kint nyár van.
a kórterem plafonja,
mint befagyott tenger felett az ég.
virágot nem mertem venni neki,
nehogy elkezdje tépkedni, és feltegye a kérdést,
„szeretsz, nem szeretsz”
Karádi Márton versei

 

 

Karádi Márton versei

 

Dominik  

 

Nagypál Istvánnak

 

nem akar feljebb nőni.
fél, hogy nemsokára eléri majd a késeket.
most még tőlem kéri el a cukrot,
de vágyai már emberek körül keringenek
és megvilágítják a testeket, mint a Hold. 

 

nem vagyok felelős érte. mindig fizettem a
fogamzásgátlót a nőknek
és rovarirtót szórtam a rózsatövekre.

 

végül mind elhidegültek,
egy idő után az utolsó  sem beszélt hozzám
Dominik azt mondta,
ő zárta magára az anyját. 

 

kertemben vadrózsák nőttek,
pont alkalmasak arra, hogy megsértsék egy gyerek kezét.
ekkortájt érkezett meg Dominik,
nem hasonlított rám, szőke volt,
mintha a negatívom lenne 

 

először nem akartam beengedni,
féltem, hogy már vannak fogai, 
később bekísértem a házba.

 

levágtam a haját, hogy ne kelljen látnom a színét,
aztán megitattam tejjel egy bögrét,
és letettem elé.  

 

ébredés után 

 

a kisírt szem olyan, mint eső után a föld-
mélyebbre süllyednek benne a dolgok
ezért vigyázz,
hogy az osztályon lakók ne nézhessenek túl soká.
felélesztesz, beszélni kezdesz.
megforgatod a nyelved a csendben,
mint kést a hátban,
de ne gondold, hogy jogodban áll megmenteni,
csak azért, mert te találtál rám,
miközben egy olyan nevet ordítottam,
ami neked csak a mesékből lehet ismerős.
nem beszélsz. mosolyogó arcod,
mint egy feltépett, üres boríték-
én nem nyitom ilyen nagyra a szám,
hiába kérsz, te a betegeké  vagy,
de mondd meg én mégis kié leszek
ha végül nem szedhetnek szét
és nem adhatják oda a haldoklóknak szerveim.
nem válaszolsz.
mennél, én pedig hozzád simulnék
mint falhoz a keskeny
ablakpárkányon álló, gyáva öngyilkosjelölt.
"nem fog-lak sze-ret-ni"
tagoltan mondod,
mint amikor kiterítenek egy térképet,
vagy kórházi ágyra a lepedőt. 

 

anyarés

 

nem hazudok, csak
elköltöztem szavaimból,
mint ahogy otthonról is.
néha visszajövök,
ellopok anyámtól egy fakanalat
mert a villa lába nem ér le a fazékban,
elsüllyed, mint egy úszni tanuló  gyerek.
búcsúzóul még megölelném
de kezeit összehúzzák az imák-
ajtót a tolvajok elől a biztonsági lánc.

 

Eszter

 

visszatérek a faluba.
barátokkal higított család.
isten görbe végű sétapálcái,
hajlott hátú öregek.
épp templomba kíséred az egyiket,
esernyőt nyit maga fölé a fű
ahogy felfújja szoknyád a szél
régen a lábaid elé dobáltam a papírgalacsinokat
most is hadarok. összegyűröm a szavakat
mentegetőzöm,
a hűség olyan lett volna,
mint örökre ugyanabban a szállodai szobában lakni
vagy fogmosópohárból inni a bort.
egy átlátszó üveg tető  alatt állok,
mint a távollétem alatt hosszúra nőtt
körmöm alatt a piszok,
figyelmeztetsz, te a helyemben
ezek után senkiben se bíznál.
végigcsurog az eső az arcodon,
pont mintha sírnál. 

 

 

üvegjövő 

 

bejössz a kórházba,
ajándékot hozol,
kertedben az elásott magok helyén
virágok után kutatsz,
mellettem az Orvos arra vár, hogy
a belém vetett gyógyszerekből
kinőjön néhány apró mozdulat,
bár még élek,
lehunyt szemem mögött már
barátiam gyászöltözékét nézem.
de te hirtelen megjössz
és ruhád olyan sárga
mintha csukott szemmel állnék a fényben.  

