Akár belső, akár külső, környezeti hiányosságok miatt (legyen az történelmi vagy szociológiai), a labilitás kényszerítő ereje bedarálja az emberi lelket, sorsot.
„…[F]ecseg a felszín, hallgat a mély.” – írta alig 25 évvel később a Dunánál egy másik, 31 éves „fiatalember”, József Attila. Milyen szép tükörképet is mutat a két vers: „…feljebb néma, hallgatag, / Alul ezer kis hangot ad / Az est lehellet-szárnya.” József Attila a hömpölygő folyó közegét, Békássy Ferenc az esti tájban suhanó szellőt figyelve fogalmazza meg a két vertikális irányt. És hadd maradjak ezen a nyomvonalon: hisz egyébként is azt gondolom, József Attila költészete az egyik legjobb viszonyítási alap, zsinórmérték. Ha József Attila egy nagy folyó, miként írja is a versben: „Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”, szóval ha a lírai én a sodró, mély, széles, sötét tónusú költészet, úgy Békássy lírája, mintha az esti tájban suhanó szellő volna, a laza ecsetvonások, a rét illata, a szépség, az álom és a harmónia lebegő csodájával találkozunk, de nem ám a szivárványszínek túlzó giccse tűnik szemünkbe, éppen ellenkezőleg, mint egy láthatatlan, birkózó óriás, úgy emeli ki könnyedén az embert és fekteti két vállra Békássy költészete: tus, vége, a bírák intenek.
József Attila az egyik legközismertebb költővé lett mára, ami több szempontból is izgalmassá teszi ezt az összevetést. Egyrészt: József Attilát életében felháborítóan értékén alul kezelte az aktuális kánon, másrészt Békássy Ferenc esetében 95 év telt el halála óta, hogy egyáltalán foglalkozzon művészetével, életével, személyével a magyar irodalomtörténet. Tegye fel a kezét, aki az elmúlt egy évet leszámítva találkozott már egyáltalán Békássy Ferenc nevével! Rettenetes mulasztásaink vannak, jól látható, hogy a magyar irodalomtörténet épületének falain nem réseken, hanem méretes repedéseken át szökik a szobameleg. Kihűlt kastélyban bolyongunk, denevérek fészkelnek a gerendák alatt, megnyugvást nem lelő, visszajáró szellemek kísértenek. Békássy így folytatja a verset:
„Ó mintha örök nagy időkig
Takarná lelkemet az álom,
Úgy állok csendben, egyedül
Gondolat-font felhőhomályban;
És messze lent az apró eszmék szárnya
Az éjbe mintha most suhanna el.”
Íme, egy újabb gyönyörű megnyilvánulása a magyar költészet profetikus fejezeteinek: Békássy Ferenc saját művészetének sorsát, jövőjét írja meg a versben, jó száz évre előre. Vajon milyen tanulságokat tükröznek ezek a szavak, Békássy Ferenc művészetének sorsa, története? Mit mutat a tükörember? Hogyan lehetséges így eltűnni a süllyesztőben, mintha nem is létezett volna, miközben a szellemnek egy olyan kivételes megnyilvánulása volt ez a férfi, amely kevés adatott e honban. Magyar Rimbaud-t kiálthatnánk, a francia, bűnözői hajlamokkal megvert fiatalember egy nemesebb, magyar változatát, egy igazi, századelős rock’n’roll sztárt, sztárallűrök nélkül, hőst, idolt, példaképet, egy olyan széles horizontú életről beszélünk, mely saját korában 21 évesen Magyarországtól Angliáig beragyogta az európai irodalom egét. Értelmetlen halálát (katonaként hősi halált halt a keleti fronton) egyaránt meggyászolta Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, Angliában Virginia Woolf, Lord Keynes (a később Nobel-díjas közgazdász) és az esztéta Lucas egyaránt. Egy tündöklő elme, mely úgy lett elfeledve, hogy csillaga azóta is fényesen ragyog, valahol messze, fölöttünk. Nem kell hozzá távcső, hogy észrevegyük. Úgyis olyan pökhendien fent hordja az orrát a magyar szépirodalmi kánon, ideje lenne néha kinyitnia kicsit a szemét. Békássy így fejezi be versét:
„De jő az éj még mélyebb barna árnya,
Tűnik az álom-szőtte ködlepel,
S kivillanik az első fényes csillag:
Egy tett, előtte gyorsan foszlik széjjel
Száz gondolat, és csönd lesz. Itt az éjjel.”
