ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA

 

álltunk a kapuban naiv gyermekekként,

vártuk, úgy vártuk, hogy mit hoz az új század,

s míg az Örömódát dudorásztuk önként,

mosolyunk virága az ajkunkra száradt

mivel az átjárás hűvös Janus arca

ránkmeredt, bár tettünk, s teszünk továbbra is,

cselekedetünknek nőttön nő kudarca,

akarjuk akarni: hiteles, nem hamis,

ami szükségszerű, mit az idő diktál,

s nem foszlanak ronggyá lobogó remények

miket a gépezet miszlikekbe darál,

sűrű a valóság, csak gyűlnek a tények

arról, hogy vétkeink burjánzók mint a rák,

belső, eredendő jóságunk elenyész,

de észre sem vesszük, már nincsenek csodák,

a közöny foltokban terjedő falpenész,

mállasztja szellemünk, megrendül az alap,

gátak szakadnak át irdatlan robajjal,

keserűség önt el, mint a vörös iszap

és mindent átitat, telítődünk bajjal,

sósavas esőkkel, duzzad a sár, salak,

térdig ér, derékig, nyakunkig a szemét,

ciántekenőbe fullad Verespatak,

szabad a felelős, elfordítja szemét,

fütyülve továbbáll, övé haszon, érdek,

frissen mosott s szikkadt arany, pénz, szürkeagy,

fényesül a talmi, kacatból temérdek,

e vacak szegénység a miénk és a zagy,

behálóznak multik, haspók oligarchák,

orrunk előtt húzva el mézes madzagjuk

ragadozó módon vérünket akarják,

lassan adagolva bódító maszlagjuk,

a mohó sóvárgást, s mint mások, nyomulunk,

jön az új s még újabb, legyen meg legelébb,

magunk mögött hagyva nagy öko-lábnyomunk

csapdába csalatva lihegjük: még, még, még,

és etetnek tovább jólét reformerek

előre emésztett, szájbarágott péppel,

könnyítünk magunkon, a túlterhelt belek

szlogeneket szarnak: ,,Mi, együtt a néppel”,

s ,,Mi, együtt, a népek”, fogyasztjuk férgesét,

mert velünk szedetik bőség -s tudás fáját

eladva ma lelkünk s holnap a fél vesénk,

velünk építtetik gőgjük palotáját,

cipeljük köveit, mi, (esz)közemberek,

rakjuk, csak rakjuk, bár tudjuk, hogy túl magas,

omlanak a tornyok, world center bábelek,

hasztalan a szilárd szerkezet, hatalmas

hit -s hitelrendszerek hullanak a porba,

tavaszzöld eszméket temetnek a romok,

innen is, onnan is időzített bomba

ketyegését halljuk: atomreaktorok

résein szivárog még a gyilkos sugár,

a mennybolt óriás üveggömbje alatt

tombol tűzvörösen a pokoli, izzó nyár,

mely mindent elemészt, nincs már a mozdulat

a kézkulcsolásra, elfeledve ima,

ez a Káli Juga, elkísér a végig,

meggyújtott füstölgő jele Fukusima,

hangtalan kiáltás mely felszáll az égig,

kihalt az ég, üres, ugyan ki segítsen,

utolsónak ki is mondna ítéletet

amért balgán hittük: ugyanúgy mint Isten,

kézben tarthatjuk a törékeny életet,

melynek minden sejtje esdekel a vízér’,

apadó forrásból átszűrődő méreg 

beszűkült ereken szomjas szívünkig ér

s meszes tárnáira keményszik mint kéreg,

bűneink terhétől billen az egyensúly,

reng a Föld, a bölcsőnk, indít többszólamú

kánont a pusztulás, süvöltő szele fúj 

Újvilág-szimfóniát: ,,isa pour és chamouv”.

