Sikátor, Makra, Zakariás
– Ez lett a legsikerültebb. Azt én nem tudom megállapítani, hogy melyik a legjobb. Az egész biztos, hogy a Sikátort nagyon méltatlanul felejtették el, mert a Sikátor a Makra előkészítője minden szempontból, Sikátor nélkül nincs Makra. A Sikátorban próbáltam ki először azt a világot, ami a Markában kiteljesedett.
Sikátor, Makra, Zakariás
Kertész Ákos nem beszél tisztán. Nincsen átütő orgánuma, egyik ismerősöm szóhasználatával élve nem beszél a talpából. Talán a hangsúlyokat is sok esetben máshova tenném. Először nem is érti az ember, miért akar ő József Attila és Kosztolányi verseket előadni egy órán keresztül, miért nem elég az, hogy ő Kertész Ákos. Aztán eljön az a pillanat, amikor elkapod a ráncos, tiszta szemet, és megérted. Nem egy színész szaval. Nincsenek manírok az előadásban. Nincs műkönny, hangremegtetés, hörgés, nem akar meggyőzni más gondolataival. Ő író. Így hát íróként mond verset.
Kertész Ákost a Társalgó Galériában tartott előadóestje után kérdeztük.
– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Nem is tudom. Olyan nagyon hosszú volt, és olyan nagyon változatos. Úgy kezdődött, hogy egy egészen normális, szegény, de azért tisztes polgári családba születtem. Nagyapám cukrászmester volt, apám is, bár apám nem szerette. Nagyon utálta, hogy át kellett vennie nagyapától a cukrászműhelyt. Ő ugyanis történész akart lenni mindenáron, de a numerus clausus következtében nem vették föl az egyetemre, így kénytelen volt nagyapától átvenni az üzletet. Nagyapám pedig örült, mert arra gondolt, hogy „minek akar egy zsidó történész lenni? Örüljön, hogy van egy üzlet, amibe be lehet szállni!” Így éltünk, elég rendesen, addig, ameddig apámtól el nem vették először a cukrászatot, illetve olyan helyzetbe hozták, hogy el kelljen adni. És akkor már zűrös volt az élet, és utána már jött, pillanatokon belül nyakunkon volt a háború, a német megszállás, a Holocaust, meg ez az egész őrület, szóval onnantól kezdve egész más lett a gyerekkorom. Anyámtól tanultam a vers szeretetét, és tőle tanultam verset mondani is, ahogyan a húgom, aki előadóművész lett, én pedig amatőr módon csinálom. Így mindketten anyámtól örököltünk és tanultunk. Ő sok verset mondott otthon is, és civil egyesületekben lépett fel időnként.
– Polgári származása miatt nem is vették föl egyetemre, és kénytelen volt hosszú évekig karosszérialakatosként dolgozni.
– Ez nem egészen van így. Ez ennél bonyolultabb. Engem tényleg nem vettek föl az egyetemre. Lehet, hogy felvettek volna, hogyha nagyon küzdök érte, de nem akartam. Nem is érdekelt annyira. Én elsősorban valami filmes szerettem volna lenni, oda tényleg nem vettek föl, bölcsészetre meg nem is jelentkeztem. Később, amikor jelentkeztem, már a gyárban dolgoztam, de akkor se vettek föl, mert rájöttek, hogy „egyéb” származású vagyok. Én nagy örömmel mentem dolgozni, szerettem ezt a munkát, élveztem. Élveztem, hogy pénzt keresek. Kellett is, mert apám állás nélkül volt, anyámnak pedig nagyon rosszul fizető állása lett, hétszáz forint volt a fizetése, ami akkor sem ért sokat, tehát kellett is az a pénz, amit én hoztam, de meg is szerettem a szakmát. Tizenkét évig csináltam, és azt gondoltam, akkor én valami művészféle leszek, vagy pedig itt maradok, mert nekem ott is jó volt.
– Ebben az időszakban már írt?
– Igen, már elkezdtem írni. Tulajdonképpen ötvenhat előtt is kísérleteztem, aztán ötvenhat’ teljesen összezavart, egészen más élmények hatása alá kerültem utána. Tudniillik ötvenhatig egy ilyen nagyon megalkuvó, gyáva munkásosztályt éltem meg magam körül, ez akkor teljesen átalakult, mert már kemény, bátor, forradalmár munkásosztályt láttam, és ez már mindent összekuszált. Mert már nem tudtam azt a fajta munkásnyomort ábrázolni, mert mások lettek az alapélményeim. Egy ilyen munkásromantika fogott meg engem, és ez elég hosszú ideig benne volt az írásaimban is. Tulajdonképpen a Makrával számoltam le a munkásromantikával.
– Hogy lehet az, hogy ön híresen nagy versrajongó, de sohasem írt verset?
