Ugrás a tartalomra

 

Böszörményi Zoltán: A LÉLEK HATALMA

Böszörményi Zoltán Halálos bűn című novelláskötetéből nyújtunk olvasóinknak ízelítőt.

***

– A szivárvány színeire felbomló fény is, mint a lélek. Egyben van, aztán felosztódik, majd újra egyesül. A világban uralkodó ismétlődés törvénye szerint. A lélek is átalakul, s újra megjelenik. Olyan, mint a lent és a fent játéka. A hullámok játéka. Egyszer fenn a csúcson, másszor lenn a mélyben.

 

 

 

 
Böszörményi Zoltán

 
A LÉLEK HATALMA

 

December eleji napon érkezett a házhoz. Festőszerszámait biciklin tolta.
A kormányra és a nyeregre kötözött létrára vedreket, festékes zsákokat rakott. A munkát, egy nagy szoba kifestését, még a múlt hét végén vállalta el. Idős hölgy hívta telefonon: „Haldoklik a férjem, szeretném, ha otthon ravataloznák fel, a frissen festett helyiségben” – mondta.
A szobafestő, harminc év körüli, alacsony férfi volt. Beesett arcú, a soványságtól lötyögött rajta a ruha. A nehéz tölgyfakapun kínlódva jutott át, mert a sarkába erősített rugós szerkezet minduntalan visszarántotta a szárnyat, többször is erősen meglökte, hogy a keletkezett résen keresztülnyomakodjon.
Az asszony, mihelyt megpillantotta, feléje sietett, aprókat lépve, nehogy elcsússzon a jégtől síkos járdán, de elkésett. Mire odaért, a férfi sikeresen átjutott az akadályon.
− Nincs, aki megjavítsa – mutatott a bejárat felé. – Magam nem tudom, mert nem értek hozzá – sietett a magyarázattal, miközben azt nézte, miben lehetne az érkezett segítségére.
− Köszönöm, boldogulok egyedül is – hárította el az ajánlatot a festő.
Behordta a szerszámokat. A szoba közepére húzott, rongyszőnyegekkel és papírral betakart bútorok mellé helyezte őket. A létrát egyik falhoz támasztotta, a permetező pumpába vizet hozott a konyhából, feltöltötte, és levegőt nyomott a tartályba. A létra tetejére készült, kezében a fújócsővel, de mielőtt fellépett, nyögést, jajgatást hallott a szomszéd helyiségből. Azt gondolta, az asszony segítségre szorul a férj ápolásában, ezért a szoba felé sietett.
Benyitott.
A faragott, diófurnírral borított ágyban csak a haldokló embert találta.
– Gyújtsd meg a kislámpát ­­– nyöszörögte a hang.
Félhomály borította a szobát. Az éjjeliszekrényhez lépett, felkattintotta a lámpát. A látványtól visszahőkölt. A hatalmas ágyban, melyben talán négyen is kényelmesen elfértek volna, halottsárga, csonttá fogyott öregember feküdt. Arca beesett, szemgödrében eltűntek szemei.
− Szüksége van valamire? – kérdezte a festő.
− Nem láttad a feleségem?
− Itt nincs. Megkeressem?
− Nem kell – legyintett a beteg, s lehunyta a szemét.
Kis idő múlva újra megszólalt.
− Adj, kérlek, egy kis vizet. A pohár az asztalon van. Tölts a kancsóból, mert az nem olyan hideg.
Az öreg apró kortyokban ivott. Két-három korty után szünetet tartott, levegőt vett.
− Csak ne ragaszkodnék ennyire az élethez – mondta halkan, s visszaadta a poharat. – Az élet is olyan, mint a szerelem, rögeszmévé válik. Pedig csak lemerülni kéne megtanulni. Nem gondolod? – fordította fejét a festő felé. – Egész életünkben a mélységeket keressük a dolgokban, az érzelmekben, s amikor végre ott a lehetőség, hogy mindez megvalósuljon, hadakozunk ellene, már nem akarjuk, mert azt hisszük, nincs tovább.
− Nem hiszek a lélekvándorlásban – mondta szárazon a festő, aki nem oly rég a helyi újságban olvasott egy témába vágó cikket. – Szerintem az ember elmegy és kész. Megszűnik a lelket tápláló energiaforrás, a test, vége, nincs tovább.
− De van, de van – suttogta a beteg. – A szivárvány színeire felbomló fény is, mint a lélek. Egyben van, aztán felosztódik, majd újra egyesül. A világban uralkodó ismétlődés törvénye szerint. A lélek is átalakul, s újra megjelenik. Olyan, mint a lent és a fent játéka. A hullámok játéka. Egyszer fenn a csúcson, másszor lenn a mélyben.
Elhallgatott, lélegzetet vett.
 – Nagyon régen szerettem valakit. Egy nőt – mondta és lehunyta szempilláját. – Rögeszmémmé vált. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindig más férfival van, másnak mondja azt, hogy „szeretlek”. Az ágyban, szeretkezés közben pedig azt, hogy „milyen jó férfi vagy”. Még akkor is bántott, tüzes vasként égetett, amikor már nem szerettem, csak gondoltam rá. Úgy éreztem, hogy gúnyt űz belőlem, kibeszél, röhög rajtam az éppen soron lévő szeretőjével. Féktelen magatartásával meggyaláz, lealacsonyít, értéktelenné teszi mindazt, ami a legszentebb számomra. Évtizedekig nem tudtam elengedni, kötődtem hozzá, mindent elkövettem, hogy beszéljek, találkozzam vele. Hagytam, hogy fájjon minden pillantása, gyötörjenek szavai. Nem tudtam elengedni, ugye, megérted, miért – kérdezte, s tágra nyitotta szemét.
Nehezen vette a levegőt. A festő pedig türelmetlenül hallgatta a furcsa szöveget, amelyhez nem talált fogódzót. Csak a kíváncsiság ébredt fel benne, látni szerette volna a nőt, aki ennyire megkínozta az előtte fekvő haldoklót.
− Szép volt? – kérdezte, de rögtön megbánta. Sutának, illetlennek érezte szavait.
− Gyönyörű! ­
− Ha nem haragszik, akkor most itt hagyom – lépett el az ágy mellől a fiatal férfi.
− Menj csak, fiam – intett az öreg. – Tudom, az én halálom tiszteletére fested ki a szobát. Feleségem megbeszélte velem. – Milyen színűek lesznek a falak, amikor már nem leszek? – kérdezte váratlanul.
− Halványzöldben egyeztünk meg.
− Halványzöld, halványzöld, az én kedvenc színem a sárga. Nem lehetne halványsárga? Lelki szemeimmel magam elé tudom képzelni.
− Szerintem igen, belefér. Mindegy, milyen színűre festem. Ha ön halványsárga színt óhajt, olyanra festem őket. Akkor ezt meg is beszéltük – mondta a festő és már a kilincsen volt a keze.
− Ha te elmégy, én is nemsokára megyek. Ne felejtsd, fiam, a pillanat elmúlhatatlan, minduntalan visszajön annak, aki akarja. Csak tudnod kell egyenként elengedni őket. Akkor visszajönnek.
− Lehet – mondta a festő, és kiment. Hallotta, az öreg még mondott valamit, aminek jelentését csak akkor értette meg, amikor már világossárgára mázolta a szobát.
„És azt se felejtsd, hogy a lélek hatalma mindent átitat, még a te falaidat is, fiam.”

 

A világ párpercesekben – Kritika Böszörményi Zoltán Halálos bűn című novelláskötetéről

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.