Petrőczi Éva: Áfonyahegyi jegyzetek (részlet)
Ezzel egyidőben – sírjak-e ezen, vagy nevessek? – egy olyan pletyka is eljutott hozzám, miszerint mai irodalmunk egyik híressége imígyen nyilatkozott rólam: „Gyanús, ha egy költő gyűjti a tudományos fokozatokat!” Kutya legyek, ha ez nem a viccbeli sapkás nyúl esete, akár felveszi, akár leveszi, a róka így is, úgy is széttépi szegény párát!
PETRŐCZI ÉVA:
ÁFONYAHEGYI JEGYZETEK
(Részlet)
2010. január 13.
Tegnap este 11 tájban Évi hívott – azaz írt – skype-on, nagyon kedves korszakát éli, hiába, a boldog szerelem a vadócokat is megszelidíti. Írtam neki ezekről az „Áfonyahegyi jegyzetek”-ről, azonnal válaszolt is, hogy nagyon szeretné majd elolvasni a kéziratot. Jobb is, ha a puding próbáját ő vállalja és nem András. Akármilyen jó visszhangja is volt anno a Palócföldben megjelent pozsonyi és walesi naplóimnak, ő nem nagyon szereti, ha tudományon kívüli prózát írok. (Otthoni lábjegyzet: ezúttal tévedtem, ezt a szöveget kedvvel olvasta!)
Pedig sokáig őrizgettem az akkoriban kapott leveleket, egyre, amit a Kárpátalja-kutató Bottlik Jóska barátnője írt, mindmáig szórul-szóra emlékszem: „Ennek minden sora te vagy, sehol semmi púder.” Púderozott szövegeket azóta sem írok-mondok, sőt, ábrázatomat sem púderoztam soha, még puritanizmuskutatói korszakom előtt sem. Mindenféle nem-diákos, nem-kamaszos ékesítgetés úgy áll nekem, mint egy kislánynak az anyja rúzsa és kalapja. Illetve, hogy most se hintsek púdert, elárulom, egyetlenegy rúzsom mégiscsak van azért, igaz, a számra soha nem kenem, legfeljebb sápadt képemre teszek fel belőle egy parányit. De valójában nem szépészeti céllal, hanem azért, mert ez a rúzs Anyu személyes hagyatékában volt, az ő dús make-up tárában találtam. Piperekészletét, ezt az egy darabot kivéve, szétosztogattam-elajándékoztam, de ennyi tárgyi emlékre még az én nem igazán fétiskedvelő természetemnek is szüksége van. Elsős egyetemistaként, Szegeden, végeredményben kényelmes, de mégis alagsori albérletemben eleinte csak úgy tudtam megmaradni, hogy magammal hurcoltam Anyu egyik kispárnáját. Nagyon sokáig olyan szimbiózisban éltünk – egyik legkedvesebb tanárnőm, Szántó Ili, vagy ahogy Anyu hívta, „Kisszántó” szerint – mint a számomra ma már minden szépsége ellenére olvashatatlanul hosszú Romain Rolland-regény, „Az elvarázsolt lélek” anya-fiú főhősei. Egyébként van egy Rolland-kisregény, amit mostanság is gyakran elő-előveszek és Luca unokámnak is feltétlenül a kezébe fogok adni: ez a „Pierre és Luce”, a világirodalom egyik legszebb szerelmi története, s emészthetően kis terjedelmű.
Ha nagyobb lesz, azt is elmesélem a most februárban négyéves Lucának, hogy rettegett-halasztgatott szürkehályog-műtétem előtt az ő keresztnevének jelentése, „a Fény” is erőt adott. Lucával nagyon jó pajtások lettünk karácsonyi két találkozásunkkor, alig várom, hogy hazaköltözzenek Franciaországból. Kishúga, Sára pedig, aki még csak december 9-én volt kétéves, természetében a hasonmásom, mindene a könyv, a szó, a betű. Vagy felolvastat magának, vagy egész nap könyveket hurcol magával és jónéhány betűt fel is ismer már. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csodagyerek, én sem voltam az, de író, sőt, versíró még lehet szegénykéből.
Négy csemetém közül egyedül Andris örökölte a már Anyuban-Apuban is megmutatkozó tollforgatói készséget. Középiskolás éveiben publikált is néhány varázslatos novellát. Ez nem az én jelzőm róluk, hanem felejthetetlen Lázár Ervin barátomé. Az ő emlékére három évvel ezelőtt merész lépésre szántam el magam. Amíg Andris Nürnbergben volt ösztöndíjjal, egy tizenéves kori mesenovelláját, a „Kreg, a sárkány”-t beküldtem az Aranytíz Művelődési Központ Lázár Ervin meseíró versenyére, s a győztesek közé került. De tombolt mérgében és megesketett, hogy többé ilyesmire nem vetemedem. Hogy mostanság ír-e még mást, mint történettudományi opuszokat, nem kérdezem és nem tudom. Az azonban nagyon jólesett, amikor doktori védésén mindkét opponense hangsúlyozta stílusának szépíróhoz méltó gördülékenységét és élvezetességét.