– Nem, tényleg sosem írtam verset. Valószínűleg azért, mert annyira szerettem, és tiszteltem. Valami olyan misztikumnak éreztem mindig a verset, hogy nem mertem írni. Aztán egyébként nagyon hamar rájöttem, hogy költőnek lenni életforma. Az nem úgy van, hogy az ember ír egy–két verset, attól még nem költő. Így valószínűleg nekem a prózaírói, epikus életforma jobban megfelelt.
– Miért? A költő talán depresszívebb alkat? Miben más a költői lét, mint az írói lét?
– Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy néha eszembe jutott volna egy-egy verset írni, de az, hogy egy ember állandóan abban él, hogy minden, ami körülötte van, az versben csúcsosodik ki, versben jelentkezik benne… És az ember építi a költészetét. Egy életművet kell építeni, egyiket a másikra rá, ezt én nem tudtam volna csinálni.
– Az elmúlt órákban előadóművészként, és nem íróként lépett föl. Miért éppen József Attilát és Kosztolányit választotta az előadóestje anyagául?
– Ez úgy volt, hogy tizenöt évesen ismerkedtem meg József Attilával. Apámnak vettem meg a kötetét még a Cserépfalvi-féle kiadásban, de apámat már nem tudtam Babitstól elhódítani, mert neki ő volt a kedvence, és az történt, hogy én szerettem bele József Attilába. Egészen hihetetlenül intenzív vele a kapcsolatom, szinte minden élethelyzetre van neki valami mondanivalója számomra. Kosztolányit meg egyszerűen szeretem.
– Említettük már a Makrát, és én azt gondolom, hogy talán tízből nyolc embernek a Makra jut eszébe az ön neve hallatán. Ön szerint is ez a legsikerültebb regénye?
– Ez lett a legsikerültebb. Azt én nem tudom megállapítani, hogy melyik a legjobb. Az egész biztos, hogy a Sikátort nagyon méltatlanul felejtették el, mert a Sikátor a Makra előkészítője minden szempontból, Sikátor nélkül nincs Makra. A Sikátorban próbáltam ki először azt a világot, ami a Markában kiteljesedett, és tulajdonképpen ott van a Zakariás című regényem, ha lehet azt mondani, ez egy trilógia. Amit nem is a főhős személye, – mert mindegyik más,– hanem a főhős alkata, jelleme, motivációi kötnek össze. Szóval a főhős mintha rokon lenne, ami nem csoda, mert mindegyik tulajdonképpen rólam szól. Ami természetes, ha arra gondolunk, hogy Thomas Mann, aki igazán epikus volt, 100 %–ig, azt írta nemegyszer, – leveleiben leginkább,– hogy a sztori kitalálása az a lektűr írók dolga, az igazi művész az mindig önéletrajzot ír. A Dr. Faust ugyanúgy önéletrajz, mit a József-tetralógia. Ha megnézem, akkor tulajdonképpen József mindvégig Thomas Mann, és a Varázshegy is róla szól, meg a Kiválasztott még inkább. Szóval, ha az ember jól meggondolja, tényleg önéletrajzot ír, és én is valahogy mindig önéletrajzot írok. Minden regényemben tulajdonképpen egy figuráról van szó, aki több–kevesebb áttétellel mindig én vagyok.
– Figyel kritikákra?
– Nem nagyon. Mindig örülni szoktam, ha megdicsérnek, bosszant, ha nem, de nem nagyon, mert végül is nem az dönti el. Az olvasóra sokkal jobban figyelek. Az sokkal jobban érdekel, hogyan hatott arra az olvasóra, aki nem szakember, akinek nem kötelező véleményt mondania, mint a kritikusnak, akit egyébként rengeteg minden befolyásol. Ugyanakkor a lap, ahova ír, azelőtt a kultúrpolitika, akinek meg akart felelni, mit tudom én, szóval a kritikust sok minden befolyásolja, az olvasót nem, mert senkitől nem függ.
– Hogyan viszonyul ahhoz a helyzethez, hogy ha egy jó könyvéből, egy kevésbé sikerültebb filmet forgatnak? (pl. A Nap utcai fiúk – a szerző)
– Nagyon rosszul, de mivel hogy úgy mondjam, én profi forgatókönyvíró vagyok, azt tudom, hogy egy film soha nem lehet azonos azzal, amit nem a regényíró, hanem a forgatókönyvíró, – mert rendszerint azt is én írom, – szóval amit a forgatókönyvíró elképzel. Én forgatókönyvírás közben az egész filmet beállításról beállításra elképzelem, megrendezem lelkem filmvásznán, vagy képernyőjén. Természetes, hogy nem lehetek elégedett azzal, amit a rendező csinál, már csak azért sem, mert ha a rendező zseniális, akkor is egy más szemlélet, egy más alkat. Más élményi vannak, természetes, hogy az ő olvasata nem lehet azonos az enyémmel.
– Jelenleg min dolgozik?
– Erről nem szeretek beszélni, forgatókönyvet is írok, regényt is, és a kettő valószínűleg egy. Úgy írom a regényt, hogy közben mindig arra gondolok, hogy film is lehetne belőle. És hogy hogyan lehetne földolgozni…
Novák Zsüliet