Nem állítom, hogy egy hibátlan, mindvégig egyenletes, lezárt életműről beszélünk, de Békássy esszéi, gondolatai, prózája és főleg a költészete mégis akkora önérték, mellyel mindenféleképpen számot kell vetnie a magyar irodalomtörténetnek. A „Nyugatosok” királycsináló struktúrája (ha mégoly sok királyt is ültettek trónra), ahogy megbukott József Attila esetében, úgy botladozott eme ifjú tehetség tükrében is: se a pózt, se a divatos holmikat nem találta, amiket magára aggathatott volna viszonyában. Nem vették komolyan ezt a fiatal poétát, ez tűnik ki Babits reakcióiból is, aki később – a huszárrá lett költő halála után, - egy Békássy-tanulmánnyal meakulpázott. Pedig milyen pontos észrevételei voltak a kis „csírának”, aki szerint az egyik legfontosabb jelenség a Nyugatban, hogy meglehetősen sokáig távol tudott maradni a politikától. Reméljük ez a szép gondolat Békássy Ferenccel kapcsolatban is megvalósul, azaz se a személye, se az életműve nem silányul az aktuálpolitika matricájává.
Hadd álljon itt még egy vers a szokásos méltatás helyett:
Jöjj, szólt a herceg
Mely nagy Bengália csodája,
A palotában néma csend,
Sok ív, sok oszlop tarkasága,
S a víztükör világa fent.
Arannyal terhes nagy falombok
Lótuszvirágos víz felett,
Hol háromezer éve mondott
Egy bölcs király ítéletet.
„Jöjj.” – szólt a herceg megragadva,
Hévvel szorítva meg kezem,
Szent birtokát, hogy megmutatta:
„Élj!” – szólt a herceg – „Itt velem!”
Európai nyűgös vendége,
úgy ahogy jöttem, távozék.
A nyugtalanság nagy szeszélye
Lelkem legmélyén rejtve ég.
Nagy évek zúgnak el felettem:
Ez az emlékem megmaradt.
És egyre látom képzeletben,
A palotát a víz alatt.
Bár tudom, sokaknak balgaságnak tűnik majd beszédem, mégis ki kell mondanom: vigyázzunk kedves honfitársaim! Nehogy ez a magyar kastély is víz alá, azaz ítélet alá kerüljön, mint Atlantisz, vagy más, mesés kincsekkel teli városok. Mert nem becsüli tehetségeit, csak amihez éppen érdeke fűződik. Így merült feledésbe a zsennyei születésű Békássy Ferenc is, mert 95 évig éppen senkinek sem volt fontos, hogy személye, rövid életének súlyos munkássága teret, emlékezést, ismertséget kapjon. Túlértékelnénk ezt az ifjú talentumot? Lehet-e túlértékelni egy ilyen felszínre került kincset annak a tükrében, hogy vajon hány hasonló eltemetett élet és munkásság várja, hogy valaki a Nap elé tartsa, és megmutathassa szivárványos fénytöréseit?! Mint az aranyásó, aki eret talált, és gazdag lelőhelyet sejt mögötte; ne legyünk izgatottak, ne örvendezzünk?
Maximálisan hiánypótló, nagy bátorságot és szorgalmat igénylő munka a szerkesztőé. Hadd méltassam kicsit ezt a másik zsennyei származású „huszárt”, mármint a Weinert. Mert Weiner Sennyey Tibor volt az, aki ezt a kincset megtalálta, kikaparta, hazavitte, megcsiszolta, és reméljük, hogy ez az iciri-piciri, hogy azt ne mondjam, kicsinyes magyar kánon az egészet mind megeszi. Nem egy könnyű táplálék. Mondjam úgy, hogy kemény eledel? Lesz mit emészteni a tükörben látottakon.
Korányi Mátyás
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai
Szerkesztette és az utószót írta: Weiner Sennyey Tibor
460 oldal, 4500 ft
A könyv megrendelhető interneten.
Kapcsolódó írásaink:
Tihany Viktor: Békássy-riport - videó
Meditációs képsorozat – Nagy Sándor Békássy-sorozata – Vasárnapi levelek 139.
A Békássy-ügy – Vasárnapi levelek133.
Békássy Ferenc egybegyűjtött írásainak szegedi bemutatója
*
Békássy Ferenc: A magyar költészet 1906 óta (Első rész)
Békássy Ferenc: A magyar költészet 1906 óta (Második rész)
Papp Dániel: Békássy Ferenc, a magyar–angol költő
Gömöri György: Még egyszer Békássyról
Weiner Sennyey Tibor: Tölgybeszéd – Vasárnapi levelek 111.
Weiner Sennyey Tibor: Két ember találkozik – (Képzelt riport holt költővel) Vasárnapi levelek II/12
Weiner Sennyey Tibor: Notesz a keleti frontról – Békássy Ferenc tömegsírból előkerült versei
NÍVÓDÍJAT KAPOTT A BÉKÁSSY-ÉLETRAJZ
