Nagy Ágnes két kisprózája
Bíbor palástja csusszan a vállán, rezdül a gondolata, homloka ráncolódik, villan a levegő, dörög a hangja, dörög minden körülötte, le-fel jár. Ostorcsattogások istenítéletként, ahogy röpködnek szájából a szavak, vészeket hirdetve épp vagy felmentést adatva lenge szél fúj lábai előtt. Virágkoszorúban a színpad légköre körülötte, az ágak közt méltósággal lépked.
Egyszer csak tűzcsóva hull a színpadra.
Nagy Ágnes két kisprózája
Mári néni
Mári néni jött mindig vendégségbe. Ütötte az asztal sarkát.
– Az én férjem – magyarázta, – most eladta a disznóólat, nagy palotát kapott érte, de azt is mind elitta! No, meg leszedte a cserepet a tetőről, és ő maga sétál a macska helyett az ácsgerendákon, kergeti a holdat éjszaka.
Azután:
– Ilyen hülye ember nincs még egy a világon! – és öklével csapkodja az asztalt.
– Hogy sehol, de sehol ilyen hülye nincs. Nem terem! Mert ez pókhálót sző az eladott aranyékszerek porából és elrejti a szekrény mögé. Na, már most mit csináljak vele?
Fogadkozik.
– Na, én aztán megtanítom a rendre! A móresre! A múltkor öt órán át állítottam a sarokba. Meg tengerire szoktam térdepeltetni. Megteszem én! Meg bizony! De nem lehet ezt mindig. Csak mikor a rózsafűzért a kezében tartja, akkor áll be a sarokba. Nos, ilyen az én életem. Hogy szabadulnék tőle! Az ördög vinné el!
Egyszer megyek hazafelé, a városháza előtt kisdobos hirdeti, dobolja, hogy árvízkárosultak megsegítésére az egyházak udvarára kell vinni a ruhaneműt meg az élelmiszersegélyt.
– Mi történt? – kérdem.
– Te nem tudod? Hát meghalt a Mári néni férje, és Mári néni fájdalmában azóta annyit sír, hogy a negyed várost elöntötte az ár. Körülötte a házak mind víz alá kerültek. Mári néni felmászott egy fa koronájába és ott sírt volna tovább, de bevitték a kórházba. Vigasztalják.
Művészi alázat
A színész játssza az előadását. Hős királyt alakít épp.
Bíbor palástja csusszan a vállán, rezdül a gondolata, homloka ráncolódik, villan a levegő, dörög a hangja, dörög minden körülötte, le-fel jár. Ostorcsattogások istenítéletként, ahogy röpködnek szájából a szavak, vészeket hirdetve épp vagy felmentést adatva lenge szél fúj lábai előtt. Virágkoszorúban a színpad légköre körülötte, az ágak közt méltósággal lépked.
Egyszer csak tűzcsóva hull a színpadra.
A színész észre se veszi, meg se látja, a tűz égeti a padozatot, lángot kap a deszkaszilánk, a fa, minden. A színész sétál nyugodt, méltóságos léptekkel, most épp a hősszerelmest alakítja. Könnyű fátyol leng szeme előtt, tüll-lebbenés. Ég a deszka, édes tavaszok álmát hozza a színész szava, hangja. Virgonc rózsák, ágak röpködnek előtte pillangókedvvel, méhecskék a vállán. A tűz lobog, egyre inkább elhatalmasodik. Ég már a függöny is, oldalt a falak, ahogy elharapóznak a lángok, nyaldosnak már, ívelnek, szökellnek a magasba, a mennyezet felé.
A színész tűzkarikában szaval, versel, hullanak a fátylak előtte, a tavasz szívében. És dalol, dalol, rózsafák hajladoznak a lelkében, fülemülemadár él, esetleg fülemüle égeti a szívét. A harmat, a harmatcseppek játéka, szép szerelmes kedvese arca, ami most előtte lebben. A tűz eléri a ruhája szegélyét, égeti, belekap a bíbor palástba, leég a szakálla, a hosszú haja, szép hosszú haja, a hullámos fürtök. Már meztelen. De a színész énekel, csattog a csalogány a szívében mind hevesebben, szerelmesebben, égetőbben, égetőbb szerelmi áradással.
Sétál, azután mozdulatlan áll. Harmatokat nevet és csilingel. Csontváza látszik már csak. Eddigre minden ég, a fél színház is, a színészt nyaldossák a lángok, de a legszívbemászóbb dallamok ekkor fakadnak a színész ajkáról. Arról énekel, hogy erős a szerelem, mint a halál, mély, mint a nagy vizek titkai, szőke kedvese leng előtte gondolatban. A lángok elériék, elégetik a szívét, a veséjét, összeesik.
Másnap az újság azt írja róla, színészfejedelem volt.
– Hát ez igaz – jegyzi meg egy gyermek, aki a tűzcsóvát a színpadra dobta, hogy kipróbálja a művészi alázatot. Hogy tényleg csak a szerep a színész egyetlen ura, parancsolója-e, alázatos szolgája-e annak, amit csinál?
– Megmérettél, és nem találtattál híjával! – jegyzi meg a gyerek büszkén a kísérletére.
------------------------------------
Nagy Ágnes 1970. aug. 24-én született Kolozsváron. A Nagykárolyi Mezőgazdasági Líceumban érettségizett román tagozaton, majd a Romániai Magyar Szó Szatmár megyei tudósítója, riportere. A lap irodalmi mellékletében verseket, rövidprózát, novellát is közölt.
Megjelent antológiakötetek: Előszoba (Bukarest), Átmentett igék (Orosháza), Előjáték (Szatmárnémeti), Élelmesek és élhetetlenek (Arad). A Miskolci Irodalmi Rádiónál megjelent CD-je.