 

 

 

ZENE HAWKING HÚRJAIRA

 

messzeség, mindenség, valami elemi

milyenség, mennyiség, furcsaság a világ-

egyetem, lesz, terem, egyetlen, végtelen

vízió, millió év után: van, sután,

magasság és mélység, hozzászoksz, paradox

sötét lyuk, nem tudjuk, fekete, temet-e

vagy elás felemás szörny-örvény, ős törvény,

eredő téridő, meg nem áll, bedarál,

engem is, téged is, kisembör, remember:

,,isa pour és chamouv”, ha elnyel, úgy leszel

tünemény, eseményhorizont, kicsi pont,

zéro, null, hullva hull sírperem, holt verem,

olyan mély, vak szeszély, visz hullám, gömbvillám, 

homorú, domború, szürcsölő fényt ölő,

neutron-pozitron csillagot, anyagot,

engem is, téged is szív tölcsér, folyam, ér,

kavarog, gomolyog füstgyűrű, kék, sűrű

ködfoszlány, ok, talány, okozat, perc alatt

eltűnik, megszűnik idő, tér, mennyit ér,

ha nem jár, nem rád vár, mi marad, elragad

bősz spirál, szál, fonál, abszolut alagút,

elsodor meteor, katarzis-galaxis,

látomás-utazás: jaj de jó, űrhajó,

rakéta-planéta, hogy repül, veszettül,

a Tejút tovafut, szólít, hív relatív

elmélet, eszmélet, felszippant meghibbant

indulat, gondolat játéka: logika,

tan, tézis, matézis, görbület-egyenlet,

x-hatvány-haladvány, ellipszis-piramis,

keresed s nem leled, kérdeznéd értelmét,

józan ész nincs és kész, elmenet integet,

a zseni izeni: tudomány: vakvágány,

állítás-ámítás, olyan sok a titok…

feladtad önmagad, fizikus, spasztikus

-eleven Sir Stephen Hawking, húrjaink

már zengnek, énekek éneke, élek-e,

oly mindegy és mint egy hajadon Orion

sóhajtok, dal vagyok, táncot jár két pulzár,

Neptunusz, Uránusz, vérvörös üstökös,

megszédül, részegül, ing, inog, spín, forog,

együtt zsong száz korong, cseng és peng míg kereng,

sír, dalol menny, pokol és süvölt, bőg, üvölt

maradék ivadék, felsikolt élő, holt,

lázbeteg rengeteg, kő, virág, nagyvilág,

efemer naprendszer, hőbörög minden rög,

bolygó, hold, napszél s folt, föld és ég, jön a vég,

ellep ár, hősugár, tűzgolyó, lángfolyó,

izzik, ég, segítség, hit, Isten: van, nincsen,

szállj lélek, nem félek!  

 

 

 

FRAKTÁL-FILOZÓFIA

 