 

istentenyésztés

 

nem vittem magammal semmit.
még a körmöm is a fürdőkádba vágtam.
átgondolom, kihez mehetnék,
van-e valaki, akit felköszönthetek,
de a naptárban mostanában csak lakatlan nevek.
te az asztalnál a helyemet
még úgyis hónapokig üresen hagyod,
mint ahogy a sok ütközésből tanulva
kikerülik a tárgyakat a vakok
én pedig egy új lakásban, tőled távol
ezentúl csak behunyt szemmel járok.
szoktatom a szemem a halálhoz. 

 

 

Üres helyek

 

I.

ez az a táj, amelyiknek nem áll jól az eső.
az emberek cipőin, lábszárain és ruháin
elkezd mászni a föld az ég felé. 
de legalább a szálló por
ilyenkor nem jut magasabbra,
mint az imák.
huzat nincs, visszatartja a lélegzetét a táj
mint egy gyerek, aki viccből halottnak
tetteti magát.
az emberek mind jobb helyekre költöztek
de poharad nyoma az asztallapon
még mindig épp olyan kerek
mint a gyerekrajzokon az emberfejek.

 

II.

innen mentél el te is.
hogy belenézhess mások sebeibe
miközben te még ásításkor
is a szád elé teszed a kezed.
a szüleidtől használt ruhát kaptál az útra,
és használt nevet
de már mindenki becéz,
így a hangzása még sokkal ostobább.
látod, a név is szétszakad rajtad,
mint a túl sokat hordott kabát.

 

Ringató

 

Képtelen vagyok mesélni.
Csak egy helyben tudok állni a múltban.
Mint Eszter a jégen, amikor még nem tudott korcsolyázni.

Pedig látom magam. Kicsi vagyok még. A fiam lehetnék.
És ott van az a lány. Eszter. Neve idézet a Bibliából.
velem engedték ki a szülei a kórházi szobából.
Nyaka köré tekerem a sálam, vállára teszem a kabátom
ráadnám még a saját anyámat is, ha élne,
és várnám, hogy megszülessen, mint a legújabb húgom,
aztán ringatnám, mint időt az emlékezet
ha most beteg is, meggyógyítanám,
rászólnék, ne a száján vegye a levegőt
elvinném Afrikába hogy soha többé ne fázzon
és ha erre bevallaná, hogy fél a repüléstől.
húzni kezdeném magam után a jégen.
fel se kelljen emelnie a lábát a földről.

 

keresésük

 

két órája voltam ébren.
két órája feszítették fel szemhéjaim
pakolás közben az utolsó két bőröndöt
amibe indulás előtt még beletehettek valamit.
de nem jegyeztem meg még az arcukat sem
és grimaszoltam a tükör előtt
hogy mire annyi idős leszek, mint ők
nekem máshol legyenek ráncaim.
mégis őket keresem azóta is,
szeretek egyedül lenni a szobában
mint egy anyában
de a régi házhoz úgy ötven méternél közelebb nem jutok.
kívülről nézve a terasz,
mint házkutatás után a kihúzott üres fiók.    

a pokol alatt

 

kint nyár van.
a kórterem plafonja,
mint befagyott tenger felett az ég.
virágot nem mertem venni neki,
nehogy elkezdje tépkedni, és feltegye a kérdést,
„szeretsz, nem szeretsz”
miközben fejünk felett a nap, mint egy szirmok nélküli porzó,
szárazon sugározná az igazat.
belépek. most is alszik. mindig a látogatási idő előtt
veszi be a felírt altatókat,
hogy a rokonai ne a túlélőt lássák, hanem a holtat
jobb is így, úgyis megvágná magát a mondataimmal,
mint kezét a tompa késsel az ügyetlen kisgyerek.
nem vigyázhatok rá mindig
nem akarok több szenvedést.
felébreszthetném.
de felbontatlan szája, szemhéjai
mint három másnak címzett, lezárt boríték. 

 

 

Karádi Mártontól már közöltünk verseket az Irodalmi Jelenen.