Kevéssel ebédidő után érkezünk meg a Műcsarnokba a posztszocialista gazdaság jelenségeit vizsgáló kiállításra. Jobban mutatna e beszámoló élén, ha azt írhatnám, hogy egy hurkakolbászos talponállóból, zsírral telt tüdővel battyogtunk, azt mantrázva, hogy a krumplileves, az legyen krumplileves... De hát éppen ez az, hogy nem rotyog már a gázrezsón a kádári gulyás, a piaci szalontüdő után pedig nem csak Kék-Vörös szappannal öblíthetjük le az ételből ki nem forrt – mételyező kapitalista – bacilusokat. Akkor hol is élünk voltaképp? – Vass Norbert írása

Ha már a kapitalizmus

sem szexi többé…
 

A pult mögött című kiállítás alcímében csupán a gazdaság jelenségeit ígéri, ám a falakról kiderül – ami amúgy is sejthető –, többről: társadalmi, lélektani, generációs, regionális és kollektív élményről van itt szó, ami összeköt minket – posztszovjet piacgazdaságokat, mintha csak a Varsói Szerződés lánctalpakkal írt betűi vetülnének szabadnak vélt egünkre. Dan Perjovschi falfirkája ezt a közös-séget egy hátba állított sarlókalapáccsal ábrázolja igen kifejezően. Súlyos és rendhagyó angyalszárnyak ezek. Épp meggörnyednék a történelmi szerszámpark alatt, mire a földön egy szocreál-jövőmérnök mozaikot pillantok meg. Felette – mint az öreg kontinenst bejáró kommunizmus szelleme – egy furcsa szögben felfüggesztett tükör lebeg. Alakra egyezik a „padlómozaikkal”, de hiába babrálok, teljes egészében nem láthatom benne viszont. Hiába a körző, meg az eszme vezette algebra. A Terv nem sikerülhet. Pedig szüntelen kopácsolás hallik, szóval derekas munka zajlik. Egy raklapokból ácsolt magas építmény mögött meglelem a hangforrást is: a jövőtervezés tervezésének filmje fut. Átható raklapszag terjeng.
Ami általános a kiállítótérben, hiszen – és ez szenzációs ötlet – kényelmes babzsákfotelek helyett raklapokból és almásrekeszekből kirakott ülőalkalmatosságokra pihenhetünk le. Kissé tompítja ugyan az érzést a rájuk dobott kispárna. Még így is érezzük fenekünkben a műanyag éleit, ám az igazán autentikus az volna, ha szálka szúrna át a nadrágunkon. Persze a gesztus így is átjön. Egy XX. század eleji munkáslapban megjelent, a kapitalista szisztémát karikírozó piramisábrázolást pedz tovább egy újságokból kivágott-összeragasztott Marx-szal, pártelittel, díszpaszományos népi táncosokkal, no meg az istenadta néppel kifejezett szocialista realitás-montázs. Ötletes, könnyed munka. Nálam azonban mégis Bukta Imre tussal felskiccelt ál-vadászati naplója viszi be az ippont. Nyúlra ment, berúgott, telihold volt, dzsippel kergették. Minden benne van, mi csak rapsiccal megeshet.
És akkor egy videóról is, melyen „csehszlovák” öregek bohóckodnak egy tovatűnt tárgyi világ – a szavakkal visszaadhatatlan, ám alighanem a kollektív tudatalattinkba íródott szocialista szín- és formavilágú bútorzat – díszletei között. Pontosan ott, ahol kénytelenek voltak végigbohóckodni az egész életüket is. Mindenesetre felszabadultnak tűnnek ebben a barna-beige-szürke konfekcióvilágban. S ezzel lassan végére is értünk a bohókás, humoros megközelítéseknek. Máskülönben sivár, szomorkás, keserű művek dolgozzák fel a húsz éve tartó átállás éveit.
Például a mezőgazdaság felől a harmadik szektorba történő digitális átállásét. Egy egész kiállítótermet foglal el a videókazetta-szalaggal kimért földparcella. Egy román művész szabadidejét árulja egy nyüzsgő piacon, Zágráb egyik „lengyelpiacára” Szatyor-emberek viszik plasztikzsákjukban a portékájukat. A műalkotás remekül illeszkedik a kiállítótérbe, mi is megyünk velük a vásárra. Fél pénzért.

Essék még szó egy kommentár nélküli videóról, melyen elhagyott kísértetvárost látunk. A jövő maradványai ezek, egy megígért, de soha meg nem valósult Eldorádó vadkeleti romantikátlan lakótelepvázai, melyekből még az ördögszekér is hiányzik. Az üres, kibelezett tömbházak között gulyák legelésznek. E sorok írójának megélt élmény ez. Dél felé utaztában saját szemével is látott effélét. Vált a nagytotál, közeli snitt. Egy bácsi. Türelmesen kalapálja a romokból kimentett vasbetonszerkezet rozsdás fémszálainak görbéit. Mintha egy kanyargó életet egyengetne. Azt mondják, a szocializmus a lehető leghosszabb, és legtöbb kínnal járó út a kapitalizmusból a kapitalizmusba.
És mi van, ha egy szép napon már a kapitalizmus sem szexi többé?  

A pult mögött
A posztszocialista gazdaság jelenségei a kortárs művészetben 
2010. június 18.–2010. szeptember 19. 
Kurátor: Lázár Eszter és Petrányi Zsolt

Matei Bejenaru, Bukta Imre, Mircea Cantor, Olga Chernysheva, Anetta Mona Chisa, & Lucia Tkácová, Erhardt Miklós, Andreas Fogarasi, Kristina Inciuraité, Interorient, Keserue Zsolt, Margareta Kern, Johanna Kandl, Yuri Leiderman, Kristina Leko, Anna Molska, Deimantas Narkevicius, Nemes Csaba, Lucia Nimcova, Uriel Orlow, Dan Perjovschi, REINIGUNGSGESELLSCHAFT, R.E.P., Katerina Sedá, Société Réaliste, Mladen Stilinovic, Lukasz Skapski, Kamen Stojanov, Mona Vatamanu & Florin Tudor, Clemens von Wedemeyer