meghasad a bársony, a gyűrt nemes kárpit,

mögötte vakító, éles fény világít,

szürreális démon az n-dimenzió,

dúl érzékcsalódás, képtelen vízió,

napok, holdak, gyűrűs, idegen planéták,

irizáló színben fraktál-galaktikák,

csillagok ragyogják be a nyári estét   

szenvtelen figyelik az Ember elestét,

ki hitt önmagában s óriásnak látszott

s mert sok volt szüksége, sok mindenre vágyott

számtalan dolognak lett a teremtője,

de vesztére lett a felfújt nagy gőgje,

egójára hiún, büszkén mondta: ,,én, én”,

hitte, hogy teheti, szabad és szuverén,

hitte, hogy sikeres, hogy erős és gazdag

– orra előtt húzott széles mézesmadzag –

s egyeduralkodó egyedül az ember

aki Istent játszik, mert akar, tud s mert mer

sorsát s a világot kezében tartani

és amíg csak lehet talpán megmaradni,

lassan bedarálja az irdatlan csavar,

a szörnyű gépezet, kezdeti zűrzavar

terjed mint a járvány, mértani haladvány,

látja határait, kevés a tudomány

átfogni az egészt, nincsen arra képlet,

olyan sok változós a rendszer-egyenlet,

á, bé, cé...vé, zé, zsé, oly sok ismeretlen

lapul a homályban, fejet ráz értetlen,

alfa és omega és iksz és ipszilon,

gyakrabban kényszerül mondani: ,,nem tudom”,

globális, ömlesztett, fraktál-dömping-terror,

gyomorsavtúltengés utána és undor,

a szilárd bizonyság híg péppé lényegül,

silány löttye csordul ki ujjai közül,

óvó keze alól érzi hogy kicsúszik

már az irányítás, mint kicsi fürge gyík

és gonoszul nevet, meglepetten nézi,

tehetetlenségét sokszorozva érzi

s hogy végképp kibillent a kényes egyensúly,

feltartóztathatatlan jön az új, mindig új,

mint a sárlavina, képlékeny, dagadó,

mindent beborító, hólyaggá duzzadó,

és felüti fekete fejét a kétkedés,

önmagával való rideg szembesülés,

szívébe, mint féreg, szorongás költözött,

örlődik az ,,állj meg!”s a ,,hajts tovább!”között,

,,nem hiszem, hogy hiszem” s ,,csak hiszem, hogy nem hiszem”,

a jó és rossz között ide-oda billen

súlyát megítélő mérleg kényes nyelve

s csak áll lesunyt fővel, a szégyenét nyelve,

mentő ötletei csíráiban halnak,

– fásult, fagyos közönyt árasztnak a falak –

arcát eltemetve zokogva felkacag,

mi hiábavaló, elönti a kacat,

mi fénnyel telített és úgy tűnik, igaz,

arról kiderül, hogy csak szemét, ganaj, gaz,

s egyre azzá válik és lesz nyílvánvaló:

felszínes a szépség, a kényelem csaló,

jólétünk záloga, jaj, visszaadandó,

hatalmasra felfújt léggömbje pukkanó,

a több akarása kínzó vágy, gyötrő szomj,

megvalósulása öröm helyett iszony,

általánossá vált, aggasztó a csömör,

a beszéd tévelygő, nem egyenes, tömör,

falcs példaképeknek épül a piedesztrál,

csak eszköznek használ, durván manipulál

a reklám-hadsereg, zaj-információ,

önnön mocskába fúl a civilizáció,

fárasztóan zsúfolt, torz, önmagán túlteng,

önsúlyától süllyed s a világ belereng,

hol van egy mentőöv, hol van az a fárosz,

mi révbe vezetne, uralmon a káosz,

eljött, lám, a végzet, itt a Káli Juga,

apokalipszis ez, a hanyatlás kora,

elvadult, elfajult Amazonas-folyam,

vágtató, rohanó, fékevesztett iram,

a mókuskerékben hamar elfáradók

életútja rövid s csak fogynak a napok,

az óra csak ketyeg, segítség, felgyorsul,

s átveszi hatalmát pusztulás, a nagy úr,

kékes üveghegyek völgyében jégdara,

nem süt már a Napunk, gyönge a sugara,

nem szól már a mantra, csak az imamalom,

csak az pörög-forog, mint néma unalom,

megreped rög, kéreg, nyílik a hasadék,

apad a színtiszta éltető folyadék,

föld alatti tavak, kutak, tárnák, tömlők,

a Styx barlangjában mélyen rejtekezők,

patkánylyuk járatok, titkos katakombák,

pusztítanak mérgek, gombák, atombombák,

halomba omlanak összecsukló álmok, 

törnek a síktükrök, vágnak a szilánkok,

sok a fölösleges áru és találmány,

tudomány nevében elkövetett ármány,

szeretet nevében kitervelt háború,

új generációnk gondterhelt, szomorú,

a kiber-nemzedék puhány és csüggeteg,

idüllt kórban szenved, a Föld lázas, beteg,

nem bír már, a hátán csalnak, lopnak, ölnek,

kivet az űrbe. Az ember fáj a Földnek.