Van egy olyan, aligha megalapozatlan sejtésem, hogy Andris kedvét többek között az én szomorú példám riasztotta el tudomány és szépirodalom párhuzamos művelésétől. A tudóstársak – különösen, ha költő vagy – azért fintorognak gyanakodva, még akkor is, ha térdig jársz a lábjegyzetekben és beleásod magad egy szűkebb témába, mert ott is komolytalanságot és felületességet szimatolnak, ahol nincs. Az író/költőtársak viszont szent berkeiktől idegen, komor páncélos bogárnak tekintenek, ha tudományt is merészelsz művelni, s ráadásul a legenyhébb megfogalmazásban is ihlethiányos, száraz és kukacoskodó kis strébernek tartanak. Egyszóval, ki- avagy akár megvetendő, idegen testnek. Ez a kétoldalú kiszorítósdi jellegzetes magyar népi játék, a szellemi munka égöve alatt a legcsúnyábbak közül való. Nem tartozom a megrögzötten anglomán angolszakosok közé, de ezt az egyet nagyon jól csinálják. Nemhogy nem szorítják –utálják ki az alkotóművészeket az egyetemi oktatásból, de bátorítják és szorgalmazzák is a szépírói tapasztalatok felsőfokú átadását.
Oxfordban például három kedvezően fogadott verseskötet elég a „Professor of Poetry”-címhez, míg én tizenegy verseskötetem „bűnét” öt, magyar és angolnyelvű tanulmánykötettel és huszonhét címoldalnyi listát kitevő tudományos tevés-vevéssel sem tudtam itthon ellensúlyozni. Olyannyira nem, hogy sok évvel ezelőtt egyik akkori főnököm nyájasnak álcázott zord képpel közölte velem: ő csak jót akar nekem, akarjak én is jót magamnak váltsak oktatói profilt, mert jelenlegi/akkori munkakörömben egy magyar költőnek semmi keresnivalója nincs. Továbbá figyelmeztetett, hogy az adott (óvatosságból itt közelebbről meg nem nevezhető!) szakmai közösség úgysem fogadja be a magamfajta kései pálya-újrakezdőt.. Ezzel egyidőben – sírjak-e ezen, vagy nevessek? – egy olyan pletyka is eljutott hozzám, miszerint mai irodalmunk egyik híressége imígyen nyilatkozott rólam: „Gyanús, ha egy költő gyűjti a tudományos fokozatokat!” Kutya legyek, ha ez nem a viccbeli sapkás nyúl esete, akár felveszi, akár leveszi, a róka így is, úgy is széttépi szegény párát!
András, aki jóval nyugodtabb természetű, mint én, arra biztat folyton, nézzem az ügy abszurd, komikus oldalát és ne fogjam fel tragédiaként. Könnyű neki, a vegytiszta filosznak, aki egész életében soha, semmiféle komolytalan szépírói firkálgatásra nem vetemedett.
Egyébként, bárhogy dühöngök és háborgok is, egyik műfajból sem tudnék kilépni. Egyrészt, mert mindkettőbe alaposan belegyökereztem, másrészt, mert mindkét műfajú munkáim olvasóitól nagyon sok, s nagyon szívmelengető visszajelzést kapok. A nyár óta garázdálkodó Névtelent kivéve, akinek blogjaiban egyszerre vagyok „fűzfapoetessa” és akarnok, karrierista ál-tudós. Plusz – négyunokás nagymamaként – az összes bibliai paráznák méltó örököse és tanítványa.
Sülthal-rizibizi ebéddel és kicsinyke nagytakarítással folytatódott a nap, András porszívózott, én kimustrált harisnyanadrágomat felmosóruhává nemesítve szaladtam végig az egérfészeknyi hálón és az egyterű előszoba-konyha-nappalin, meg a fürdőszobán. Az utóbbira különösen is ráfért a felmosás, halványkék padlólapjain a sóhaj is meglátszik, s egyik elődünk sem pucoválta agyon.
Déltájban kaptam egy sürgető e-mailt baráti kiadómtól, a Fekete Sastól, arról, hogy küldjek át nekik néhány szép, lehetőleg 17. századi nyomdai díszt. Ugyanis nagy erővel zajlanak a Medgyesi Pál Puritán Kiskönyvtár első kötetének munkálatai, amelynek megjelenését késő tavaszra tervezzük. Ez Tarpai Szilágyi András „Szegények prókátora” című, először 1665-ben megjelent írása, amelynek manapság nagyon időszerű témája a pénzkölcsönzés keresztyéni módja, részben Kálvin írásai nyomán.
A legnagyobb gond, mint már a kilencvenes évek óta folyamatosan: a rettegett „fund-raising”, azaz a kiadás költségeinek összekoldulása. Majdnem két évtizede szedegetem így, apránként össze – néhány sikeres pályázattól eltekintve – legkülönbözőbb műfajú műveim, s ezúttal két kiváló diákommal közös szerkesztményem költségeit. Ebben a keserves műfajban a messze leginkább örömteli sárospataki című és tematikájú verseskötetem, „A bokályos házban” anyagi hátterének megteremtése volt, egy kedves ottani barátnőnk, Földyné Asztalos Adrienn főiskolai tanár jóvoltából. Ő végtelen türelemmel, találékonysággal és szeretettel toborzott segítőket a könyv köré, nyugdíjas értelmiségiektől a „Bömbi diszkont”-nak becézett pataki ABC-bolt tulajáig. A mostani kis puritán kötetnek is vannak őrangyalai, többek között egy amerikai kollégám, John Brouwer közvetítésével, továbbá a budahegyvidéki gyülekezet nőszövetségének közreműködésével, de még egy holland alapítvány is küldött 100 Eurót, részben azért, mert egy novemberi puritán konferenciájuk egyik előadásához segítséget nyújtottam. És ne feledkezzünk meg Medgyesi Pál, a leghíresebb magyar puritán szerző kiváló sarjairól, a debreceni Medgyessy István biomérnökről, továbbá testvéreiről és velünk egy gyülekezetbe, a Hold utcába járó budapesti rokonairól, a Juhász-házaspárról sem. A nyomda- és papírköltség még nem gyűlt egészen össze, de bízom az égi és az emberi segítségben.
Visszaolvasva a napokban írottakat, rá kell döbbennem, hogy Jékely Zoltán mellett nem szabad hálátlanul megfeledkeznem Kormos István és Rab Zsuzsa segítő pályatársi szeretetéről sem. Kormost 19 éves koromban, az Európa Könyvkiadóban ismertem meg, mindmáig atyai jóbarátom, Benyhe János műfordító mutatott be neki. Semmiféle „kötet-álmot” nem dédelgetve, mindössze véleményére kíváncsian küldtem el neki, Vackor szellemi atyjának, negyvennégy versemet, úgy 26 éves korom táján. Legnagyobb meglepetésemre válaszul egy szerződés érkezett arról, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó akkoriban legendás elsőkönyves „fekete sorozata” megjelenteti ezt a kis bemutatkozó versfüzért. Ez lett aztán debütáló kötetem, a „Heléna bálja”.
A nyolcvanas évek elején – egy rövidke ideig, amíg nem-szakmai okok miatt ki nem tették onnan a szűrömet – nagy meghatottságomra Kormos szerény utóda és örököse lehettem a Móra Kiadónál, a „Világirodalom gyöngyszemei”-sorozat egy darabjának és több elsőkötetes kolléga írásainak gondozása révén. Rab Zsuzsával, aki egy ideig éppen Kormos Pista felesége volt, az Élet és Irodalom szerkesztőségében barátkoztam össze, amely a nyolcvanas évek elején mindkettőnknek egyik állandó megjelenési helyünk, kenyéradónk volt. Zsuzsa, ha nem is pompában, de a mi akkori nyomorunkhoz képest tisztes jómódban élt férjével, Rassy Tiborral, a színészből lett muzeológussal. Ő – egy kicsit pótlányának is tekintve engem – minden lehetséges módon a segítségünkre volt, a kertjükben termett őszibarack-ajándéktól egészen a pénzkölcsönzésig. Arról már nem is beszélve, hogy páratlan (általam meg is verselt) lencselevesének, kajszis piskótájának és vég nélküli beszélgetéseinknek az ízét mindmáig érzem. Rab Zsuzsa is azok közé tartozik, Jékely és Lázár Ervin mellett, akiktől a farkasréti temető díszravatalozójának farkastorkában kellett elbúcsúznom. most, január 20-án majd a kedves és jó „Orpheusz”-tól, Deák Lacitól köszönnek el otthon barátai, épp egy héttel hazautazásunk előtt. Tudom, egészséget és betegséget, hosszabb, vagy rövidebb életet nem érdemeink alapján osztogat a Teremtő, mégis fáj, hogy annyi nagyszerű ember távozik idejekorán, míg sokan érnek meg aggastyán- és matrónakort, embertársaikra ügyet se vetve, önmagukba bezárkózva.
Fekete Sas Kiadó 2010
Kapcsolódó: „Gyógyító, szent nyomok…” (Interjú Petrőczi Évával)
